Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-18 / 166. szám
i I PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚLIUS 18., HÉTFŐ 13 Itt nem ostobák gyülekezete szavazott... Tisztelt Főszerkesztő Úr! Nagy figyelemmel hallgattam a péntek délutáni „Ráadás” műsorban a nagyhírű újságjuk nyilatkozatát. Tudom, hogy önök csak az önöket dicsérő leveleket veszik figyelembe, az ellenkező levelek a szemétkosárba kerülnek (...) De azért megírom a levelemet, illetve megírjuk, mert több nyugdíjastársammal együtt (!) írtam és adtam postára ezt a levelet — mert nem árt, ha ön is tudja, tisztelt uram, hogy itt nem ostobák gyülekezete szavazott, és nem ígérte senki a 3,60-as kenyeret, sőt éppen az MSZP mondta ki, hogy sok nehézséggel kell majd szembenézni. Vagy talán az 54 százalék ostoba volt? Vagy az az igazság, hogy nehezen emésztik meg a jól megérdemelt vereséget? Elég volt ebből a hangból! Amit az ön dicső újságja nevében a rádióban pénteken hallottam, nos ez volt a demagógia! És ezt nem egy milliomos, hanem egy nyugdíjas a társaival együtt mondja (...) Komlós Péter nyugdíjas Rád Más nyelven beszélünk a Az új kormány 4j*Al nem fecsérli az ide- S’fef V jét. A gépezet bein■ .... dúlt. A bíróságok h ozzák a felmentő ítéleteket. Főelvtárs embereit visz- sza kell helyezni elvesztett pozíciójukba. Miért is ne? Kiváló munkát végeztek. Itthon és külföldön egyaránt. A félretájékoztatás terén utolérhetetlent alkottak. A nemzeti tájékoztatás két élharcosa pedig jó ha megússza börtön nélkül. A vérmesebb csahosok felelős- ségrevonásért kiáltanak. Akik az elmúlt időszakban meg merték mondani az igazat, azok most bűnhődjenek. Akik végig hazudtak, azok most az igazság bajnokai lesznek. Sötét időknek nézünk elébe. A Pesti Hírlapot, amely országos napilap volt, az elsők között hallgattatták el. A főszerkesztőnek nagy bűne volt: a fehérre azt mondta, hogy fehér. A Magyar Fórum csak hetente egyszer jelenik meg. A Pest Megyei Hírlap, még Pest megyében is alig-alig kapható. Terjesztését hosszú idő óta bojkottálják. A derengő félhomály, amelyben tapogatóztunk eddig, megszűnt. Most befalazták a kijáratot. Maradt a teljes sötétség. Főelvtárs megmondta: ott az ellenzéki napilap: a Népszabadság. Az már igen! Csak az a baj, hogy mi más nyelven beszélünk. Egy országon belül nem értjük meg, ha nem hozzánk szólnak. A baloldali diktatúra megkezdte „áldásos” tevékenységét. A régi beidegződések nem változtak. Ja kérem, aki negyven évig púpos és sánta volt, az holnap nem lesz dalia. Tisztelt főszerkesztő úr és szerkesztőtársai: Ne kergessenek hiú ábrándokat. Lehet, hogy napjaik sajnos meg vannak számlálva. Olyan országban élünk, ahol az önök munkája „kamikaze” tevékenységnek minősül. De addig is, amíg ez a lap létezik, naponta időt nem kímélve talpalok, hogy az újságárusoknál „szamizdatként” kezelt példányok közül egyet-egyet kaphassak. Áldozatkész munkájukat megköszönve baráti üdvözletemet küldöm: Molnár Aladár Budapest Ui. A lenini eszme tömegekre vonatkoztatott tétele ismét időszerű lesz: Ne gondolkozz! Ha gondolkozol, ne mondd ki! Ha kimondtad, ne írd le! Ha leírtad, ne írd alá! Ha aláírtad, ne lepődj meg! Aggódunk a jövő miatt Mi, akik már több évtizede a Pest Megyei Hírlap előfizetői és olvasói vagyunk, naponta olvassuk kedves lapunk cikkeit, vagy a szerkesztőséghez küldött leveleket. Bizony elszomorító, hogy ezekben az írásokban több az elmarasztaló, mint az elismerés. Akár a leköszönő kormány, vagy éppen az önök munkája iránt. Pedig szerintem meg kellene köszönni akár a Boross Péter miniszter úr munkáját, hazája, nemzete iránt tanúsított magatartását (amit sajnos az emberek többsége semmibe vett a választások alkalmával). Meg kellene köszönni bizony még a néhai Antall József miniszter úrnak is, amit tett, hisz az ő munkájáról elmondhatjuk, hogy „kikaparta a sült gesztenyét a tűzből”. Vérontás nélkül (...) Sajnos, nem gondolkozik el a nép, nem tud különbséget tenni a rossz és a jó között. Nem tudja értékelni sem a múltat, sem az előttünk álló jövőt. Kicsiny Pest megyei községben, Ceglédbercelen lakunk és én csak nehezen tudok közlekedni, mert sajnos csontritkulásom miatt majdnem járásképtelen vagyok, de amit itt az utcánkban látok, az igazán elszomorító. Hetek óta készülök rá, hogy tudassam önökkel: nem szabad a sajtóban a gyeplőt olyan hosszúra engedni, mert az emberekben elszabadult az irigység, a gyűlölet egymás iránt. Újságot nem olvasnak, csak egymást figyelik, hogy ki merre lép, mit csinál, s az egymás iránti segítőkészség csak nagyon kis hányadában érezhető. Mi 1945-ben költöztünk Ceglédbercelre, 20 évig egy másik utcában laktunk egy közös udvarban. Azután építettünk egy házat itt, ahol most lakunk (és ahol meg is öregedtünk) egy vályogházacskából. Férjem 78 éves, én 73. Egyetlen fiunk van, aki családjával Albertirsán lakik, ott él 20 éve és jóformán csak ő törődik velünk. Nekik is két szép fiúgyermekük van. Ő is, felesége is együtt aggódnak az előttünk álló jövőért — hogy mi lesz ezután. Férjem 75 százalékos hadirokkant és bizony csak a Boross-kormánynak jutott eszébe, hogy még rólunk is gondoskodjon, az elöregedett hadirokkantaknak is adjon valami segítséget. Mi csak tisztelettel és ami tőlünk telik, méltó megbecsüléssel zárjuk őt és kormányát a szívünkbe. (...) Nagy Jánosné Ceglédbercel HISTÓRIA A honfoglaló magyarok (IV.) Szerződéssel pecsételték meg a fegyverbarátságot A legrangosabbak és a köz- rendűek között jelentős számú középrétegek helyezkedtek el. Egy részük gazdasági súlyát éppen a vagyonosaktól különböző, hagyományosabb családi szervezetével tudta megtartani. Bár a vagyont ők is feloszthatták az egyes háztartások között, a családtagok nem költöztek szét távoli vidékekre, és adandó alkalommal együtt képviselték a család közös érdekeit. Noha nem voltak feltétlenül néprajzi értelemben vett együtt élő nagycsaládok, a. családtagok együttes munkájára, harc- készséjére, egymás segítésére mindig számíthattak. E közösségek épp a családi együttműködés erejénél fogva olykor kivételes tekintélyre tehettek szert, nagyobb összefüggő terület fölött ellenőrzést gyakoroltak, s a gyengébbek oltalmuk alá helyezkedtek. Ezekhez a középrétegekhez kapcsolhatjuk azokat a nagycsaládi temetőket, amelyekről fentebb szó volt, és amelyekből az utóbbi időben újabbak is kerültek napvilágra (Basha- lom I. számú temető, Raka- maz). E temetőknél egyelőre nem tisztázott, hogy egy vagy több nemzedéken át temetkeztek-e bennük, ugyanis a sírok száma általában kevés ahhoz, hogy három emberöltőn át együtt élő nagycsalád tagjait foglalhatná magában. Bizonyos lelőhelyeken azonban, például Bashal- mon, ahol két rangosabb, láthatóan ugyanazon időben nyitott temető van egymás közelében, és sírjaik száma feltűnően eltérő (13:24), valamint a nagyobb temetőben kötöt- tebb rend uralkodik, a magyarázatot az eltérő család- szerkezetben kereshetjük: az egyikben családi rend szerint temetkeztek, míg a másikat a hagyományos nagycsaládi közösséghez hasonló egység használta. A köznépi réteg szerényebb anyagi eszközei miatt nyilvánvalóan nem különülhetett családi egységekre, hanem .nagyobb csoportokba tömörült (Halim- ba, Magyarhomorog, Ár- tánd, Majs). Egyesüléseikben alkalmanként a rokonsági elv is szerepet játszott, de sokkal inkább a gazdasági érdek fűzte őket egybe, védelmet kerestek a szövetkezésben. Önkéntes társulásaik mellett uraik szándéka, sőt parancsa is hozhatott létre ilyen közösségeket. A közrendű népesség sem volt azonban egyenrangú, a tulajdon és szolgálat szerinti megoszláson túl azzal is számolnunk kell, hogy az őslakosság beolvadt csoportjai és a behurcolt foglyok egy része is közéjük került. A honfoglaló magyarok társadalma tehát a X. században határozottan elkülönülő csoportokra tagolódott: az előkelő származású, rangos, nagy vagyonnal bíró vezető családokra, a szolgálatukban álló többé-kevésbé vagyonos középrétegre, a saját közösségeiben hagyott, tulajdonnal rendelkező köznépre, valamint az előkelők, birtokában levő, uraik háza táján élő szolgákra. E társadalmi rétegeket a jogok és kötelezettségek egész rendszere kapcsolta egymáshoz. Legszemléletesebben példázzák ezt azok a lelőhelyek, ahol a különböző gazdasági és társadalmi állapotú csoportok temetőit egymás közelében találjuk (Bashalom, Orosháza, Szered). A láthatóan összefüggő, de mégis határozottan elkülönülő temetők az élő társadalom képét idézik föl, amelyben a szolgálatok alulról fölfelé kapcsolódó láncszemei a családokat, faluközösségeket nagyobb egységekbe fogták össze, és közös feladatok teljesítésére tették képessé. A magyarság körében már az időszámításunk előtti évezredben lejátszódott a nemzetiségi arisztokrácia kiemelkedése, és ezzel párhuzamosan végbement az alsóbb néprétegek szolgálatra kényszerítése. A hatalmat megszilárdítani törekvő arisztokrácia tudatosan siettette a régi — rokoni szövetkezéseken alapuló vérségi — közösségek felbomlását. Az azonos leszármazási tudaton alapuló önkéntes ösz- szetartás helyébe olyan területi szervezetet igyekeztek létrehozni, amelyet központi akarat irányít. Vezető szerepüket csak ezáltal látták biztosítva; az állandóság és belső nyugalom elsősorban nekik volt érdekük. Az ősi nemzetiségi viszonyok felbomlását igen hosszú folyamatnak kell elképzelnünk, és ebben a vagyoni különbségek kialakulásán túl nagy szerepe volt annak, hogy a finnugor alapnépesség török népelemekkel keveredett, de hozzájárult a különböző hatalmi alakulatokhoz való tartozás, az őshazától a Kárpát-medencéig megtett hosszú út soksok eseménye, végezetül a besenyő támadás és az új hazában való megtelepedés. Az egykori vérségi közösségek helyébe lépő területi szervezet kiépítését a rétegekre bomlott és sokban ellentétes érdekű társadalomban csak határozott, tetterős vezetők vihették véghez. Vakmerő fegyveresekkel körülvett, sok szolgálónéppel rendelkező, kemény férfiakat adó családok szakadtak ki régi közösségükből, akik képesek voltak vazallusaik között rendet tartani, számukra a gazdálkodás virágzását, lakóhelyeik védelmét, hadjáratok zsákmányát biztosítani. Egy-egy biztos vezetés alatt álló terület csábító erővel vonzotta magához a kívülállókat is. A jobb és biztonságosabb megélhetésre vágyó más nembeliek önként csatlakoztak, de a terület vezetője kényszerrel is telepített lakóhelye köré idegen csoportokat. Az uralma alá helyezkedő népeket kiterjedt rokonsága segítségével kormányozta, de maga mellé állított e célból olyan idegen előkelőket is, akik testvériségi szerződéssel pecsételték meg a fegyverbarátságot. Szövetségeseit részeltette gazdagságából is: szolgálatuk mértékének megfelelő vazallust, azaz e népéket eltartó területeket, s ezenkívül önálló vadászterületeket is juttatott nekik. Rangsorukat a hatalmuk alá adott tűzhelyek száma határozta meg, tehát hogy menynyi szolgáltató nép fölött rendelkeztek, és azokból hány harcost tudtak kiállítani. A rokonokon és meghitt barátokon kívül az idegen törzsbeliekből szervezett, és épp ezért akár övéivel szemben is felhasználható fegyveres kíséret lett a nemzetségek vezetőinek legfőbb hatalmi támasza. ( Folytatjuk) Dienes István Az oroszok beveszik Vácot Az 1848—49-es szabadságharc utolsó sikeres ütközete Vác mellett zajlott le, ez volt az ún. második váci csata július 15-én. Az orosz túlerő miatt azonban Görgey visszavonulni kényszerült. Kitűnő taktikai érzékkel észak felé indult, ám serege utóvédje Vácról kitörve véres csatát vívott az oroszokkal. Amikor kivonultak a honvédek a városból, az elkeseredett váciak népfelkelést kíséreltek meg; az orosz árral szemben természetesen eleve kudarcra volt ítélve a hősies próbálkozás. Aki csak tehette, elmenekült a városból. Dmitrij Szoncov, a hadjárat egyik orosz tisztje jegyezte fel később: „A várost teljesen elhagyták lakosai: abban a házban szálltunk meg, amelyikben kedvünk tartotta, mert üres volt mind.”A váciak félelme nem volt alaptalan az oroszoktól. Császár Ferenc, a kor népszerű költője például a városban maradt, nyaralójában. Tragor Ignác jegyezte fel találkozását a kozákokkal: „Kisebb-na- gyobb csoportokban vonultak ki a kozákok a környékbeli szőlőkbe. Papvölgyön feldúlták és kipusztították kolgyári Császár Ferenc kir. hétszemély- nöknek, az ismert nevű költőnek gyönyörű nyaralóját. Elhajtották tehetnél, feltörték borospincéjét, pisztolyt szegeztek mellének és a lábán levő cipőjét is lehúzták. Mezítláb menekült apró gyermekeivel a hegyekbe és három napig bujdosott étlen-szom- jan családjával együtt. ” Az elpusztított birtokot később — hogy segítsen Császár Ferencen — gróf Károlyi István vette meg. Pogány György
