Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-07 / 131. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JUNIUS 7., KEDD ✓ „En es idevaló vagyok, hol a fényes csillag ragyog” Csángó magyarok sodró idődben „Idegenek, idegenek, ne egyetek meg ingemet. En es idevaló vagyok, hol a fényes csillag ragyog. S úgy meg vagyok keseredve, mint a fűzfa tekeredve. S úgy meg vagyok búval rakva, mint erdólren vad almafa. Ej, kettő-három vagyon rítta, s az es meg van búval rakva. E szedd le rózsám ez almáját, ne bátsd meg a gyenge ágát. S ez almája lehullandó, de a fája ott marandó, Ej de e fája ott marandó, e tavaszra megújuló.” A kisebbség sorsa, a határainkon túl élő magyarság élete élénken foglalkoztatja az anyaországot. Közelmúltunk s a jelen változásai sajnos rendszeresen időszerűvé teszik, hogy újra és újra megfogalmazzuk a többség és kisebbség, a határon belüli és azon kívüli magyarság lehetőségeit. Keresztényi megértéssel és türelemmel kívánatos a szomszéd országokhoz fűződő kapcsolatainkat rendezni úgy, hogy közben nem mondhatunk le nemzettársaink alapvető jogai követeléséről. Hogy a csángóknak több reménye lehessen sorsuk jobbra fordításához, megkerülhetetlen a kérdés:' vállalja-e a felelősséget az anyaország, érdeklődik-e (legalább) kultúrájuk, hétköznapjaik iránt? Gazda József most megjelent, forrásértékű, igényes könyve — Hát én hogyne siratnám — is egyfajta felelet a feltett kérdésre. Dokumentálja mostohasorsú testvéreink életét. Jelentős adalék a csángó magyarság történetéhez és néprajzához. E sajátos, különböző eredetű és lakóhelyű népcsoport sok évszázados története máig feltárásra szorul. A moldvai csángó magyarok elődei a keletről fenyegető támadások ellen határőrzői céllal telepedtek le. A Kárpát-medencében élő magyarsággal való kapcsolatuk, a Magyar Királysággal mindaddig erős volt, amíg a középkori magyar állam fennhatósága a 16. sz.-ig Moldvára is kiterjedt. A Moldvában is megszerveződött katolikus püspökségek a magyar egyházszervezet részei voltak. „Ne higyje Szentséged, hogy... csak egynéhány szétszórt és ide-odavándorolt magyarról van szó. Sok magyar család van, kik egész helységeket tartanak megszállva, és ... erősen ragaszkodnak hazai nyelvükhöz.” (Batthyány Ignác erdélyi püspök levele a római pápához 1787-ből.) Kiket nevezünk csángóknak? A szó egy már elenyészett .elvándorol’, .elszakad’ jelentésű ige származéka. Területi elosztásban csángók a moldvai magyarok a gyimesi csángók, s a Brassó melleti magyar falvak lakói: a hétfalusi csángók. A moldvai csángó magyarok a Keleti-Kárpátok és a Prut között élnek. Korai csoportjaik többségükben a? Ar- gád-korban valószínű Észak-Erdélyből vándorolt oda a 13.—14. században. A 15. sz.-ban köztük találtak menedéket a Dél-Ma- gyarországról menekülő magyar husziták, kiknek papjai itt fejezték be bibliafordításukat. Sokat szenvedtek, pusztultak a tatár-török pusztításoktól kezdve kiszolgáltatott, időről időre — máig — megfélemlített, nehéz anyagi körülmények közt lévők; de archaikus nyelvjárást és kultúrát őriztek meg. Gyimesi csángók Csflc- székből: a Csíki-havasokból Moldvába igyekvő Tatros folyó völgyébe, a Gyimesi-szo- rosba költözött magyarok. Csekély termőföldjükön főként állattenyésztéssel, fakitermeléssel foglalkoztak mindig. A népi kultúra zárt helyzete következtében a székely paraszti műveltség régi rétegeit őrzik. Hétfalusi csángók a Brassótól keletre lévő Hétfalu magyar lakossága. Hétfalu a Barnaság délkeleti szegletében, Brassótól keletre a Kárpátok lábánál fekvő hét település együttes neve. (Barca - hegyi medence, melyet az Olt nagy déli kanyarulata és a dél-erdélyi havasok zárnak közre.) A hétfalusi csángók magukat magyaroknak mondják. A szomszédos székelyek jellegzetes nyelvjárásuk és szokásaik miatt nevezik őket csángóknak. Feltehetően a Barnaságban all. században gyepűt őrző magyarok és besenyők leszármazottai. Az utóbbi időben egyre több lelkes, felelősséget érző magyar ember indul útnak, hogy közvetlenül is kapcsolatba kerüljön a csángókkal; bár vállalkozásuk egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. A könyv szerzője felkereste a csángó falucsoportokat, s ez a tény is megerősíti Gazda József személyes hangvételű kötet- cím-magyarázatát előszavában: —- Hát én hogyne siratnám! Igen, siratom ezt a népet, a magyarság legárvább, legszomorúbb sorsú, örök idegenségben, örök kiszolgáltatottságban élő etnikai csoportját. Siratom sorsáért, árvaságáért, szenvedéseiért, kitaszítottságáért, siratom lelke gazdagságaink elvesztéséért, pusztuló létéért... Ami velük történik itt, Európa közepén a 20. sz.-ban, ez megdöbbent mindenkit. Itt él e néptöredék, a magyarság egyik legértékesebb rétege, mely megőrizte több évszázados elszigeteltségében is népköltészetünk legősibb, a más vidékeken már rég feledésbe merült kincseit, megőrizte nyelvét, ahogy több száz évvel ezelőtt beszélték őseink; lényébe zárta és hordja még mindig, de már egyre halványulóbban, sápadtab- ban, gyengülőbb erővel, elvesző hittel, hanyatló reménnyel. Az emberiség védi az értékeit. S mi itt nézzük tehetetlenségre kárho- zottan az ő szomorú múlásukat. — Igen, pedig e sokáig elfelejtett csángó testvéreink kevéssel beérik: tiszta szívből jövő érdeklődéssel, együttérzésünkkel is segíthetünk, hogy könnyebben viselhessék mindennapos megpróbáltatásaikat. Gazda József könyve szívbemarko- ló tudósítás e gazdag lelkű népről, sorsáról s még pusztulásában is oly sok szépséget adó nyelvéről. A könyv szövegében kevés a mosoly. Hangulata inkább balladásan komoly. Fájdalom sugárzik belőle. A nehéz, megpróbáltatásokkal teli sorsú csángó magyar nép fájdalma. A szövegek időrendben: valamikor a századelőre datálódva kezdődnek, hozva a régi idők emlékeit az első „verekedés”, világháború, majd a második s a világégés utáni évtizedek, de a pusztuló értékek, a pusztuló anyanyelv kérlelhetetlen párhuzamában. A magával ragadó; szép szövegfolyam felduzzad az emberi élet végigte- kintésével, születéstől a halálig, s feltöltődik egy egész magyar népréteg sorstragédiájával. Az átsu- gárzó fájdalom szépsége lélektől lélekig az olvasóra is termékenyítő hatást tesz. Szívünkbe fogadjuk az ő sorsukat. Ennek a perifériára taszított szórványmagyarságnak a sorsát. Nem csupán szokatlan olvasmányélményt kínál, megannyi újszerű ismeretet adva a legkeletebbre élő magyar népcsoportról, testvéreinkről, hanem talán többeket támogató-segítő tettekre is ösztönöz. Sajátos módszerű dokumentumregény — moldvai csángó magyar sorskrónika. A visszaemlékezések — a könyv szerkezetének megfelelően — tematikusán kelnek életre: az egyéni életsorsok így a népcsoport történelmi sorsának példáivá emelkednek. Ez az írói magatartásforma adja a mű legfőbb értékét, és ezért ajánlható minél szélesebb olvasó- közönség számára. Minden, a magyarság sorskérdései és az európai szellemiség történelme iránt érdeklődő szakembernek pedig forrás- értékű tényanyag. A kiadvány a kiadót is dicséri. (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest 1993.) Domonkos János Nemzet vagy tömeg? Süllyedő' ország A krónikás egyszer majd szégyenünkre le fogja jegyezni, hogy Bal- lasi Bálint halálának négyszázadik és Kossuth távozásának századik évfordulóján, Magyarország — szabadon! — újra a kommunista uralom utódait hozta kormánypáni pozícióba. A magyar világi líra megteremtőjének fohászát kell tehetetlenül mormolnom abban a városban, melynek omladozó falai még őrzik emlékét: .Áldj meg minket Úristen! a te jóvoltodból, / Világosíts meg minket irgalmasságodból, / Orcád világosságával, lelked ajándékával; / Hogy éltünkben ez földön jáijunk igazsággal.” De a kassai Poszner Gáborral levelező turáni remete figyelmeztetését olvasom minduntalan: „Nemzetek szerencsétlensége nemzetek vétkeiből származik. Nemzet csak öngyilkolással halhat meg.” Naponta elhaladok Márai Sándor kassai emléktáblája mellett és május 8-a óta arra gondolok, hogy nem érdemeltük meg ’56-os versét, hazugságnak tűnik a kép: „Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország.” Mintha az urnákhoz járult volna: „A Katona, ki szíven döfte, / A Farizeus, ki eladta, / Aki háromszor megtagadta. / Vele mártott kezet a tálba, / Harminc ezüstpénzért kínálta / S amíg gyalázta, verte, szidta: / Testét ette és vérét itta —” (Mennyből az angyal). Németh László azokban a lázas napokban emelkedő nemzetről írt. Most, a második második szomorú vasárnap után, süllyedő nemzet lettünk!? Balassa Zoltán' S zázadunk kezdete óta mindenféle radikális, szocialista-kommunista szótár kedves, dédelgetett szava a TÖMEG. Még a magyar költészet aktivista vonulatába is leszivár- gott e kifejezés, jelezve, hogy a téboly — ha feltámad mint a hurrikán — nem kíméli a szellem arisztokráciáját sem. Képzőművészetünk is hódolt a maga módján Tömeg Öméltósága előtt. Mindent feloldani egy alaktalan, jellegtelen masszában!; mindent: egyéniséget, családhoz, hithez, nemzethez tartozást, tehetséget, bátorságot, vitézséget, vagy bármilyen magasabb rendű elhivatottságot, elkötelezettséget átalakítani tömegerővé, tömegélménnyé, tömegvággyá. Nos, ez az idea, vagy inkább új istenség — melynek geneziséről itt most nincs helyünk elmélkedni — jellegzetesen a XX. század, vagy pontosabban, a modem ipari civilizáció (szörny) szülötte. Minket azonban most nem is annyira a genezise érdekel, inkább az, hogy miként lehet meghatározni a cikkünk címében megadott két fogalom közötti különbséget. Mikor és mi által lesz valamely nemzetből tömeg? Nos, az okok sokrétűek. Mindenekelőtt bizonyos spirituális értékek elvetése, sőt: eleve nem vállalása, illetve már kialakult szellemiség, népi karakter feladása, netán elpusztítása okozza ezt a tragikus metamorfózist, továbbá — bizonyos civilizációs behatásra — az emberi élet mozzanatai közül dominánsan vagy kizárólagosan a materiális örömök hajszolása, keresése, s egyáltalán: az életküzdelemnek kizárólag egye- dekre kivetített programja, valamint gondolatnélküliség, nyájszellem, vezér iránti vágy, uniformizált vágyak, programok, életvitel (szórakozás, táplálkozás, öltözködés stb.), általános szabadosság, minden jogi és erkölcsi korlát, illetve önkorlátozás elvetése, tagadása... és még lehetne sorolni napestig. A végeredményt úgy nevezzük: eltömegesedés. Na és a tömeg?... Ortega y Gasset meghatározása: ,a tömeg a sajátosan népi kvalifikált személyek összege [...] Tömeg az átlagember, az az ember, aki nem más, mint a többiek, csak egy általános típus ismétlődése.” Egy frappáns hasonlatában a tömegembert mint kötelességek nélküli embert definiálja, márpedig — mondja Ortega — ahol ez a típus dominál valamely társadalomban, ott megszűnik erény, érdem, a szellem és a kultúra pedig válságba kerülve átfordul minden valami modem barbárságba. Most nézzük meg, hogy nagy, XX. századi humanistánk és költőnk — Babits Mihály — miként vélekedik: „...A tömeg nem ugyanaz, mint a nemzet. A nemzet néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezren is ordítoznak. [...] A nemzet a lélek, a tömeg csak a test. Sajnos, a test uralmának korát éljük, a »tömegek lázadásának« korát. A modem politika nagy dilemmája éppen ebben van. Ki fogja visz- szaállítani a szellemnek régi tekintélyét a tömeg előtt?” Igen, ez itt a kérdés. De hogyan és miért jutottunk el egyáltalán e dilemmához? Az eltömegesedést — mint társadalmi jelenséget — mi magyarok az ötvenes évektől kezdve érezzük életünk mozzanataiban. Különös szerencsétlenségünkre mi a tömeg uralmának nem a nyugat-európai, ame- rikanizált konzumfogyasztással, konzumkultúrával fűszerezett válfaját ismertük meg, hanem ennek pokolbéli változatát, a bolsevista szellemű tömeg eluralkodását, amelynek még a nemzetközi szellemi hulladék és civilizációs szemét fogyasztásának öröme sem adatott meg. Viszont állandóan vágyódtunk rá a ’60-as évektől kezdve, amikor már közvetlen módon is megtapasztalhattuk a nyugati fogyasztói paradicsomot, kiéhezettsé- günkben nem véve észre, hogy az a Nyugat már nem Ady, nem Márai,_ nem Bartók Nyugata, hanem a mi karanténlétünk ideje alatt önmaga is vészes változásokat elszenvedő, amerikai civilizációs és kulturális generálszósszal leöntött életforma, életvitel anyagi és szellemi termékeinek texasi bazárja. Ez a két hatás együtt megtörte a nemzetnek már amúgy is gyenge mentális egészségét. Es most itt állunk egy átalakuló Európa közepén, de immáron nem nemzetként, csupán tömegként, amely ebbéli minőségében máris kifejezte önmagát — és ezzel áttérhetünk témánk aktualizálására. 1989—90 folyamán, egy töténelmi „véletlen” következtében mutatkozott meg hazánkban e kérdés gyakorlati oldala: mint tömeg, 1990-et követően azt hittük, hogy immáron egyik napról a másikra beléphetünk Kánaán földjére. Ámde csalódtunk. Már mint tömeg, amelynek csalódnia kellett, hiszen nem adatott meg számára az egyetlen öröm: a konzumfogyasztás. Amikor ugyanis valamely közösségnek kisebb-nagyobb sorscsapást kell elviselnie, roppant fontossá válik az a láthatatlan erő — a nemzeti kultúra, hagyományok, szokások, a közösségre jellemző mentalitás stb. —, amely képessé tesz a csapások túlélésére és kiheverésére. Ha ezek a — mondhatnék — antitoxinok nem védik a közösség (család, település, hitfelekezet, etnikum, nemzet) morális egészségét, úgy a külső, anyagi természetű csapások elviselésére képtelenné válván, szervezete behódol a lelki vírus előtt, ami aztán különböző fizikai és szellemi degenerációs tünetekben nyilvánul meg. Ha a nemzetnek pl. 1938-as, 1945-ös, vagy 1956-os mentális higiéniáját, sőt egészségét tételezzük, úgy 1990—94 lélekpróbáló időszakában nem következik be az ismert szellemi-lelki-erkölcsi degeneráció. (Még ezen időszak anyagi megpróbáltatásainál többet is kibírtunk volna ’38-as, ’45-ös vagy ’56-os önazonosságtudattal, pedig a nevezett három időpont magyar populációjának igencsak más-más sorsa volt.) Mit tegyünk hát ilyen körülmények között? Immáron megismerve társadalmunk állapotát, minőségét és hajlamait meg kell mutatni a tömegeknek, hogy létezik egy másik megközelítése az egyéni életnek csakúgy, mint a közösséginek. Á llhatatosan fel kell mutatnunk számára hazánk és nemzetünk 1100 éves történelmének időtálló értékeit, igazságait és szellemi nagyjaink erkölcsi hagyatékát, figyelmeztetve mindenkit a kínai bölcs — Konfucius — két és fél évezrede elhangzott szavaira, melyek szerint: „A régiektől eltérő tanokhoz igazodni ártalmas dolog.” Kajetán Endre