Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-28 / 149. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JUNIUS 28., KEDD Egy új párt, avagy az újrakezdés feltételei Az új párt legyen a nemzeti radikalizmus pártja, melynek alapvető küldetése, hogy a demokrácia teljes körű érvényesítésével — azaz a „demokrácia” baloldali hegemóniáinak végleges felszámolásával — rehabilitálja a jobboldal múltját, politikai és ideológiai értékeit, miközben rendületlenül képviseli á társadalom érdekeit, érvényesíti a magyarság jogait. De ideológiájának középpontjába mégsem kerülhet a történelem, mert a nemzeti jólét és összetartozás feltételeit nem a válságoktól és tragédiáktól terhes múlt, hanem a Kárpát-medence gazdasági, kulturális és kereskedelmi életében betöltött szerepünk fogja majd meghatározni. Ennek megfelelően a nemzetközi jog és a magyar szuverenitás, valamint az elszakított nemzetrészek kollektív jogainak differenciált összehangolása maradhat csak az a politika, amely hosz- szú távon is képes lesz érvényesíteni a magyarság egyetemes érdekeit, mely méltó örököse lesz Szent István-i hagyományainknak. Ezek a hagyományok örökletesen magukba foglalják azt a nemes magyar gesztust, mely sohasem a kirekesztés ellenséges politikáját érvényesítette az idegenekkel szemben, hanem a nemzet érdekeinek megfelelően mindenkor befogadó volt. Tehát a múlt sérelmeit, trianoni, jaltai veszteségeit, vagy a fasiszta kommunizmusok diktatúráit nem kárpótolhatja olyan demagógia, melyben a Csínom Palkók és hamis váteszek nosztalgiái helyettesítik a politikát! Saját tehetetlenségünk okát nem a történelemben, hanem a cselekvés, a kreativitás hiányában kell keresni. Ezért csakis olyan tárgyilagos, a nép, a nemzet érdekeit érthetően kifejező ideológia közvetítheti a párt és a mozgalom szándékait, melynek középpontjában a progresszió áll! Kötelezni a gazdagokat, megnyerni a médiát A párt nem hagyhatja figyelmen kívül azt az alapvető követelményt sem, hogy csakis az lehet jó politika, amely a legtöbb érdekellentétet képes feloldani, az a jó politika, amely a gazdagokat mindenkori vagyonukkal és jövedelmükkel egyenes arányban kötelezi a társadalom közterheinek viselésére, miközben a médiákat is megnyeri céljai népszerűsítéséhez. Tehát a nép, a nemzet fogalma nem merevedhet olyan dogmává, mely útját állja a progresz- sziónak, és a politika „áru” jellegének a demokrácia „piacán”! Látni kell, hogy az ezredfordulóra végképp elveszítik majd progresszív voltukat a szociálliberális eszmék. Látni kell, hogy társadalmunkban a progressziót a nemzeti erők és a zöldek összefogása jelentheti, szemben a liberálisok létfelejtő ideáival, a posztmodern egoizmussal. Ezt a progresz- sziót kell a nemzeti radikalizmusnak felvállalni, hogy így lehessen majd annak az integrációnak nélkülözhetetlen alapja, mely. képes lesz egységbe tömöríteni a szalámitaktikával szétzilált nemzeti erőket. Tudomásul kell venni, hogy kizárólag a rasszizmus szellemében kreált mítoszokkal, vagy a keresztény-nemzeti pátosz ostoba szervilizmusával megteremtett nemzeti „egységet” fasizmusnak hívják. És urbánusaink semmit sem kívánnak jobban, mint hogy a nemzet, a magyarság ügye, ebben a fasiszta mezben jelenjen meg a világ előtt. Éppen ezért nagyon szükséges a magyarság sorsát máig meghatározó nemzetélményt megkülönböztetni a nemzetállam nacionalizmusától. Ugyanakkor a nemzeteszme jellegzetesen magyar problémáit a tudomány eszközeivel kell tisztázni. Tehát mindent el kell követni, hogy a nemzetet, a magyarságot ne sajátíthassa ki semmilyen ideológia, de ugyanúgy ügyelni kell arra is, hogy a baloldal se sajátíthassa ki a progressziót és a demokráciát. Tehát a nemzeti egység és a konszolidáció érdekében az integráció egy olyan hosszú távú gazdasági és politikai folyamat, melyben minden ideológia elveszti jelentőségét, mert a jog, az állam és a politika nagyon is differenciált mechanizmusaiban az ideológia nem helyettesítheti a jogérvényesítés taktikai és stratégiai ismereteit. Nemzeti radikalizmus szövetségesekkel A magyarság vagy megtanulja a jogait és érdekeit érvényesíteni — ugyanúgy, ahogy Izrael teszi a zsidóságért, és a cionisták Izraelért —, vagy könnyes pátosz- szál ünnepli tovább nyájmeleg szolgalel- kűségét, de akkor viselje is szolga módra sorsát. A szolgaságot, a pátosszá merevedett kereszténységet, vagy a nemzeti demagógiát nem lehet integrálni. Olyan emberekkel akik valós, tárgyszerű ismeretek híján, hitük buzgalmától áthatva érdemi politizálás helyett csak moralizálnak, a progresszió kérdésében sem lehet együttműködni. De élni kell a meggyőzés lehetőségeivel, a nemzeti radikalizmus nem fordulhat el egyetlen lehetséges hívétől, vagy szövetségesétől sem. Az integráció másik szükséges feladata, hogy megértesse a nemzeti erők politikusaival, aktivistáival és ki tudja hányféle pártba pöffeszkedő kiskirályaival, hogy a nemzeti egység és a nemzeti érdekérvényesítés feltételeit csakis abban a hierarchikus állami, társadalmi és politikai rendben lehet megvalósítani, melyben a dolgok természeténél fogva mindenki tudomásul veszi a képességei és intézményes pozíciói szerint elfoglalt helyét, tudomásul veszi, hogy minél kisebb pártok és szervezetek szilánkjaira oszlik a nemzeti erők tábora, annál kevesebb az esély, hogy megszűnjön a „demokrácia” baloldali hegemóniája. Különös logikára vall, ha ezek a pártok ahelyett hogy egymásba olvadnának, „szalámi” voltukkal inkább a baloldalt támogatják. Ott nem vezethet út a nemzeti egységhez, ahol sok-sok párt „politizál”, ahol a „jobboldal” nem egységes! Csakis olyan pártflak van esélye a sikerre, amely politikájával a nemzeti egységet a különböző társadalmi rétegek kulturális, ideológiai és politikai együttműködésével valósítja meg. Éppen ezért a nemzeti radikalizmusban megbízható szövetségesre talál minden természet- és környezetvédő, párt, mozgalom, ifjúsági és diákszervezet, a nyugdíjasokat és a gyermekeket szeretettel övező család, a magyar nyelvet és kultúrát alapjaiban építő pedagógus, az agrárértelmiség a parasztsággal, valamint minden olyan tőke és vállalkozás, mely tartós munkahelyekkel és környezetbarát beruházásokkal gyarapítja a magyarság életszínvonalát. Urbánusok liberalizmusa a mélyponton Nagyon fontos azokat a gazdasági prioritásokat érvényesíteni, melyek lehetővé teszik a magyar többséget a tulajdonviszonyokban, a munkanélküliség radikális csökkentését. A nemzeti erőknek nem azért kell a „liberalizmussal” szemben kritikusan állást foglalni, mert annak gazdasági, piaci módszerei nem elég hatékonyak, hanem azért, mert az Magyarországon mindaddig csakis a kereskedelmi tőke formájában jelent meg, amelyről köztudott, hogy elenyésző a hatása nemzet- gazdaságunk súlyos gondjaira. Nem kerülheti el társadalmunk figyelmét az a tény sem, hogy az urbánusaink által ránk kényszerűen „liberalizmus” már az Egyesült Államokban is mélypontját éli. E mélypont leglátványosabb tünetei az amerikai oktatási rendszer teljes csődjéről árulkodnak. Egy ilyen kis nemzet, mint a magyar, sokkal könnyebben védekezhet a „liberális” hegemónia konzumpribékjei ellen, mint azok a nagyok, akik eltelve méreteikkel, már nem is veszik észre, miként vezetik saját vesztükbe őket. De helytelen lenne magát a liberalizmust elmarasztalni csak azért, mert némi rabulisztikával* * * alkalmasnak látszik a többség feletti uralom megszerzésére, ugyanúgy ahogy a bolsevik banditizmussal karöltve nyíltan léphetett színre az internacionalista demagógia, avagy a világot megváltó szocialista dogma. Előbb-utóbb a baloldalnak is szembe kell fordulnia azokkal az érdekcsoportokkal, melyek radikálisan fordítják szembe a baloldaliságot és a liberalizmust a nemzet tradícióival, a magyarság kohéziós erőivel. Mert vitathatatlanok a baloldal történelmi érdemei, szociális vívmányai, szak- szervezetekbe tömörített politikai erői, tehát ostobaság és nagyfokú felelőtlenség a nemzeti radikalizmust a baloldal ellenében megfogalmazni, ha az nem fordul szembe a magántulajdon és a nemzeti szuverenitás szentségével, vagy a nemzeti érdekérvényesítés politikájával! Konkrétabban, nem zárhatók ki a párt, vagy a mozgalom soraiból a baloldali ideológiák volt hívei, szimpatizánsai, és hosszú távon a párt sem zárkózhat el a liberális és szocialista kapcsolatok szalonképes ápolásától! A totális kudarc tanulságai tanulságainak levonása Mindent összevetve, olyan új pártra van szükség, amely képes levonni a koalíció és a MIÉP totális kudarcából az összes konzekvenciát, képes szembesülni azokkal a végzetes tévedésekkel, melyek az ideológiai zűrzavarból a személyes ellenségeskedéseken át a nemzeti erők teljes feldarabolásához vezettek! Ezt a súlyos politikai kudarcot azok az emberi gyarlóságok, és ideológiai félreértések teremthették meg, melyek „történelmi” és „keresztény” pátoszától — dohos „nemzeti” cafrangjaitól — minden kreatív ember törvényszerűen a progresszió lehetséges alternatíváiba menekül. Még akkor is, ha azokat az ÁVH-s idők pufajkás liberálisai és szocialistái imitálják — újra becsapva, megalázva a nemzetet! Végül látni kell az antalli politika csődjén át a nemzeti erők mindegyikében azt az érthetetlen, már-már primitív alapállást, mellyel irtózva fordultak el a public relations* követelményeitől, szinte keresve mindazt a társadalmi ellenszenvet, amit ezek hiányában gazdasági és politikai tevékenységük törvényszerűen kiváltott! Nagyfokú ostobaságra vall, nem látni, hogy a magyar közgondolkodás sokkal jobban befolyásolható a kommunikáció korszerű eszközeivel, mint a nemzeti frázisok kereszténységet is lejárató „moralista” demagógiáival. A public relations pszichológiailag megalapozott komplex tudomány, melynek módszereit nem alkalmazni, vagy eleve elvetni az image, a corporate identity és a kommunikációs csatornák szükségességét — miközben minderre az ellenfelek milliókat költöttek —, hát ez az igazi öngyilkosság! És ebben már csak az a különös, hogy ezek az urak mégis a nemzet jövőjéről, a magyar életről beszélnek. Úgy tesznek, mint akiket Csipkerózsika-álmukból ébresztett fel a „rendszerváltás”, miközben vélt, vagy valós konzervatív erényeket kovácsoltak politikai dilettantizmusukból. Honnan is tudhatnák; progresszívnek lenni azt jelenti, hogy nem az „ünnepi” szer: vilizmus frázisaival fordulok a nemzet mártírjai, nagyjai felé, nem könnyes pátosszal maszatolom össze a dicsőséges múltat, hanem nagyjainkhoz méltó gondolatokkal és cselekedetekkel, de őket is kritikusan nézve teszem a dolgom. A történelmi nagyság, a halhatatlanság nem lehet örökletes, nem lehet moralista, epigonok és ügyeletes zsenik kiváltsága! Minden maradandó teljesítmény következetes, a saját korát rendületlenül meghaladó magatartás, mely megtestesíti a progressziót. A magyarság, a nemzet szempontjából öngyilkos tévedés Szent István kultuszát csakis a katolikus egyház privilégiumaként tisztelni, vagy kanonizált erényeiért magasztalni, miközben legfőbb történelmi érdemei nem a kereszténységből, hanem abból a politikai képességből származtak, mely képessége révén korának egyik progresszív, a nemzet jövőjét meghatározó, kérlelhetetlenül radikális személyisége lett. Hadüzenet az őshonos tunyaságnak A progresszivitás az 1986-ban, a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelent Politikai kisszótár szerint: „...(lat.): haladás, fejlődés, haladó, előremutató magatartás. A társadalmi, politikai nézetek, vagy mozgalmak, illetve ennek mértéke attól függ, hogy mennyire fejezik ki a korszak, a társadalmi-gazdasági fejlődés fő irányát, az emberi haladás értékeit, mennyire következetesen képviselik az újat, az előremutatót, s harcolnak a visszahúzó reakciós erők ellen; 2. a jövedelemadózásban olyan rendszer, amelyben az adókulcs nem állandó, hanem a magasabb jövedelmet magasabb adókulcscsal adóztatják.” Attól eltekintve, hogy mindezt még kommunista fogalmak szerint írták le a szerzők, nem mond ellent az Idegen szavak és kifejezések szótárában (Akadémiai—Kossuth Kiadó 1974.) már kevésbé ideologikus meghatározásnak, mely szerint a progresszió: „...fejlődés, haladás, előremenetel; 2. él. a szerveknek és szervezeteknek tökéletesedéssel, bonyoló- dással, differenciálódással járó fejlődése”. Most már csak a radikalizmus fogalmát kell tisztázni, hogy a nemzet, a magyarság érdekérvényesítésének a progresz- szióval együtt politikai eszközévé válhasson. Politikai kisszótár (Kossuth Kiadó 1986.) szerint radikális az, aki: „...(lat.): 1. gyökeres, mélyreható, erőszakos változás híve; 2. valaminek a gyökeres, erélyes megváltoztatása; radikalizmus; mélyreható, határozott cselekedetek és intézkedések, elméleti és gyakorlati kérdések megoldásánál”. Pontosabban fogalmazva, radikálisnak lenni annyit jelent, hogy aki a progresz- szív törekvéseket megakadályozza, azzal szemben a tudás, a jog és a politika eszközeivel kíméletlenül és könyörtelenül kell fellépni. Nem téveszthető össze a taktika a stratégiával, a paternalizmus a demokráciával, vagy a temetéseken tapasztalt népszerűség azzal a szakadékkal, mely a „nemzeti” politika és a társadalom között tátong. Látni kell, hogy a kommunistákra való mutogatás és az abból származó „nemzeti” egyetértés látványosan mondott csődöt, tartósítva azt a lápos, a gulyáskommunizmustól elmocsarasodott társadalmi tudatot, melyben az emberek megint elhiszik — sőt igénylik —, hogy a nemzeten újra egy vagy több nagyhatalom bábáskodása segíthet. Ezért a nemzeti radikalizmus legfontosabb feladata, hogy a baloldali liberális, vagy szocialista programjaival szemben, de azok erényeit is magába foglalva, progresszív alternatívákat kínáljon a társadalomnak, miközben az őshonos tunyaságnak és a „mocsárnak” is végérvényesen hadat üzen. Keve Márton * rabulisztika — szócsavarás, körmönfont okoskodás * public relations — (köz)kapcsolatszervezés
