Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-02 / 153. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. JÚLIUS 2., SZOMBAT 7 Péter Eta Hiányzol Egy hete már esik, kopognak a kénessárga kövek... van időm a fájdalomra, van időm a felejtésre szívemben atomrobbanás készít űrt az emlékezéshez Elárvult utakon bolyongok tűzfalnyi szorongás dobogtatja vérem zuhanó kőpor szárítja a torkom sodor a ködös nyugtalanság szempillámon vacogtató emlékek pora pókháló fonja fagyos homlokom De szavak izzanak koponyámban szememből kicsordul a töredékes tapasztalat millió gyöngyöt sodor arcom már halovány részletekben sejti: Gyógyulni veled akarok Emelj föl magadhoz, hogy e csöndtől terhes éj ne álljon szavaim elé! (Gödöllő) Berényi Mihály Nagypénteki kérdések Minek tanult ő hajdanában tipegni, járni délcegen, ha most a teste mozdulatlan s aléltan függ néhány szegen? Miért tudott úgy szónokolni — pusztában, néphez és hegyen? Azért, hogy végül így susogjon: „ha így akartad, hát legyen”? S miként tudott csodákat tenni, — uralkodni halál felett, ha tűri, hogy ajkát elhagyja ez az utolsó lehelet? Ha újra járna, szólna, élne, megértenéd, miért halott? Ne kérdezz, sítj a múltad végett s reméld a harmadik napot! A moccanó, a hajnali város K önnyű legyen a te lépted és könnyű a kis kabátod — dúdolom ezen a hajnali órán, pancsolván vízben, borotvahabban. Indulj el a te utadon, ki ne térj ■— de hiszen nem is akarok én kitérni, hat órakor vár egy alkalmi kocsi, amely röpít... Szombat és hajnal, ritkábbak a buszjáratok, hát jól rászámítok az időből — és erre,- mintha rendelésre, azonnal érkeznek a buszok itthon is, a Bosnyák téren is, és marad nekem szinte egy órám sétára. Nyirkos, súlyos a hajnal, párállnak szinte a bérházak az ágyak melegétől, mélykék az ég egyelőre, de talán inkább a város fényeitől. Julius Meinl nem üzemel még, alszik a Rákóczi út, Meinl úr is valahol, csak az egész Magyarország élelmiszer-ellátását behálózó üzletei készülnek ugrásra ma is. Még visszanézek az üzlet felé az aluljáró lépcsőjéről (végre van időm bámészkodni is ebben a városban!), miért is nem került egy itthoni cég, amely ellátta volna az élelmiszerüzletek hálózatát? Ezen a két alsó lépcsőfokon lakik a fehér szakállú öreg már két esztendeje. Tonzúrája barna a naptól, a kosztól, fél könyökére támaszkodva, elheverve űzi az ipart. Vajon hol van most? És hol az a 18-19 éves szőke, molett lány, aki szintén két éve „dolgozik” itt: Multifilter cigarettával az ujjai közt megállít minden átverhetőnek tetsző járókelőt, néhány forintot kér. Kezdő korában adtam egy százast, elküldtem moziba vagy élelmet akartam rábeszélni gyanútlanul. Azóta minden reggel megállít, pedig már kétszer rendre utasítottam, érdeklődve, hogy nem szé- gyelli-e. A téren, ahol a Nemzeti Színház állt 1964-ig, fölbukkanok és szemben találom magam az őszszakállú- val, ott mosakodik a fölfelé ugró cingár vízsugárban. Hiába, kezdődik a munkanap, rendnek kell lenni. És a szökőkútnál még két férfi mosdik, itt tölthették ők is valahol közelben az éjszakát. Esetleg az Üllői úti kereszteződésnél, a körpadokon. Lélegezni akar a város, nehezen kap levegőt még hajnali fél hatkor, asztmás a nyárvég, és mintha mindrom a ruhám miatt: leüthetnének, mert nem lenne talán kedvem védekezni. Dohog lenn a Keleti pályaudvar, s itt szemben békésen vigyázza a várost a Róküs-kápolna, mely derékig állt vízben 1838. március 15-én. Körülbelül addig, mint ameddig Magyarór- szág áll ma dolláradósságban. Tocsogunk benne, és iszapbirkózásokból riad föl talán itt is, amott is egy- egy miniszter, pártvezér. Áll a harc, csak azért is, egy lenne, cseperegni kezd az eső is. Behúzódtam a fák alá a mai újsággal, „közéjük”, tollászkodnak itt is, amott is, iramlik valamerre egy szép lány, nem hiszem, hogy olyanféle lenne, iszkol, talán neki is remeg a gyomra kicsit, míg elhúz. Félhet a lelkem. Kosztüm van rajtam, nekem is furcsa, de hát megtisztelem a társaságot, amelybe menendő vagyok. Ott értekeznek a jelenről, főként a magyar jövőről, mely itt vackolódik körülöttem — szagos, koszos, kial- vatlan és magyar... A ruhám. Igen, remegő, egy picit remegő a gyomcsak azért is hajnal, és befelé is nézek: ez az első hajnalod Budapesten, az igazi. Mert más az megérkezni egy-egy vonattal, fáradtan és remegve, és más az, mikor kiszolgáltatottan és semmittevőén bámészkodsz, kényszerítetten. Volt, mikor pádon aludtam ebben a városban. Nem éreztem magam akkor sem hősnek, sem kivetettnek. Pihentem hajnalig, mikor már föl kellett kelni. De más volt, mikor a budai Fő utcai templom fali beugrójában „rányitottam” egy alvóra: ott lakott. A templom koszlott, elhagyott volt, felújítás alatt, és én a szeretőmmel bámészkodtam a lakott, embertől lakott istenházában. Tényleg mindegy, mert el is állt az eső. Unta magát. Valahogy nehezebb lett a léptem. Nehezebb, mint borotválkozás közben. És nem dúdolom már, hogy könnyű legyen a te lépted. A Corvin Áruház előtt kirakodik egy autóbusz, nem figyeltem meg, honnan. Jöttek Budapestet látni. A Népszínház utcából előhömpölyög egy kései vagy korai cigány csapat, eliramlanak valamerre. A tonzúrás öreg már elhelyezkedett a lépcső aljában. Hiába, kezdődik a nap, és a koldusnak nincs szabad szombatja, nincs ünnepe, ő fillérekben méri a napot. Minden perc drága, és a pihentebb lelkek talán adakozóbbak, mint a fásult munkanap végén. Adakozó lelkeket szereti az Úr. A csodás tehetségű Bajor Andor, a kolozsvári, csak Karinthy Frigyessel mérhető tehetség villan föl a szemem előtt. Nem a temetése, melyen Debrecenben alig néhányan jelentünk meg. Az az értekezése jut eszembe, melyet a koldus oldaláról írt. Nem csak arról az oldaláról, melyen most hever az öreg. A koldus vállalja a mi lelkiisme- ret-furdalásunkat. Vállalja, magára vállalja azt a szánalmat, mely bennünk tenyészik, vállalja helyettünk a nyomorúságot, és mi nem vetünk neki egy garast. Nem emelkedünk föl az ő filozofikus nagyságáig. „Nem való nektek a koldus, kolduljatok magatok” — zárja le írását Bajor, és rácsukja a szemét a saját világára. Nem alszik, nem lakik bennem egy fia filantróp sem. Élek. Mint akit megtanítottak, mi a szenvedés. Tudok fájni — ergo sum. Czegó' Zoltán Te elődben hoztam fene ötté sebemet* (Balassi Bálint idézése) A császári hadsereg 1594 tavaszán Esztergom megvívásába fogott. Ott volt a táborban Balassi Bálinton kívül Nádasdy Ferenc kíséretében Magyari István lelkész-író és Rimay János is. Az ostrom vontatottan és sikertelenül folyt. A győzelem reményében megjelent Mátyás főherceg is, személyes jelenléte azonban inkább hátráltatta mint siettette a győzelmet. A ránk maradt tudósítások szomorú képet festenek a táborról. A tisztikar dőzsölése, a zsoldosok kicsapongása, a szervezetlenség, a vezérkar széthúzó tanácstalansága minden' egykorú beszámolót ingerültséggel töltött el. Balassi Bálint május tizenkilencedikén egy sikertelen Ai. Néhai Irháiéin él Naugoi oilói. U KN A K, G r A K M A T l BALAS1 BÁLINTNAK. I imát. jó rmJt{tte/fe Ifltn bto boldogul kj-múlt Néhai Nemzetes IMÁIJő NOSNŐ A öt haut fiánakyn x Magyar nyelvnek^ kjét tkefiegenek^ ÍSTENES ENEKL Ne Ilye! x Varad! négy »dl dttic-fterint egynéhány * Bmkftyel él hnádiágo\l(cd \j hitlátott losonban Fiber Mihály által 1676. roham alkalmával comblövést kapott. „Mindkét combján átment a golyóbis, de csontot és ízet nem sértett.” A súlyos, de nem halálos seb megfertőződött. Néhány nap múlva vérmérgezési tünetek léptek fel. A költő embertelenül szenvedett. Tudta, hogy meghal. Több mint egy hétig haldoklóit. Végig öntudatánál volt. Mikor a borbély vasával sebéhez nyúlt, Vergiliusból idézett: „Most van szükség bátorságra, Aeneas, most erős szívre!" Haldoklásakor — mint említettük — végig mellette volt Dobokay Sándor jezsuita szerzetes, aki beszámolt á költő utolsó óráiról. Balassi meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet, kisfiát Mátyás főherceg oltalmába ajánlotta, kérve őt, hogy neveljék a gyereket a Jézustársaság iskolájában. „A te katonád voltam, Uram, és a Te seregedben jártam”: ezek voltak utolsó szavai. 1594. május harmincadi- kán este halt meg. Sebesülése után, nagy szenvedések között írta utolsó versét, az ötvenedik zsoltár parafrázisát. Méltó, hogy ezzel a költeménnyel búcsúzzunk a magyar reneszánsz nagy költőjétől. Végtelen irgalmú ó te nagy hatalmú Isten, légy már kegyelmes! Onts ki mindenestől jódot rám kebledből, mert la mely veszedelmes Bűnöm miatt lelkem, ki titkon rág engem, mert nagy sebbel sérelmes. Legyetek fejérb hónál s örömmondásoddal tölts bé az én fülemet, Élemíts elmémet küldvén örömedet, ne szárazd ki velőmet Csontomból bánattal, ne nézz rám haraggal, mosd el inkább vétkemet. Ne fossz meg lelkedtől, sőt idvösségemről mondj örömet már nekem, Szentelő lelkeddel hadd épüljön meg fel, mint azelőtt bús lelkem, Hogy sok tévelyedtek tehozzád térjenek követvén bízvást engem. Imé kioldoztam s te elődben hoztam fene ötté sebemet, Kit csak te gyógyíthatsz, életre fordíthatsz, szánd keserves fejemet, Bűneim kínjával, testem fájdalmával ne gyötörd életemet. Milyen szomorú és mégis milyen jellemző, hogy arról a költőről, aki ilyen verssel búcsúzott az élet* Részlet Nemeskürty István Balassi Bálint című könyvéből tői, a hadsereg német jegyzője ezt firkantotta a „veszteséglistára”: „Perierunt: Valentinus Balassi, Hungarus séd im- pius.” „Meghaltak: Balassi Bálint, istentelen magyar.” Cseh Gusztáv grafikája
