Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-28 / 149. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. JUNIUS 28., KEDD Magyar—szlovák toloncegyeztnény Kompromisszumos megoldás A magyar—szlovák tolonc- egyezmény szövegét véglegesítették, így semmi akadálya nincs annak, hogy aláírják, de erre várhatóan csak az új magyar kormány felállása után kerül sor — válaszolta a SME című pozsonyi szlovák napilap kérdésére Taba Lajos pozsonyi magyar konzul. Taba Lajos elmondta, hogy míg a toloncegyez- ményt Szlovákiában a kormány, addig Magyarországon — aláírás után — a parlament hivatott jóváhagyni. Valószínű, hogy Budapesten a belügyminiszternek lesz felhatalmazása az egyezmény aláírására. A konzul emlékeztetett arra, hogy az előző szlovák kormány elképzeléseitől eltérően Pozsony most már a menekültügyeket kész az általánosan elfogadott európai elvek szerint kezelni. Míg tavaly novemberben a magyar és a szlovák koncepció eltérő volt, addig az idén májusban a szakértőknek sikerült kidolgozni egy kompromisszumos megoldást. Magyarország azonban emlékeztette a szlovák felet: tekintettel a migráció irányára, figyelembe kell venni, hogy Magyarország másfél évvel ezelőtt írta alá a tolonc- egyezményt Romániával, de azt a bukaresti parlament máig nem ratifikálta. Biztatónak ígérkező jelek szerint ez azonban két-három hónapon belül megtörténik, s ezt követően Magyarország és Szlovákia között is életbe léphet az egyezmény, mert ekkor már Magyarország is vissza- küldheti a Románia felől, Magyarországon keresztül Szlovákiába érkezett, s onnan Magyarországra visszaküldött migránsokat. Elhangzott a „kiegyezés” fogalma az MSZP „koalíciós” kongresszusán, s ez a jelennek olyan tünete, mely egyszerre ad alkalmat a múltba, s a jövőbe tekintésnek. Mert hiszen mi más is a jelen, mint folyamatosan múlttá váló jövő? Ami a múltat illeti: ha 1867-et vesszük elő etalonnak, nagy kísértésünk van, hogy 1994-et egy második hosszú zsákutcának tekintsük, mely esetleg még egy-két nemzedéknek megadja a hullámverésektől megkímélt rév biztonságának illúzióját. Vagyis hogy a magyar nép 130 éven belül másodszor mondott le szuverenitásáról, és adta fel önnön történelmi műhelyét a viszonylag tartós „békesség” illúziójáért (ezúttal önként lemondva hajdani országának kétharmadáról, örök időkre). A jövőről ítéletet mondani sokkal nehezebb. Nem kétséges, hogy bármelyik jelenlegi finánc- oligarchikus birodalomhoz kötni az ország sorsát még sokkal rémítőbb bizonytalanságokat rejt magában, mint annak idején az egyértelmű Bécshez kötődés volt. Viszont az sem kétséges, hogy alternatívák csak elméletben léteznek. Most már az is világos, hogy ez a kiegyezés volt a célja Antall Józsefnek is, és ha akarta, ha nem, „a haza második bölcse” címére pályázott, ám a bázis, amelyen ezt a kiegyezést meg akarta valósítani, ugyancsak illúziónak bizonyult. 1867-ben a földbirtokos társadalom elég erős volt (beleértve anyagi erejét is) ahhoz, hogy a kiegyezés bázisa legyen, más szóval, hogy az elkövetkező korszakban biztos hatalmi centrum maradjon. 1990-ben azonban egy vékony értelmiségi rétegen kívül nem volt jelölt a magyar társadalomban nemzeti hatalmi centrumra. Csak egy kelethez kötődött, hagyomány tálán és kultúrátlan (nem kultúrálatlan) vezetőréteg állt rendelkezésre, amely a nemzetit korszerűen megélni képtelen MDF-fel idegenként állott szemben, miközben virulens hatalmi igénnyel lépett föl az erős nemzetközi hátterű kereskedő polgárság harcedzett politikai szövetséggé és egységes kultúrájú értelmiséggé átalakult új nemzedéke. A kérdés látszólag az volt: a két igénylő közül melyik lesz az új kiegyezést követő korszak hatalmi centruma? A „paktum” balul sikerült kísérlet volt egy „előki- egyezésre”, ám ez nem elégítette ki a maga nemzetközi beágyazottságában sokkal nagyobb erőtudatú „liberális” (idézőjelbe kell tenni, hiszen sohasem volt liberális) értelmiséget. Az 1994-es választáson az országlakosság úgy válaszolt a kérdésre, hogy arra a kiegyezésre szavazott, amelyet a Kádár-rezsim utolsó 5-6 évében már felrajzolódni vélt. Vagyis nem arra, amely most készülődik. A társadalom nagy többségében az országot birtokba venni készülő külföldi tőke nem jelent meg mint partner. Ennek jele az MSZP abszolút többsége. A most készülő kiegyezés viszont a sajtóban és az SZDSZ-ben megtestesülő hatalomigénylők nemzetközi hátterével megy végbe. Mi ugyanis semmiképpen nem Michal Kovác hazatért Michal Kováé szlovák köztársasági elnök tegnap tért visz- sza Pozsonyba az Egyesült Államokból, ahol Göncz Árpád magyar államfővel együtt részesült a Kelet— nyugati Tanulmányok Intézetének kitüntetésében. Kovác közvetlenül hazatérte után rövid sajtótájékoztatót tartott Pozsonyban, s itt a magyar— szlovák viszony lehetséges alakulásáról igen derűlátóan nyilatkozott. A szlovák köztársasági elnök megítélése szerint az EgyeA brit kormánynak nincs elvi kifogása az ellen, hogy Ruud Lubbers holland kormányfőt válasszák az EU brüsszeli bizottságának elnökévé — ezt mondta tegnap a brit miniszterelnökség egyik szóvivője Londonban. Hozzátette, hogy Jean-Luc sült Államok nagyra értékeli Magyarország és Szlovákia egymás felé közelítő lépéseit, mert a Fehér Ház úgy véli, hogy a két ország közötti megértés ég a nemzetiségi kérdés megközelítésében érzékelhető változtatás szándéka növeli a közép-európai térség stabüitásá- nak esélyeit. Michal Kovác Amerikában azt tapasztalta, hogy Szlovákiával szemben nincsenek előítéletek, s szemmel látható az az igyekezet, hogy Szlovákiát a visegrádi csoport tagországainak Dehaene, belga miniszterelnök továbbra is „elfogadhatatlan”. A brit miniszterelnökségen hangsúlyozták, hogy az új bizottsági elnök személyében mind á 12 EU-tagnak egyet kell értenie. Annyi bizonyosnak látszik, egyenrangú partnereként kezeljék. Göncz Árpád augusztusra tervezett besztercebányai látogatásával kapcsolatosan Michal Kovác így fogalmazott: „Közelebb kerülnek egymáshoz a kezek, azért, hogy a további lépések során barátian összefonódhassanak.” Ha ez a kézfogás sikerül, akkor Kovác szerint például a „bősi vita” is könnyebben megoldható lenne, s a kérdés — a szakemberek kezébe adva — megszabadulhatna a politikai színezet terheitől. hogy a korfui vétóval a brit kormány eljátszotta azt a lehetőséget, hogy jelöltállítást kezdeményezzen. Emiatt esélytelennek látszik Peter Sutherland, a GATT ír vezérigazgatója, akit korábban a britek kompromisszumos második számú jelöltjüknek szántak, ha a honfitárs Sir Leon Brittan — amint Korfun meg is történt — kudarcot vall. A nagyvilág hírei # A várakozásnak megfelelően Leonyid Kravcsuk államfő' és Leonyid Kucsma exkormányfő vezet a vasárnap megtartott ukrán elnökválasztáson — jelentette az első' részeredményekre hivatkozva a központi választási bizottság. A további öt jelölt jelentű- sen lemaradt, de nem valószínű, hogy a két élen álló közül bármelyik is elérte volna az ötven százalékot, ezért feltehetően július 10-én második fordulót kell tartani. íf Legkevesebb harmincon életüket vesztették, több mint 400-an pedig — legtöbben polgári személyek — megsebesültek a hét végi kabuli és heráti (Nyugat-Afganisztán) harcokban, amelyek a leghevesebb összecsapások voltak az elmúlt hetekben. Ki lesz az elnök? VÉLEMÉNY tudjuk magyar politikai tényezőnek tekinteni az SZDSZ-t, csupán külföldi érdekek országon belüli letéteményesének. Virágnyelven ezt fejezi ki az a megnyilatkozás az SZDSZ „koalíciós” küldöttgyűlésén, hogy „az SZDSZ társadalmi bázisa teljes és tökéletes modernizációt akar, míg az MSZP-é nem”. Az SZDSZ-nek a kereken 20 százalékos támogatottsága is kifejezi ezt; ekörül volt ugyanis 1945 után a kommunista párt százalékaránya is (1945-ben nem sokkal kevesebb, 1947-ben nem sokkal több), márpedig a külföldi erők (nem ugyanazok, mint ma) országon belüli ügynöke akkor a Magyar Kommunista Párt volt. Vagyis ilyen szavazatarányra számíthatnak ebben az országban a külföldet kiszolgálni akarók. Ez a virágnyelven „szociálliberális”-nak nevezett koalíció nem egyéb, mint kísérlet arra, mennyire képes a külső politikai akarat behatolni, és mennyire képes az ország ez ellen védekezni. Éspedig olyan körülmények között, amikor a külföldi gazdasági behatolás elkerülhetetlen, sőt az ország talpra állása végett egyenesen kívánatos. Ebben az összefüggésben az MSZP is nemzeti erő, amely arra van ítélve, hogy nemzetellenes erővel közösen kormányozzon. Rendkívül bonyolult és veszélyes helyzet. Ebben a helyzetben az MSZP-nek a jövőben szüksége lehet a kisebbségre, sőt parlamenten kívülre szorult nemzeti erők támogatására. A nemzeti erőknek ez a kisebbségbe szorulása a szó legszorosabb értelmében veendő; az, amit Németh László az 1930-as években csak megsejtett és metaforaként fogalmazott meg, mostanra valósággá vált. A kisebbség a XX. század végén nem etnikai, hanem kulturális kérdés (ezt napnál világosabban mutatja az etnikailag legalábbis közeli rokon és nyelvileg egységes délszláv népek kibontakozott harca egymás ellen). Az erdélyi, a szlovenszkói és a bácskai (vajdasági) magyarsággal kulturálisan egynemű magyar társadalmi tömb ma kisebbségben van Magyarországon. Ezt a kisebbséget a magyar történelmi hagyományok őrzése jellemzi, vagy még inkább a történelmi Magyarországé. Van ennek egy nemzedéki vetülete is; többek között ez is a kisebbségbe szorulás tendenciáját erősíti. Rendkívül megfogyatkoztak a történelmi magyar uralkodó társadalmi rétegek, s eközben elfogyott a nemzet alól a parasztság is, melyet a ’30-as években még a jövő tartalékaként tartottunk számon. A maradék teljesen anyagi erő híján van. Ennek a jele a konzervatív sajtó válsága: nincs olyan magyar tőkeerő, amely konzervatív sajtóba tudna befektetni. Abban a kényszerű kiegyezésben, mely a nagy kiegyezés előjátéka, mint a szocialisták és a nagytőkésképviselet koalíciója, ebben a pillanatban a nemzeti érdeket, bár igen távolról, a szocialisták képviselik. Éppen ezért kongresszusukon sűrűn nevezték magukat szociáldemokratáknak (noha a „szocialisták” és a „szociáldemokraták” az elmúlt negyven-ötven évben általában megkülönböztették magukat Nyugat-Európában). Kérdés, mi lesz ennek a kilátásba helyezett kiegyezésnek az ára. 1867-ben a kiegyezés nagy vesztese a magyar parasztság volt. A új kiegyezésé a magyarság egésze lehet. A modernizáció ugyanis meglehetősen kétes értékű, ha azt fogja jelenteni, hogy a magyarság egy modem (vagy „posztmodern”) Európa modem szolganépe lesz. A veszély reális, hiszen saját tőkével, ami nincs, képtelenek vagyunk a modernizációra. S egyébként is: a másik oldalon, ellenkező előjellel, a náci Németország is modernizálóként jelentkezett egyszer; az alatt a néhány, háborút megelőző és háborús év alatt a magyar modernizáció növekvő alárendeltséget jelentett a német iparhoz képest, és szánt szándékkal alacsonyabb szinten tartották a magyar hadsereg fegyverzetét is. Az 1867-et követő időszak még ma is „boldog békédként él a népi emlékezetben, de ez az emlékezet nem tartja számon, hogy ebből a boldog békéből millió- számra vándoroltak az óceánon túlra, s azt sem, hogy ez volt az az időszak, amelyben Európa közvéleményét makacsul és mélyen magyarellenesre állították, s így évtizedeken át tervszerűen előkészítették Trianont — anélkül, hogy erről a magyar népnek halvány fogalma lett volna. Amj az 1994-ben felkínált kiegyezést illeti, ennek következményeit sem ítélhetjük meg optimistábban: sem a kényszeres koalíció, sem az ellenzéknek (a tegnapi koalíciónak) tett gesztusok nem változtatnak azon a helyzeten, hogy az ország és az egész darabokra szaggatott nemzet kiszolgáltatott helyzetben van. Az pedig, aki kiszolgáltatott, mindent többszörös áron fizet meg, és Shylock akár több font húst is követelhet (s ez esetben Shylock egy társadalmi jelenség jelképe, véletlenül sem valamilyen etnikumé). A választási eredmény pusztán azt rögzítette, hogy hosszú távú nemzeti stratégiája a nemzeti erőknek sem volt. A ketrecbe zárt vad a rácsot súrolva jár jobbról balra és balról jobbra: minden fordulóban az a képzete, hogy a másik oldalon talál egy kijáratot. A kitöréshez a rács szilárdságát meghaladó erőfeszítés lenne szükséges; egy nemzet esetében még ez is elképzelhető. De csak az erők tartós egyesítésével, sok áldozattal és lemondással a jövőért, továbbá egy világos és milliók fejében megképzett jövőképpel. Ezekből a feltételekből egyelőre egy sem áll rendelkezésre. A koalíció egyik tagja, amely a pénzforrást és a pénzforrás nemzetsorvasztó érdekeit képviseli, kezét rajta tartja a létfontosságú idegközpontokon. Nemzeti jövőképe az ellenzéknek sincs. Miféle kiegyezés lesz ebből? S fogja-e követni legalább illuzórikus „béke”, a gyarapodásnak viszonylag hosszú korszaka? Mindannyiunk érdekében minden jót kívánunk a szocialistáknak, de nem hallgathatjuk el, hogy nehéz a szíKiegyezés?