Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-18 / 166. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JÚLIUS 18., HÉTFŐ Abony a fúvós zene fellegvára A Tisza aljáról is felsírt „Krasznahorka büszke vá­ra, ráborult az éj homá­lya...” — anyámtól hallot­tam, tanultam ezt a dalt, mellyel, ha a családjában r.em ismerkedett meg vala­ki, hát sehol sem, számít­ván irredentának, nyilvá­nos helyen el nem énekel- hetőnek, hiszen a „büszke vár” már határainkon kívül­re került. Ennek a dalnak további sorai: „... a toronyból késő este tárogató nem sír mesz- sze... Rákóczinak dicső kora nem jő vissza többet soha.” így találkoztam először a tárogató nevével, mely hangszer ezért örökre ösz- szekapcsolódott bennem a kuruckorral, s történel­münk talán legönzetle­nebb, legáldozatkészebb hősével a nagyságos fejede­lemmel. Másokban is. A Fúvósze- ne-kutatók Nemzetközi Társaságának — német ne­vének rövidítése szerint az IGEB-nek — július 11—16-ig Abonyban ■ tar­tott XI. kongresszusa két fő témája közül az egyik „a vendéglátó ország ajánlóle­velének is tekinthető... le­genda övezte tárogató” tör­ténetének és játékmódjá­nak bemutatása volt. A lázító hangszer A tárogató története cím­mel Tóth Anna, a Zeneaka­démia esztétika- és filozófi­atanára, a Fuvolaszó és a Hangszervilág című lapok szerkesztője tartott elő­adást. Őt kérdeztem: — Mi a tárogató? — Tárogató szóval sok sípfajtát jelöltek, mely sí­pokból aztán tovább sokfé­le fúvós hangszer fejlődött. A tárogató őse „mindig” lé­tezett, s elterjedt volt Ázsia, Afrika, Európa-szer- te. Első ábrázolása egy zsi­dó érmén látható a Krisz­tus előtti 2. századból. A magyarok a honfoglalás idején használták, majd szá­zadokon keresztül nem. A török hódoltság korában tűnt fel ismét, török cigány­zenészek hozták magukkal, de később, a kuruckorban már nem cigányhangszer volt a töröksíp. A népszerű­sége onnét ered, hogy a le­genda szerint Rákóczi ked­velte, őt követve a kurucok- nak is ez volt a kedvelt hangszerük, tárogatónak ne­vezve. Az osztrák udvar lá­zító erejűnek tartotta a hangját, ezért a szatmári béke után összeszedték és elégették a fellelhető táro­gatókat, korabeli metszet is ábrázolja a tárogatóégetést. Olyan legenda is fennma­radt, hogy az összetört táro­gatókat bedobták a Tiszá­ba, s a Tisza partján még évtizedek múlva is hallani lehetett, hogy szóltak a víz alól. — A megsemmisítés, az üldözés a tárogató haszná­latának megszűnését vagy legalább szünetelését ered­ményezte ? — Egyáltalán nem. Ez­után költötték a tárogató dallamokra a Rákócziról, a kurucokról szóló dalszöve­geket, magát a hangszert pedig megpróbálták zene­karba illeszteni. Ez azon­ban nem ment könnyen. A tárogatónak nevezett török­síp inkább csak arra volt al­kalmas, hogy katonai jele­ket adjon, s hangszínben, hangolásban nem simult a zenekarba. A millenniumra készülve alkotta meg Schunda Vencel József pes­ti hangszerkészítő azt a tá­rogatót, melynek most 100. születésnapját ünnepeljük. Akár a klarinét — Mi jellemző erre a százéves tárogatóra? — A külseje, fúvókája a klarinétre emlékeztet. A fo­gásmódja hasonló a szaxo­fonéhoz-. A hangja közelít az oboa, a klarinét, a fagott hangjához egyaránt. Az elő­adásomat követőn tárogató­bemutatót is tartottunk, Nagy Csaba jött el Nyír­egyházáról, akit ma méltán nevezhetünk „a táro­gatóművesznek”. A kuruc- kort idéző ruhában szere­pelt, s eljátszotta a Krasz­nahorka büszke várát is, melynek hatásától egy ki­csit tartottunk a kongresz- szus szlovák résztvevői mi­att, de nem lett semmi baj, általános nagy sikere volt a bemutatónak. Beszélgetésünk idején még javában zajlott a kong­resszus az egyik abonyi is­kolaépületben. Tóth Anna elmondta, hogy áz osztrák szervezők kezdeti bizalmat­lansága a magyar helyszín, a magyar szakemberek iránt az itt tapasztaltak hatá­sára nyomtalanul eltűnt. Abonyban a fúvós zene egyik fellegvárát fedezhet­ték fel, elsősorban Gajdos István polgármesternek — trombitatanárnak — és Var­ga György zeneigazgató­nak köszönhetően. Meg­nyílt az út, hogy a magyar fúvós zene képviselői be­lépjenek az IGEB-be, a WASBE-be, vagyis a Kon- certfúvós-zenekarok és együttesek Világszövetsé­gébe. Különös elismerést aratott Marosi László, a Honvédség Központi Zene­karának karmestere, akinek most itt bemutatták A ma­gyar katonazene története című könyvét is. Meghallgattam az éppen soron következő előadást, Joseph Hartmann tartotta Miért hulltak le Jerikó fa­lai? címmel a bibliai Szent­föld fúvós hangszereiről. S megnéztem a tárogatók ki­állítását, elolvastam a hang­szerek között elhelyezett szövegeket. „A tárogató csodálatosan szép, komor és mélabús hangszínezetű, őseredeti magyar hang­szer...” írta Hickisch Hen­rik 1901-ben. Borongás dallamok A tárogató megújítója, Schunda Vencel József pe­dig szintén 1901-ben: „A tárogató... borongős, szo­morú magyar dallamok elő­adására kiválóan alkal­mas... Már körülbelül egy évtizede foglalkozom kitar­tóan a tárogatónak, sokáig feledés borította szép hang­szerünknek javításával és tökéletesbítésével, és az el­ért eredményt szerénytelen­ség nélkül kielégítőnek vallhatom. Sikerült ugyan­is az igen nehéz fúvású ré­gi, kettős nyelvű nádfúvó- ka helyett a klarinétéhez ha­sonló egyszerűt alkalmaz­nom, ami által játszhatósá­ga hasonlíthatatlanul köny- nyebbé és biztosabbá vált. Ez által elterjedésének fő akadályát elhárítottam...” Nádudvari Anna Honismereti Akadémia Vácott Kevés fiatal ismeri a hazát Rangos esemény, a Vácon megrendezett XXII. Országos Honismereti Akadémia egyhetes rendezvénysorozata végez­tével Mándli Gyulát, a Pest Megyei Honismereti Egyesület elnökét kértük összegző beszélgetésre. — Az Akadémiát, a Hon­ismereti Szövetség, illetve a Pest Megyei Honismereti Egyesület szervezte, a ha­gyományoknak megfelelő­en egy aktuális probléma, jelen esetben a honismeret és az ifjúság oktatása-neve- lése kapcsolatának alapos „körüljárása” céljával — nyilatkozta lapunknak Mándli Gyula könyvtárigaz­gató, a Pest Megyei Honis­mereti Egyesület elnöke. — A célt véleményem szerint sikerült elérni, az akadémia után a résztvevők tapasztala­tokkal, élményekkel gazda­godva, számukra korábban ismeretlen módszereket megismerve térhettek haza. — Miért épp a honisme­retnek az ifjúság nevelésé­ben betöltött szerepe lett az akadémia központi témája? — Két okból. Egyrészt azért, mert sajnálatos mó­don nagyon kevés fiatal is­meri életkorának megfelelő alapossággal Magyarorszá­got, másrészt pedig azért, mert az elképzelések sze­rint a most formálódó Nem­zeti Alaptantervben a honis­mereti nevelés (is) nagy súly- lyal szerepel majd. — A NAT sorsa az or­szággyűlési választások óta kérdésessé vált... — Ez sajnos valóban így van. Mielőbbi bevezetésé­re, noha szükség lenne rá, nem látni reális esélyt. Hoz­záteszem: az a pedagógus, aki fontosnak érzi a fiatalok hazájuk ismeretére, szerete- tére nevelését, korábban is megtalálta, s a jövőben is meg fogja találni ennek a módját, keretét. — Térjünk vissza a XXII. Országos Honismereti Aka­démiára. Hogyan sikerült előteremteni — tudomásom szerint — jelentős költségeit? — Volt ugyan részvételi díj, ám olyan csekély, hogy a mintegy 180 résztvevő ál­tal befizetett összeg csupán a költségek elenyésző há­nyadát fedezte. A fennmara­dó részt a Pest Megyei Ön- kormányzat művelődési alapjától, a vendéglátó Vác város önkormányzatától, il­letve vállalkozóktól, me­gyei közgyűjteményi intéz­ményektől kapott hozzájáru­lásokból sikerült előteremte­ni. A támogatásért ezúton is köszönetét mondva, a Pest Megyei Honismereti Egye­sület nevében kijelenthe­tem: önzetlen hozzájárulá­suk nélkül nem kerülhetett volna sor a Honismereti Akadémiára. — Szóljon kérem néhány szót a Pest Megyei Honis­mereti Egyesületről! — Az egyesület 1990 ta­vaszán alakult, s az azóta el­telt időben szinte folyamato­san növekszik tagjainak szá­ma. Eddigi tevékenységé­ből két rendezvény, a „vidé­ki honismereti híradók, ki­adványok szerkesztőinek ta­nácskozását” (1992. márci­us 21—22.) és a Pest me­gyei honismereti találkozót (1992. október 17.) érde­mes kiemelni, valamint azt, hogy 1993-ban Honismere­ti Hírmondó címmel elindí­tott egy kisebb-nagyob idő­közben megjelenő, munká­járól tudósító folyóiratot. — Július 27-én, 28-án és 29-én újabb honismereti rendezvényre, a helytörté­nész könyvtárosok országos tanácskozására kerül sor Vácott, a Pest Megyei Könyvtár szervezésében. Hogyan alakul a tanácsko­zás programja? — A rendezvény három napján előadások hangza­nak el, Helytörténész könyvtárosok szekciója név­vel alakul egy szakmai szer­vezet, s lesz városnézés is. (Ribáry) Tápió menti vendégjárás Lengyel hagyományőrzők sikere Tápiószecső népes falunapja után — amikor a szemet gyönyörködtető, díszes, lakodalmas felvonulás kereté­ben szinte minden lakosa részese volt a zenés-táncos mulatságnak — vasárnap reggel népviseletben, közös szentmisén vettek részt a vendég lengyel táncosok, kí­sérőik és a helyi hagyományőrző együttes tagsága. Szívbe markoló jelenet játszódott le áldozás során, az Úr imádása után, amikor meleg kézszorítások közben lélekben egymásra tekintettek a hívek: „Legyen békes­ség köztünk mindenkor!” Tápióvölgye bebarangolása közben Tápiószentmár- ton szociális otthonában adtak műsort lengyel vendé­geink. Majd Tápióbicskén — a szecsői hagyományőr­ző együttessel kiegészítve — nemzetközi szintű közös folklórműsort mutattak be, amelynek bevételét a ren­dező művelődési ház jótékony célra, a Máltai Szeretet­szolgálat részére ajánlotta fel. A szakadó eső ellenére megtelt a szép, impozáns művelődési otthon. A szecsői hagyományőrzők keret­be foglalták a lengyel—lublini gyermekegyüttes játé­kait, táncait. így került bemutatásra a közös műsor, amelyet a többszázados lengyel—magyar barátság jel­lemzett. Pezsgő ritmusban váltakoztak a szebbnél szebb közös műsorszámok, amelyeket a hálás közön­ség kitörő tapssal jutalmazott. A biztatásnak meglett a foganatja, mert mind a hatvan szereplő tudása legja­vát nyújtotta. Szinte megforrósodott a hangulat, zené­szek, táncosok és a közönség szíve együtt dobbant. A különböző dalok melódiái gyönyörűséggel töltötték el a lelkeket. Amikor pedig a lengyel „palánták” tiszte­letből magyarul énekelték, hogy: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék...”, szinte tombolt a közön­ség... Ekkor bizonyosodott be, hogy a zenének, a dal­nak, nincsenek határai, ez a legbiztosabb út a népek barátsága és békéje megőrzésében. Több mint kétórás, felejthetetlen élményekben gaz­dag műsornak volt részese Tápióbicske közönsége. Tá­vozásuk után meleg kézfogások közben hangzottak el az elismerő szavak, értékelték a hagyományőrzés je­lentőségét. Ofella Sándor Nem tanulhatta, tudta A zsámbéki szombatok elnevezésű kulturális programsoro­zat keretében szombaton nyílt meg a fiatalon elhunyt Tö­rök Richárd szobrászművész kiállítása. Az alábbiakban a Zsámbékon élű neves pályatárs reflexióit tesszük közzé. Török Richárd volt az ígé­ret. A fiatal szobrász min­dent tudott a szobrászatról. Még nem volt negyvenéves, amikor meghalt. Mindent tu­dott, pedig ez a szakma is kezdett elsorvadni, tehát nem tanulhatta mindazt, amit tudott. Van, aki ilyen­nek születik. Mint gondolkodó, fiatal volt és szabad. A közelmúlt nem ült rajta mint teher. Mintha a világban rend len­ne; gondolatai szabadok vol­tak és függetlenek, mint aki a sötétben lát, nem kellett ügyetlenül tapogatóznia. Szabadsága révén fölé­nyes volt. Nagy kár érte. Melocco Miklós Jubileumi tárlat hős katonáinkról A hazáért és szabadságért mindörökké címmel nyílt a hét végén kiállítás Budapesten az Ady Endre utca 82. szám alatti Napóleon Galériában. A tárlat a XX. század magyar katonatisztjeinek állít emléket. Dokumentumok, fényképek, újságcikkek idé­zik fel például Szurmay Sándor vezérezredes, Szentke- resztesy Henrik repülő vezérkari ezredes és Stomm Marcell tábornok életét, pályafutását, Szurmay hadse­regcsoport, illetőleg hadtestparancsnokként szolgált az I. világháborúban, majd 1917 februárjától 1918 októbe­rig honvédelmi miniszter volt. Szentkeresztesy Henrik jelentős érdemeket szerzett a hazai katonai, majd a pol­gári repülés hálózatának kiépítésében. Stomm Marcell- töltötte be a doni 2. magyar hadsereg egyik hadtestpa­rancsnoki tisztét 1942-től. 1943 elején, hogy megakadá­lyozza a hadtest értelmetlen pusztulását, feloszlatta se­regét. Az orosz fogságból hazatérve letartóztatták, halál­ra ítélték, amelyet később börtönbüntetésre módosítot­tak. A Legfelsőbb Bíróság 1989-ben hatályon kívül he­lyezte az 1951. évi ítéletet, és a magas rangú katonatisz­tet felmentette. Stomm emlékiratai 1990-ben láttak nap­világot.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents