Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-25 / 147. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 25., SZOMBAT J3 Egy gyalázkodó levélíróhoz Tisztelt Kiss József elvtárs! Évt/ Nagy örömömre szolgált szókimondó olvasói levele a Pest Megyei Hírlap június 18-ai számában (Elégtelenre vizsgázva). Örültem neki, mert megjelenése bizonyította, hogy a PMH tisztességes, a sajtóetikát maradéktalanul betartó napilap. Nemcsak hogy helyt ad a szellemiségével homlokegyenest ellenkező nézeteknek, hanem le- közli még a főszerkesztőjét igaztalanul gyalázó leveleket is. (Nem hiszem, hogy ugyanezt megtenné az ön lapja, a Népszabadság vagy a Magyar Hírlap.) .Kevésbé örültem levele tartalmának. Már a megszólításból adódó alapgondolat is hibás volt. Mert elméletileg lehetséges, hogy V. A. titkos vágya lenne a vitézi cím, de a „nagybányai” elő- név használata nem. Az csak családon belül, a jogos örökös neve elé kerülhet. Remélem, ezt ön is tudja. Innen kezdve pedig az egész eszmefuttatása hamis, egyes gyalázkodó kitételeiről nem is szólva. Mindezek ellenére, levele alapján önt őszinte, szókimondó embernek látom. Ezért feltennék egy kérdést, kérem válaszolja meg, abban a biztos tudatban, hogy a PMH, eddigi szokásához híven, annak helyt fog adni. Kérdésem: Milyen jellemű embernek tartja ön Horn Gyulát? Ugyanis soraiból azt veszem ki, hogy ön Hornnak elkötelezett híve. (...) Higgye el, nem csak én, sokan kíváncsiak lennénk rá, hogyan látja egy ilyen elvakultan gyűlölködni tudó elvtárs saját eszmei vezérét. Azt, aki ugyan kissé fordulatos politikai karriert futott be, de ma már az ország legkedveltebb embere lett... Sarkady László Cegléd Mindenképp az SZDSZ diktál A ’94-es választásokon az MSZP 54 százalékos, abszolút többséget szerzett. Bármely párt a világon boldog lenne ilyen eredmény láttán, és aligha keresne koalíciós partnereket. Fejlett demokráciákban ugyanis egy párt ilyen nagyarányú választási győzelme meglehetősen ritka jelenség. Mindenesetre egyértelmű, hogy a nép az MSZP-re bízta a kormányzást, és ezt a döntést tiszteletben kellene tartani. Napjainkban folynak a koalíciós tárgyalások. A nyilatkozatokat figyelve, egy kívülálló, például az eredményt nem ismerő külföldi, vajon meg tudná-e egyértelműen állapítani, hogy ki is nyerhette meg a magyarországi választásokat? Május 9-e óta ugyanis az SZDSZ vezetői úgy nyilatkoznak, mint egy győztes párt képviselői. Másról sem hallunk, mint hogy az SZDSZ mit szeretne, mit tart fontosnak a jövőre nézve. Egy biztos, a nép akarata egyértelmű, s az MSZP- nek nincs joga azt megváltoztatni. Ez a koalíciókötés olyan, mintha a győztes párt nem tudná vállalni azt, amivel a választók megbízták. Antall József miniszter- elnök úrnak annak idején muszáj volt megkötni a sajnálatos paktumot az SZDSZ-szel. Az akkori választási eredmények és az előző parlament által meghozott kétharmados törvények miatt ez elkerülhetetlen volt. Az MSZP viszont most nincs ilyen helyzetben. Hallottunk már utalásokat a leendő miniszterek személyére is. Fodor Gábor mint kultuszminiszter, már életkora miatt sem szerencsés választás, hiszen nem rendelkezhet még kellő élettapasztalattal, sem gyakorlattal egy ilyen fontos pozíció betöltéséhez. A belügyminisztert, aki egyben a miniszterelnök helyettese is, szintén a jóval kisebh koalíciós partner adná. Erre is igen kevés példa van a világban. Egy ilyen fontos tisztséget betöltő miniszternek a győztes pártból kell kikerülnie. Az előző négy év tapasztalatai alapján és a jelenleHISTÓRIA Éreztették vele: szorul a hurok Újvárosi Ernő szomorú története (IV.) „Ahogy ültem magamban, úgy vacogtam, hogy nem tudtam becsukni a számat. Járt a fogsorom, hogy azt elmondani nem lehet. Bele voltam bu- gyolálva egy takaróba, mégis reszkettem, s azt gondoltam, hogy itt a világ vége. Béla nem jön vissza. S amikor láttam, hogy belép az ajtón, szinte fel sem tudtam állni.” „Megjöttem, mondtam, na, készülj, megyünk a parókiára. Elmentünk a parókiára, abban egyeztünk meg már előző nap, hogy locsolás után befejezésül ott mint barátok összejövünk. Bár az egész napi idegfeszültség megviselt, s elég rossz állapotban kerültem a parókiára, el kell hogy mondjam: életem egyik legboldogabb óráját értem meg ott, ahogy engem a barátok fogadtak, amikor látták, hogy megtértem a szekuról. Edit asszony elővett egy kehelyszerű poharat, azt megtöltötte borral, s én egész este abból ittam.” Egy házkutatás alkalmával — ugyancsak Sepsi Bélánál — egy kép mögött német márkát találtak. Feltehetőleg maguk a kutatók rejtették oda, s men a valutatartást az akkori román törvények tiltották, sakkban tartották vele, bírósági eljárás indításával fenyegették, s a börtön- büntetést is kilátásba helyezték, ami talán be is következett volna, ha az események meg nem akadályozzák. Mindezek komoly figyelmeztetések voltak nem csak az egyes gyülekezeti tagok, hanem mindannyiuk számára. S ők mégsem torpantak meg: a munkálatokat, s azzal párhuzamosan ellenálló mozgalmukat — az adott körülmények közepette — folytatták. Újvárosit érdekes módon nem irányították el a városból, nem küldték sehova sem. Bizonyára már ekkor másra volt kijelölve, a barátainál, munkatársainál szomorúbb sorsot szántak neki. Őt elsősorban a munkahelyén zaklatták, tartották félelemben. Minden lépését figyelték, mindenütt követték. Éreztették vele: szorul, egyre szorul körülötte a hurok. Újvárosi Ernő s az egész gyülekezet küzdelme nem csupán az építkezés körül zajlott. Beindult a gépezet Tőkés László elmozdítására, a Szilágy' megyei Menyőbe való áthelyezésére is. 1989. április másodikán a nagyváradi református püspök Temesvárra rendelte az aradi esperest, akinek Tőkés László közvetlen alárendeltje volt, hogy függessze fel állásából a lelkészt. Ez azonban kudarcba fulladt, a hívek bátor kiállásának, összefogásának köszönhetően. Az esperes ugyanis a ráháruló felelősség súlyát kisebbítendő, előző nap értesítette Tőkést az ellene tervezett akcióról, de egyúttal megkérte, hogy ne szóljon senkinek. Tőkés László természetesen azonnal összehívta barátait, presbitereit, hogy közösen döntsék el, mit tegyenek. Megvizsgálták a statútumot, az egyház belső szabályzatát, s abból kibogozták, hogy ebben a formában a felfüggesztés jogtalan, tehát meg kell akadályozni. A másnapi istentisztelet forró légkörben zajlott. „Jelezték nekünk, hogy itt-ott beült a padba egy-egy ismeretlen arcú úriember. Azonnal tudtuk róluk, hogy szekusok. Semmi gond, együtt vagyunk, együtt. Az este úgy egyeztünk: egy órával előbb itt leszünk valamennyien, hogy tudjunk bekapcsolódni a fejleményekbe. Azt kellett eldönteni, felengedjük-e prédikálni az aradi esperest, vagy nem. László azt mondta, hogy rangjánál fogva őt letilthatja, ehhez joga van. Igaza volt. Viszont ott volt a László édesapja, István bácsi: ő prédikálhat. Őt nem tilthatja le az esperes: teológiai tanár. Na, itt mi lesz! Készült a prédikációra László, még nem tudta, hogy ki fog szolgálni, István bácsi szintén bevonult, elkészítendő a prédikációját, mi is ott ülünk. Egyszer megjelenik egy bőrkabátos úriember. Nézzük, ki lehet, nem ismerjük. Valaki azt mondja, hogy szekus. Megáll a kályha mellett. Senkinek sem köszön, áll. Ki lehet ez? Kijön István bácsi, és megismeri. A vára- di esperes. Hát te is itt Vagy, fiam? Hát mit csinálsz itt? Azt mondja: istentiszteletre jöttem. Hát közelebb nem találtál templomot? Néztük mi is a váradit nagy számonkéréssel. Tulajdonképpen találkám van az egyik esperestársammal, azt mondja. Mire a hívők közül valaki: Hát mi van itt, kupleráj? Hát ez találkahely? Szóval megszólalt a tömeg. Közben érkezik az aradi esperes. Mikor bejön, veszek egy lélegzetet, és odalépek hozzá: — Hallgasson ide, esperes úr. A hangulat erősen emelkedett. Van vonatja egy óra múlva, menjen ki szépen, és térjen haza! Nem lehet, mondja, engem a püspök úr küldött delegációba. Adja ide a delegációját. Én aláírom, le is pecsételem, sőt, ha akarja, odaírom: a hívek nem óhajtják. Maga fedve lesz vele. Ne vegyen részt a kivégzőosztágban. Mire ő nagy mellénnyel: Maga engem ne oktasson, én az igét jöttem hirdetni. Volt képe ezt mondani...” Tőkés István kijött a vitatkozókhoz, és azt tanácsolta: ha a hatóságok és a hatalom az aradi esperes mellett áll, engedjék prédikálni. „Jön a három pap, elöl László, utána az esperes, majd István bácsi. Mind a három palástban. István bácsi és László leülnek a padba, az aradi pedig vonul fel. Mire egy öreg néni, nem tudom, hogy ki, úgy a közepén ülhetett a padsornak, bekiáltott: Miféle dolog ez, ki jön ide prédikálni, mikor mi a nagytiszteletű urat vártuk! — mármint Tőkés Istvánt. S morgás, zúgás. Hogy azonnal jöjjön le! Elkezdtek kiabálni. A hívek kezdtek el kiabálni a padok közül. S akkor kijött László a szószék elé, s azt mondta: — Testvéreim, immár annyit szenvedtünk, szenvedjük el ezt is! De ezzel a szöveggel. Na, aztán az esperes idétlen- kedett ott valamit, hogy mit beszélt, nem tudom, s végül lejött. Akkor István bácsi tartott beszédet a keresztelőn, egy óriási beszédet, dübörgő hangon. A keresztelő textus valahogy így szól: Teljes hatalom adatott nékem meny- nyen és földön, most azért elküldtelek titeket, hogy tegyetek tanítványokká mindeneket! Szóval így kezdte. Majd folytatta: nem az aradi esperesnek adatott itt teljes hatalom, nem is a váradi püspökgi helyzetből is egyaránt arra lehet következtetni, hogy hazánkban a szabad választások feltétele az: bármelyik párt legyen is az első, mindenképp az SZDSZ győz. Kendrik László Szob Győztesek szorongása A Farkasházy-féle szárszói gyülekezet alaphangulatát így összegzi Gádor Iván a „legkedveltebb” országos napilapban (június 13.): „De mi nem vettük komolyan a bombát, és oldódó jókedvvel nevettünk egymáson és magunkon. Miközben többek arcára kiült az új helyzet okozta szorongás.” Elég gyorsan jött az oldódó jókedvre ez az arcokra fagyott mosoly: a szorongás (vagyis az ismeretlentől való félelem). A „szakértelem” pár hete még magabiztosan ígérte, hogy ők majd — „más- ként-jobban”! A társadalom naiv hiszékenyei ezt „be is vették”, és letették rá a voksukat. Azonban mostantól — várakoznak! Ám ez a néma, várakozó csend (ami idővel egyre fokozódni fog) valóban félelmetes, mert nem tudni, mit rejt magában. Kiszámíthatatlan rejtélyessége tényleg szorongásra adhat okot az ígérgetőknek. S ha figyelembe vesszük e mozdulatlan némaságot, valóban árulkodó jel ez a szárszói vendégek arcára fagyott mosoly. A szakértelem hiányának és erőtlenségének a jele ez, ami abból ered, hogy a liberális diktátumot — csúfságosan — el kellett fogadniuk. Ez a „két dudás egy csárdában” házassága, és a szocialista oldal megalázása a „násznép” demoralizált felmorzsolódását vetíti elénk. Ha a koalíció „holdudvarának” revansista(?) csapatát a „szociáldemokratává” vedlett MSZP vezetősége nem tudja féken tartani, valóban félelmetes dolgoknak nézhetünk még elébe. Csépió' István Kismaros nek, sem senkinek sem Bukarestben, sem itt, sem amott, hanem az Úristennek!... Na, ez befejeződik, de^enki nem mozdult. Mit kell csinálni? Az aradi össze akarja hívni a presbitereket, hogy közölje velük a felfüggesztést. Akkor azt mondtuk: olyan nincs, a gyülekezetnek joga van tudni, mi történik a papjával. Nem, a gyülekezetnek semmi köze hozzá — így az esperes. Erre majdnem agyonverték az emberek, úgy futott ki, mint a nyúl, ő is meg a váradi esperes is, meg egy-két szekus, akiket felismertek. Most mit csináljunk? Támadt egy olyan ötlete valakinek, ha nem tévedek, éppen Krisztinának, hogy gyűjtsünk aláírásokat tiltakozásunk alátámasztására. Akkor egy másik néni, Tóth Sanyi bácsinak a felesége, Rózsika, hozott egy füzetet, és kezdte tépni a lapokat: vigyék a padokba, aláírni. El lehet képzelni: hétszáz s valahány aláírás gyűlt össze, olyanoké, akik odaírták a személyazonosságijuk számát s a címüket is, szóval nem akármi volt ez akkor! Mert aláírást gyűjteni háromévi szabadságvesztést jelenthetett. Ezt ügy vette a törvény, hogy a hatalommal való pac- kázás. Itt kezdődött, ezzel az aláírásgyűjtéssel az ostromállapot...” (Folytatjuk) Gazda József • • Öregek Dabason Egyik első magyar nyelvű hírlapunk a Hazai és Külföldi Tudósítások volt. Az 1806-ban indult újság — mai utódaihoz hasonlóan — komoly dolgok mellett szívesen közölt érdekességeket a legkülönbözőbb témákról. Sok kis apró cikkben számolt be például az ország legidősebb lakóiról. Ha hinni lehet az újságnak, a 18. század végén a Bácskában élt a legidősebb házaspár: a férj 172, a feleség 162 éves volt. Hihetőbbnek tűnik Baktárói, Eger mellől egy 105 éves parasztember híre. De Pest vármegyében is éltek szép számmal nagyon magas kort elérő emberek. „Különösen egészséges, izmos, eleven emberek teremnek Pest vármegye homokos részein”-— írta a lap névtelenségben maradó tudósítója 1815-ben. A víz jó, „A hideglelés itt sokkal kevésbé uralkodik, mint másutt” — sorolta a hosszú élet lehetséges feltételeit Különösen sok idős ember élt Dabas községben: „noha csak mintegy négyszáz lélek van ezen helységben, mostanában szép idejű emberek haltak meg”. Torma János és felesége 103 éves korában halt meg úgy, hogy szinte utolsó napjukig egészségesek voltak. Lázár István, „sok famíliának ügyviseloje”9S esztendőt élt meg. Nevezetes mondása volt egy pörben, mikor úgy mutatta be magát: ugyanaz, aki öt ven évvel ezelőtt elkezdte e pereskedést. Felesége, Halász Éva aszony is 92 éves koráig élt „ritka példájú házassági szeretetben”. A tudósítás megjelentékor még életben volt Lukácsiné 95 esztendős szegényasszony, „az alamizsnát el nem veszi munkája után él.” Pogány György
