Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-16 / 165. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JULIUS 16., SZOMBAT Az emigráció magyar nyelvű újságjai közt — legalábbis amelyek időnként megtisztelnek egy-egy visszamaradt példányuk megküldésével — tartalmában és szellemiségében egyaránt kiemelkedő értékű az Amerikai/Kanadai Magyarság. Torontóban jelenik meg a Vörösváry Publishing Co. Ltd. kiadásában, szerkesztője a közelmúltban elhunyt Vörösváry István volt, állandó munkatársai közt találjuk Habsburg Ottót, Fáy Istvánt, Fercsey Jánost, Nagy Györgyöt, Cuth Jánost, Tere- bessy Emőkét, Saáry Évát, Haas Györgyöt, Só Bemátot, Fekete G. Istvánt, s több más kitűnő újságírót, és minden számnak külön érdekessége Márai Sándor hátrahagyott Naplójának folyamatos közlése. Ez év május 28-án nagy cikk jelent megy Fáy István tollából Vádirat címmel, éspedig a hősök napja alkalmából. Talán nem is cikk, hanem megrázó szónoklat „az elpusztított igaz magyarok sírjánál állva, kiknek az áldozatát még ma sem örökítették meg hivatalosan egy országos emlékmű felállításával” — s egyben felszólítás a demokratikus magyar kormányhoz, hogy állítson emlékművet, nevezze meg az áldozatokat és vonja felelősségre a bűnösöket. Mint majdnem minden írásában, Fáy István ebben a cikkében is szívemből szól, s az alábbiakban nem ellenkezni akarok vele, hiszen kívánatosnak tartanám az emlékművet is, a nevesítést is, a felelősségre vonást is. Az első világháború után minden községben emlékmű hirdette az elesettek nevét, és sok helyütt megtalálható a második világháború veszteséglistája is — ami persze nem lehet teljes, hiszen a civil lakosság ugyanúgy pusztult, mint a sorkatonaság, és a tömeges pusztulás nem korlátozódik a frontokra, sőt a háború időszakára sem. Ki mindenkinek a nevét kellene márványba vésni, ha igazságot tudnánk egyáltalán szolgáltatni, s vajon kit illet meg a hősi halott, kit a felelősségre vonandó háborús bűnös, kit az ártatlan áldozat elnevezés? Ezzel az elvi kérdéssel kívánok foglalkozni, amihez csak kiindulópontom Fáynak a cikke, nem vele vitázom. Előzetesen azonban egy ponton helyre kell igazítanom tárgyi tévedését. Ezt sem a vita kedvéért, hanem egy tényköz- lés helyesbítéséért. Ezt úja: „...Azoknak sem görbült meg a haja szála, akik a városok lakónegyedeire szórták tonnás vagy összeláncolt bombáikat. Budapest peremvárosaiban pedig létfontosságú hadiüzemek jóformán semmi kárt nem szenvedtek, mert az USA bolsevista cinkostársának szüksége volt a gépi berendezésekre a győzelem után. Ugyanakkor a gyárak körül lévő lakótelepeket, melyeket munkások, kistisztviselők építettek fel egy élet munkájával, porig bombázták, sok ezer ártatlan életét oltva ki. Gyerekek, asszonyok, öregek lettek áldozatai a humanizmus légi kalózai bombázásának. Ki vonta ezeket felelősségre háborús vagy az emberiség ellen elkövetett hidegvérű gyilkosságaikért? Senki! Sőt kitüntették őket hőstetteikért az amerikai humanizmus szégyenére.” A bombázók nem légi kalózok Ez azonban nem így volt. Mint a csepeli kórház hajdani orvosa, tanúsíthatom, hogy az amerikai bombázók földig lerombolták a Weiss Manfréd-gyárat, mégsem halt meg egyetlen ember sem, sem a gyár lángokban álló hatalmas területén, sem a hadiüzemet körülvevő apró házakban, amelyekre véletlenül sem hullott egyetlen bomba sem — ma is sértetlenül állnak. Az amerikai bombázók nem voltak „humanisták”, de kitűnően tudtak célozni. Ha valaki humanista volt, úgy a tulajdonos Weiss Manfréd család: nyolc hatalmas betonbunkert építtetett három és fél méteres falakkal (ma is állnak, elbonthatatlanul), a gyár egész személyzete — 25-30 ezer ember — ott üldögélt minden légiriadó alatt, miközben körülöttük hullottak a bombák, lángokban állt a gyár. (Az égő vas elolthatatlan, hetekig izzik.) Ami a gépi berendezést illeti, bizony nem kímélték a Li- beratorok „bolsevista cinkostársuk” (?) számára, nemigen maradt sértetlen abból semmi. Sőt. A németek repülőgép- gyárát, a Göring-Werkét már porrá zúzták az amerikaiak, altkor a németek a Csepel-szigeti Horthy-ligeten állítottak fel új repülőgyárat, titokban. Annyira titokban, hogy még fel sem épült a gyár, máris fölfedezték és lebombázták az amerikaiak. Itt azonban nem volt se bunker, se kórház, innen hordták hozzánk a sebesülteket a fold alatti kórházba, operáltuk a szétszaggatott sebesülteket éjjel-nappal. Ennyit a tényekről. Ami a dolog elvi oldalát illeti: milyen alapon nevezi Fáy István „légi kalóznak” a bombázókat? Ha nem jönnek az amerikai bombázók (és egyéb csapatok). Hitler megnyeri a háborút, elképzelhetjük a következményeit. Éppen elegen esték el földön, levegőben, vízen, bizony aki elevenen megúszta, megérdemelte a kitüntetést. Ki a hős és ki a bűnös? Nem tudom a hősök napját ünneplik-e nálunk is? Fölteszem azonban a kérdést: ki a hős? Aki lő vagy akit lelőnek? Aki üldöz vagy akit üldöznek? A katona vagy a civil? Hősök napja Nagyon fogas kérdés ez, ne tessék rá elhamarkodottan válaszolni. Könnyen kiderülhet, hogy akit innen hősnek nézünk, a túloldalról háborús bűnösnek látszik. Benes és Masaryk,. akik összehazudták maguknak Csehszlovákiát, nekünk pedig Trianont, az ottaniajc szemében nemzeti hősök, míg a miénkben... nem mondom ki, micsodák. Fáy megfogalmazása szerint hősök azok, „akik életüket adták a Lazánkért”. Ezek a hősi halottak. Az elnevezés az első világháború után vált általánossá, egyértelműen jelentette az elesett katonákat, megkülönböztetés nélkül, és nem jelentette sem az elpusztult civileket, sem a háború másodlagos áldozatait — például aki utóbb halt bele a háborúban szerzett ártalomba. Sőt a hitlerizmus előretörésekor a háború áldozatai közül csak az „árják” számítottak hősi halottnak, mert aki nem árja, az eleve nem lehet hős... A második világháború közvetve és közvetlenül több áldozatot szedett a civilek, mint a katonák közt, a hősiesség teljesen megfogalmazhatatlanná' vált. A pincében elbújnak ketten, egyikre rádől a fal és meghal, a másik fél- reugrik és életben marad — melyik a hős? Egy munkaszolgálatos, aki végigszenvedi a lágerek borzalmait, hazavánszorog, az őt gyötrő keretlegény halálos lövést kap — melyik a hős? A fogalomzavar ott kezdődik, hogy háborúban meghalni nem feltétlenül hősi tett. Amikor Guyon honvédéi óriási túlerőt leküzdve elfoglalták a branyiszkói hágót, ez hősi tett volt, halottai hősi halottak (de vajon az ellenfél halot- tai nem?), s talán senki közülük nem annyira hős, mint maga Guyon, ki a pirossapkások élén harcolt — s életben maradt. A halál önmagában nem kritériuma a hősségnek. S hősiesség a halálveszély önkéntes vállalását jelenti, függetlenül az életben maradástól. A háború: olyan rendkívüli állapot, amelyben az emberölés jogossá, sőt szükségessé válik. Korunk totális háborúiban az ellenség fogalma nem korlátozódik a reguláris hadseregekre. Nemzetek, országok, államszövetségek harcolnak egymás ellen, nem sokat törődve azzal, hogy az ellenfél uniformisban van vagy békés szántóvető. Potenciálisan mindenki ellenség lehet és elpusztítandó, az elkövető nem számít gyilkosnak, áldozata nem hős, hanem szerencsétlen ember. Hősök napja helyet az áldozatok napját kellene emlékeztető ünnepnappá tenni, az áldozat fogalmába fegyveres és civil, barát és ellenség egyaránt belefér, és nem kellene azt a megválaszolhatatlan kérdést sem föltenni, vajon ártatlan volt-e az áldozat. Ünnepélyesen főbe lőtték Polgárnak lenni: nagyobb hősiesség kell hozzá, mint fegyverviselőnek lenni. A kiszolgáltatottság hősiessége voltaképpen minden állampolgár számára állandó lehetőség, és ami még ennél is borzasztóbb: a minden állampolgárba beletartoznak a bűnözők, a tettesek is. Nem lehet az emberiséget kettéosztani így: tettesek és áldozatok. Amint a tettest lelövik vagy felakasztják, áldozattá válik. Beszélhetnénk talán „megérdemelt bűnhődésről” és „ártatlan áldozatról”, csakhogy ez olyan ítélkezés, amire nem vagyunk jogosultak. Katonaorvos koromban részt vettem egy kivégzésen: háború volt, egy cigánygyerek nem akart kikerülni a frontra, kétszer megszökött, ünnepélyesen főbe lőtték. Ártatlan áldozat volt vagy megérdemelten bűnhődött? A háborús jog előírta a kivégzést, tehát feltétlenül jogos volt — de biztos, hogy megengedhető? Ha már kimondtam a „háborús jog” kifejezést, föl kell tennem a kérdést: lehetséges ilyen egyáltalán? A szív azt mondja: nem lehetséges. A történelem azt mondja: szükséges. A háborús bűn elkövetőjének örök mentsége, mentegetőzése, önfölmentése: parancsra tettem. Évezredek óta folyik a vita arról, jogos-e ez a mentség? Nem minden pa- racsnak kell engedelmeskedni, mondotta az idősebbik Seneca. Hugo Grotius, a háború és béke jogainak klasszikus megfogalmazója (De jure belli ac pads, 1625) tekintélyek idézeteinek hosszú sorával támasztja alá azt a felfogást, hogy csak igazságos paracsnak kell engedelmeskedni. De ki dönti el egy parancs igazságos vagy igazságtalan voltát? Mitől igazságos egy gaztett? Olyan kérdések ezek, amelyekre nem lehet tárgyilagos választ adni. A háború igazságát nem az erkölcs, hanem az erő dönti el, a hatalom diktálja. Volt alkalmunk tapasztalni ezt, és e tapasztalatunk nem maradt a múlté. Bosszúállóknak nem jár emlékmű A térmészetbölcselő Grotius szerint igazságos háborúnak egyetlen oka lehet: a jogfosztás. Az ám, de jogot fosztani csak ott lehet, ahol van. Ki látott már olyan háborúságot, melyet mind a két fél ne tartana jogosnak? Utólag dől el, hol volt a jog: mindig a győztes kezében. Hosszú idő elteltével a történelem változtathat e döntésen, de jóvá nem teheti. Ha újabb háborúval akarja helyrebillenteni az igazságot, a legyőzöttből esetleg győztes lesz, de a szerepcsere nem legalizálja a bűnt, hanem új bosszú forrásává teszi. A szerepcsere eredményeként a hősből vadállat lesz, a vadállatból hős. Ezért aggályos a hősök ünnepe. A hősök közt vannak félelmetesek, és vannak — Dosztojevszkij szavával élve — megalázónak és megszomorí- tottak. Én csak ezeknek állítanék emlékművet, a megalá- zottaknak és megszomorítottaknak, akár katonák voltak, akár munkaszolgálatosok, akár civilek, kibombázottak, kitelepítettek, elhurcoltak, bebörtönzöttek, megkínzottak, kisemmizettek, testileg-lelkileg megnyomorítottak. Ők az ártatlanok. Ebben ártatlanok, az üldözöttségükben, kifosz- tottságukban, megsemmisítésükben, még ha egyébként cégéres gazemberek voltak is. Ők érdemlik a visszaemlékezés megilletődött szavait. De emlékművet közülük is csak azok, akik belehaltak az ártatlanságukba, mert a túlélőkből nagyon sokszor félelmetes bosszúállók lesznek, akiknek hősiességét ne dicsőítse márvány emlékmű. Előbb-utóbb úgyis ledöntenék, mert a szerencse forgan- dő. * A hősök emlékünnepélyét május 29-én tartották Montrealban, amint erről a Kanadai Magyarság június 11-i száma hírt ad. Az ünnepi beszédet vitéz Detre Gyula tartotta; a Vitézi Rend törzskapitánya. Idéznem kell a szavaiból, mert a hős fogalmának tisztázásán és az illő megemlékezésen túl a külhoni magyarok jövendőbeli kötelességeiről is nyilatkozik, olyan feladatok vállalására biztatva kint élő honfitársainkat, amelyeknek végrehajtása sorsdöntő lehet közös hazánk jövője szempontjából. „A mi számunkra hősök és szentek azok, akik védték a Kárpátokat, Erdélyt, az Alföldet, Budapestet, a Dunántúlt, az utolsó nyugati rögöt is... A mi hőseink azok, akik fegyverrel a kézben estek el hazánk védelmében. De a mi hőseink azok is — férfi és nő egyaránt —, akik a pusztító bombatámadások közepette és az ellenség fegyvereinek tüzé- ben is kitartottak munkahelyükön és mint nemzetükhöz hű magyarok, az élet helyett a kötelességteljesítést választották.” Közel az idő, midőn a „nemzetükhöz hű magyarok” szavakat itthon ismét nem írhatjuk le. „Emlékeztetünk mindenkit —- folytatja vitéz Detre — a II. világháború hőseire. Budapest hős védőire, a Rákoskeresztúri temető 300-as parcellájának fakeresztjeire, amelyek alatt azok pihennek, akik tanúbizonyságot tettek a nép mellett, mert egy boldogabb életért és szabadságért harcoltak. ” Ezután a magyar családok kötelességéről, a népszaporulat fokozásáról beszél, ami a túlélés egyik záloga. „Az abortusztörvénnyel már 4 millió magyart irtottak ki! Csonka Magyarország lakosságának a száma évenként mintegy 30 ezer fővel csökken. Éhes szomszédaink sóvárgó szemmel figyelik ezt a folyamatot, hogy mikor követelhetik a magyar földet Balatonig és a Tiszáig.” Hiába kongatott vészharang Csodálatos, hogy ezt a vészharangot itthon hiába kongatjuk, a negyven éven át manipulált magyarságnak már nincs füle ahhoz, hogy meghallja. Némi reményt táplál bennünk, hogy míg itthon a feledékenység lett úrra, odakint egyre nő a számuk és hangosabb a szavuk azoknak, akik nem felejtenek. Józanul mérik fel az új helyzetet, amit a kormányváltás teremt, és nem adják fel a harcot: „Most új, nekünk nem tetsző állam vezetés van kinövőben hazánkban. Mi nem állhatunk félre, mert csalódtunk a választások eredményeiben. Nekünk továbbra is kötelességünk van. Tájékoztatni kell a világot a magyar népet ért szörnyű csapásokról, és meg kell próbálni tisztára mosni azokat a foltokat, melyeket elkövettek a múltban és elkövetnek most. Nemzetközi síkon ébren kell tartanunk a magyar kérdéseket... Ellentámadásba kell átmennünk és a világ sorsát kezükben tartó nagyhatalmakkal és befogadó országunk vezetőivel meg kell értetnünk hazánk és az elszakított területek magyarsága tragédiáját, azt, hogy addig nem lehet tartós béke és biztonság Európában... amíg az elszakított területek magyarságának az önrendelkezési jogát meg nem adják.” Világos és egyértelmű állásfoglalás ez, még ha helyenként ki is kell pontozni azokat a szavakat, amelyekért itthon már fasisztának és a szomszédaink irredentának bélyegeznének. De a szlovákiai és az erdélyi magyarok közül egyre többen tudják, hogy az igazságot ki kell mondani, még ha veszedelmes is. Hősiesség dolga ez is, nem csak a fegyverforgatás. Tudatosan, nyilvánosan és titokban készülni kell arra a nagy átrendeződésre, amely megkezdődött már és az elkövetkező évtized történelmi feladata lesz Európában. Vállalnunk kell. A hősiesség ma nem — ne legyen — véres háború, hanem elszánt harc a békéért és szabadságért, határainkon kívül és belül. (1994. Bastille ostromának évfordulóján, július 14.) (Benedek István)
