Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-09 / 159. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚUUS 9.. SZOMBAT 13 Köszönet a segítségért Tisztelt Főszerkesztő Úr! Nagyon szépen kérem önt, hogy pár soros írásomat leközölni szíveskedjenek! Szeretném hálámat és köszönetemet kifejezni mindazoknak, akik segítségemre siettek akkor, amikor 1994. V. 2-án Pilis községben albérleti helyiségünk leégett. Először is szeretném megköszönni önnek, tisztelt Vödrös úr a segítségét, valamint Pilis nagyközség önkormányzati hivatalának és minden munkatársának a segítségét. Köszönöm Pilisen a jegyző asz- szony segítségét és a 10 ezer forint gyorssegélyt. Köszönöm a MÁV Budapest Nyugati pályaudvari VSZ alapszervezetének, Varga Gyulánénak a segítségét, a 3 ezer forint gyorssegélyt. Köszönöm dr. Náday Gyula MCDSZ országos elnökének segítségét, valamint Farkas János MCDSZ verőcei elnökének (aki egyben Verőce község cigány szószólója is) áldozatkész segítségét. Makrai Attiláné Pilis Kompország „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legké- pességesebb álmaimban is csak mászkált két part között: kelettől, nyugatig, de szívesebben vissza. A nyugattal szórványosan már régen elmátkásodtak itt lelkek, Magyarország durva ember maláriájával már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett, és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg a hazugság, itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, keleten életre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre. Minket kergettek előre, nem volt szabad hátranézni, meglátni, honnan megyünk (hová) robogva. Megláttuk, hogy néhány fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tartják a milliókat. Morituri te salutant: Új magyar társadalom, az elámítottak, becsapottak, az előreszaladottak, a kijátszottak, a túlfejlődött magyar lelkek, a vértanúságra kiválasztott magyarok.” Ezt Ady Endre vetette papírra 1905-ben egy ismeretlen Korvin-kódex margójára, és innen ez a ma is helytálló megállapítás. Azóta sokan — történészek és politikusok, újságírók és kutatók — megírták kis hazánk valóban helyét kereső, de soha nem találó vándorlását Európa szívében. Hol Nyugat felé közeledett, amikor úgy látta, hogy a magyar érdek jobban érvényesülne, de meg kellett tapasztalni, hogy ez nem olyan egyszerű, nem könnyű magyarnak lenni, magyarul beszélni, magyarul imádkozni, Európának azon a felén, ahol a német, a francia „magasabb- rendűségéből” fakadó fajelmélet már nem vonzó, hanem taszító volt a magyarság számára. Az első világháború utáni Trianon, ami a magyarságot olyannyira megalázta, hogy ezt a napot gyász napjaként jegyzi a magyar történelem. Csoda-e hát, hogy amikor szegény hazánk egyharmadát lecsatolták az anyaországtól, akkor a hazáját szerető minden magyar mély bánatában és elkeseredésében világgá harsogta, „vesszen Trianon!”, ez a légkör már nem felelhet meg Európa nyugati felén a magyarságnak még akkor sem, amikr a II. világháborút megelőzően a német vezetés megpróbált hazánk felé közeledni. Ami utána jött, azt tudjuk. Német bevonulás, nyilasuralom, zsidók üldözése, a magyarságtudat módszeres elsorvasztása, dühöngött a fajelmélet és az antiszemitizmus. Kompország tehát a II. világháború után felszedvén horgonyait, a nyugati partoktól megkezdett lassan kelet felé tartani, új partok, új földrész, a szovjet birodalom felé. Itt vetettünk horgonyt és itt vesztegeltünk „ideiglenesen” alig negyven éven át. Megismertünk egy számunkra „új világot” a kommunizmus világát, egy olyan világot, egy olyan rendszert, mely a magyar néptől mind ez ideig teljesen idegen volt és maradt, még negyven év után is. Hogy mi volt, ezen idő alatt mi történt, azt mindany- nyian saját magunkon éreztük. Társadalmi vonatkozásait következményeivel együtt megírni a történészek feladata, és remélhetően — hitelesen — meg is teszik. A keleti partoktól — hála a magyar nép önzetlen kitartásának és az első szabadon választott országgyűlésnek — hazánk megkezdte közeledését ismét a nyugati partok, Nyugat-Európa talán már felhőtlen égtája felé. Nem váltunk el haraggal Kelettől, de nem tudjuk mi vár még ránk nyugaton, és míg a kompország halad nyugat felé, addig mi, e haza lakói aggódva figyeljük az eget, mert bizony körülöttünk, de leginkább délen a nap békítő sugarai még nem törték át mindenütt a felhőket. Pusztai József Tápiószecső Az a fránya H betű! Olvasom a PMH június 30-ai, csütörtöki számában a figyelmeztető írást: Külföldre utazók figyelmébe — Felségjelzés nélkül ne induljunk útnak... Most arról, hogy amikor HISTÓRIA Reformáció és ellenreformáció Ezért, amikor a spa- . nyol örökösödési háború idejében a császári seregeket csaknem teljesen kivonták az országból a XIV. Lajos elleni harcra, és Rákóczi e nemzet minden rétegéből kikerülő elégedetlenek élére állt, a francia király szövetségében, csaknem minden ellenállás nélkül az egész ország hatalmába került. A „szövetkezett rendek” vezérlő fejedelemmé és az erdélyiek is fejedelmükké választották (1705). A Habsburgok protestáns szövetségesei a spanyol trónért folytatott háborúban, Anglia és Hollandia, mindenképpen békét akartak közvetíteni Rákóczi és Bécs között. A több éven át tartó tárgyalások azonban eredménytelenek maradtak, mivel a fejedelem Erdélyt kívánta. Utóbb, hogy a kurucok XIV. Lajos kívánságára a Habsburg-házat az ónodi gyűlésen (1707) trónvesztettnek jelentették ki, a közvetítés lehetetlenné vált. Savoyai Jenő herceg és Marlborough lord nagy győzelmei után, amelyeket a francia seregeken arattak, a kurucok hadi csillaga nem ragyoghatott sokáig. Rákóczi, akinek - magának sem volt hadi képzettsége, nagy, szinte megoldhatatlan feladat előtt állott, amikor a felkelők mindenfelől csődültek hozzá: hadsereget kellett volna szerveznie ebből a túlnyomó részben képzetlen tömegből. Ehhez hiányzott a megfelelő tisztikar; tábornokai közül legtöbben sohasem voltak katonák, hanem csak előkelő születésüknél fogva jutottak a magas állásba. Még kevésbé volt a csapattiszti és az altiszti kar megfelelő oly hadsereggel szemben, amelyet a legnagyobb hadvezetők és szervezők egyike, Savoyai Jenő tartott a kezében, és amely bőven szerzett tapasztalatokat a török és a francia ellen vívott harcokban. Az az egy-két kiváló tábornok, aki azelőtt a császári seregben szolgált, mint gróf For- gách Simon és különösen Bottyán János érhetett ugyan el egy-egy csapattest élén ideiglenesen sikereket, de a fegyelmezetlen kuruc csapatokkal nem állhatta meg a helyét a harcedzett és jól vezetett császári seregekkel szemben. Rákóczi sokat panaszkodott kurucainak fegyelmezetlensége miatt. Az egyéni vitézség számos példája mellett a kitartás hiánya, a tervszerűtlenség jellemezte ezt a hadsereget, ámbár a fejedelem mindent elkövetett serege harci értékének emelése érdekében: „Nemzetünknek az volt a nagy hibája — írja a fejedelem —, ami a hadban járatlan népeknél közönséges, hogy kész bármibe kapni, s ha a valóság nem felel meg ábrándjainak, abbahagy mindent.” A nagy akarások mellett is beálló sok katonai tévedést és érthetetlen csatavesztést megérthetjük, ha a fejedelem írásait forgatjuk. Mihelyt a nyugati hadszíntérről megfelelő erőket lehetett Magyarországba vetni, a felkelés éppoly gyorsan omlott össze, amily gyorsan hullottak a kuruc hadsereg ölébe kezdetben a kedvező katonai helyzet gyümölcsei. A magyar felkelés sorsa a nyugati harctéren dőlt el. I. József (1705—1711) békülékenységének volt köszönhető, hogy a szatmári békében (1711), amelyet Pálffy János császári generális Károlyi Sándorral a külföldön támogatást kereső Rákóczi távollétében kötött, nemcsak amnesztiát adott a hűségre visszatérő kurucoknak, hanem a vallásszabadságot és az alkotmányosságot is újból megígérte. Rákóczi és híveinek egy része a békét nem ismerte el, és inkább francia, majd török száműzetésbe jnent, óriási kiterjedésű birtokait az udvar kezében hagyva. Azt a kort, amelyet a szatmári béke vezet be, és amely a rendi alkotmány modem irányban meginduló átalakulásáig tart, az uralkodó hatalmának túlsúlya jellemzi. Rákóczi felkelése, illetőleg az udvar józan belátása helyreállította ugyan formailag a rendi alkotmány érvényét, de ez a körülmény egyáltalán nem volt képes a királyi hatalom közjogi túlsúlyát gyengíteni. Európa összes nagyobb nemzetei átélték fejlődésükben az abszolutizmus korát, és csak az abszolutizmus útján lettek képesek egységes államot alkotni. Nálunk nyelvében, gondolkozásában idegen dinasztia alatt kellett ezt a kort átélni, amely nem az ország nemzeti fejlesztését tűzte ki magyarpolitikája céljául, hanem az országot csak egységes hatalmi politikája egyik támaszának használta fel. (Vége) Eckhart Ferenc az új, nemzetiszínű, H betűs rendszámtáblát megalkották a balkezes alkotók, nem tudtak róla, hogy ez a H nem az a H, aminek mérete van (11,5 és 11,5 centiméter), és ellipszis alakja, és csak ez utóbbi a szalon... illetve sztrádaké- pes... ne essék ennél több szó! Nekem erről egészen más eset jut az eszembe, rég volt, 1962-ben, de igaz! Abban az időben az IBUSZ revizora voltam, és mint mindenki, aki nyelvet tudott és vizsgája volt, idegen- vezetősködött. így indítottak el egy 25 napos, úgynevezett repülőváltásos lengyelországi szakmai útra a GTE (Gépipari Tudományos Egyesület) megrendelésére, odaút- ban egy szerszámgépes, majd a varsói repülőtéren váltva, visszaútban járműfejlesztő szakcsoporttal. (Áz időtartamnak szerepe van a történetben, mint olvasható lesz!) A határt Balassagyarmat—Slovenski Dormoty közös magyar—csehszlovák átkelőn léptük át. Illetve: léptük volna, mert a magyar hatósági szerv észrevette: a busz hátán nincs felségjel, a magyar H betű! Nézek a buszvezetőimre, ők meg mondják, ez a kocsi most jött ki az Ikarustól, ez az első útja, elfelejtették rátenni a felségjelet, és ezt sem ők, sem a garázsmester nem vette észre. A magyar szerv pedig erősködött: forduljunk visz- sza Balassagyarmatra, vegyünk akárhol, H felségjelet, és azt felragasztva, jöjjünk vissza. Az ám, de az akkor divatos kollektív útlevélen és a saját szolgálati útleveleinken már minket Magyarországról „kiléptettek”, pro forma mi már Csehszlovákiában vagyunk. Márpedig H nélkül nem megy... Ekkor jött oda a kocsinkhoz a magyarul jól beszélő (nyilván magyar gyerek) csehszlovák határőr, kezében három barnás ragasztó- szalaggal: kettő hosszabbak egy rövidebbel. És minden teketória nélkül rányalta nekünk a kocsink falára a boldogító H betűt! A magyar határszerv paff lett! És mit tehetett: továbbengedett bennünket utunkra! (És most jön a zárójeles végkifejlet. 25 nap alatt majd’ két tucat gyárban jártunk. Buszvezetőink minden alkalommal lemosatták a gyári kocsimosóban a buszt, ha már sebességet nem szívlel, legalább hagy’ ragyogjon! A happy end: amikor 25 nap múlva ugyanott hazaértünk, a ragasztószalagos felségjelzés — történetesen ugyanazoknak a személyeknek megrökönyödésére — még mindig demonstrálta magyarságunkat... ami nem is volt, ha meggondoljuk, kis teljesítmény!) Fazekas Mátyás Veresegyház Vác helyzete velencei követjelentésben 1593 végén kirobbant a 15 éves háború, melynek számos fontos eseménye Pest vármegye területén zajlott le. Különösen sokat szenvedett Vác és környéke a harcoktól, a város maga is többször gazdát cserélt, 1604-tól azután viszonylag hosszú ideig, 1620-ig magyar kézen volt. A városban és a környékén zajló események a diplomáciai jelentésekben is hely et kaptak. Az újkor első igazi diplomáciai testületét Velence hozta létre. A városköztársaság követe Prágából — itt volt akkoriban a Habsburg-birodalom központja — küldte jelentéseit; volt olyan nap, amikor három levelet is elküldött a Signoriának. Ezeket a jelentéseket Kárpáthy- Kravjánszky Mór gyűjtötte össze 1936-ban, a közelmúltban Jakus Imjos adott közre szemelvényeket belőlük. Az alábbiakban Jakus Lajos nyomán ismertetjük a velencei követ jelentéseit. 1596. július 9-én azt jelentette, hogy Esztergom őrserege Vác ellen vonult. A török gályákon akart menekülni, de a keresztény csapatok megrohanták őket. Bár a törökök felgyújtották a gályákat, „így is sikerült sok szép értékes ruhát és kincset zsákmányolni”. Sikerült több rabot is megmenteni. A keresztény sereg a várost elfoglalta, de a várat nem, mert „a nagy sietségben, hogy a két gályát elfoglalják, nem hoztak tüzérséget magukkal” A tüzérség nem elször hiányzott, a velencei követ már 1596 márciusában jelentette: „Vácon sok törököt megöltek a városban, nagy zsákmányt ejtettek, de a tüzérség nélkül nem boldogultak a várral.” . Pogány György
