Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-25 / 147. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JUNIUS 25.. SZOMBAT Zenei tábor Cegléden Jövőre együtt, ugyanitt Cegléden június 19-től 26-ig I a Magyar Zeneművészek és 1 Táncművészek szakszervezete és stúdiója, a Ceglédi Dekor Stúdió, az'Erkel Ferenc Zeneiskola, a Losontzi Általános Iskola és a CVSE sportcsarnok megrendezte a fiatal szólisták és együttesek könnyűzenei és dzsesztáborát. A zeneiskola afféle felbolydult méhkas. Itt lányok ülnek a folyosó padjain (a lazábbak a lépcsőkön), amott néhány srác érkezik gitárjával. S felvillan egy-egy ismert sztár arca: a mosolygós Jávori Vilmos (ő volt a tábor megálmodója), Sik Olga, Berki Tamás, László Attila... Aztán elkezdődik a munka. A termekből zongora, gitár hangja, dob zöreje szüremlik ki. Az előtérben először Jávori Vilmossal beszélgetünk. — Bevallom, egy kicsit féltünk, vajon mindenki jól érzi-e itt magát — mondja a népszerű dobos. — Szerencsére ez a fantasztikus ceglédi fogadtatás — ahogy a kedves házigazdáink bánnak velünk — eloszlatta az aggodalmakat. Remek a fiatalok és a kollégák hangulata. Ideálisak a feltételek az elmélyült munkához. Irigyeljük Béres Károly igazgató urat — aki sokat segít nekünk —, bár Budapesten lenne ilyen zeneiskolánk. Körülbelül hetven fiatal van e táborban — a pesti tanítványaink zöme is eljött —, akiknek a zenei pálya az életcélja. Igazán nagyszerű, hogy a kitűnő kollégáim első szóra igent mondtak. Hiába, a magunkfajta zenészek nem egészen normálisak. Bagóért is örömmel foglalkozunk az ifjú tehetségekkel. Mert fanatikusak vagyunk. Nagyon fontos, hogy létrejött ez a ceglédi zenei tábor — amely ezzel a tanári gárdával a legjelentősebb az országban —, szeretnénk (ha a jó Isten is úgy akarja) itt hagyományt teremteni. Remélem, hogy teljesül az a vágyunk: jövőre együtt, ugyanitt. Sik Olgát — aki számos, ma már befutott énekes tehetségét csiszolta egykor — tanítványai társaságában kérdeztük. A művésznő szerint remek ez a kezdeményezés, amely Jávori Vilmos ötlete és Kármán Sándor szervezése. A növendékekhez közelebb lehet hozni a zenét, a szöveget; elsajátítják a technikát, az előadásmódot. Igazi diáktábor-hangulat vibrál a levegőben. Barátságok szövődnek. Rendkívüli tudásszomj van ezekben az ifjú énekesekben. Akik nemcsak fiatalok, szépek, de tehetségesek is, s mindent tudni akarnak a zenéről. S ez az, ami a pedagógussal elfeledteti egy- egy foglalkozás fáradságát. A hallgatók közül ketten ekként vélekedtek a táborban eltöltött napokról: Sárközy Bence (Cegléd): — Korábban én nem jártam énektanárhoz. Szerettem volna sokat tanulni, elsősorban az éneklés technikájából. Ehhez képest ennél jóval többet kaptam itt. Eddig igencsak egyoldalúan érdekelt a muzsika. E néhány nap alatt jelentősen átformálták a látásmódomat. Ráébresztettek arra, hogy mindenféle igényes zenét érdemes meghallgatni legyen az egy opera vagy rockdal. Farkas Mónika (Eger): — Nem gondoltam, hogy valaha is Sik Olga tanítványa lehetek. Elég bátor és pimasz voltam ahhoz, hogy levelet írjak neki: boldog lennék, ha foglalkozna velem. Meglepődtem azon, hogy biztatóan válaszolt. Ez az egész így kezdődött. S ezeken a táborban megtartott órákon kiteljesedett a zene iránti fogékonyságom. S megtanultam a legfontosabbat: oda kell figyelni másokra. Eddig csak magammal foglalkoztam, ha felléptem egy-egy műsorban. Márpedig a koncerteken társakra van szükség. Örülnék, ha jövőre is itt lehetnék a ceglédi táborban, ahol remekül éreztük magunkat. Sokat kaptunk a velünk foglalkozó türelmes és csodálatos tanároktól. Szakcsi Lakatos Béla — aki többnyire Magyarország és Amerika között „utazgat”, lemezeket készít, koncertezik — szerényen ekként válaszolt kérdésünkre: — Éppen ráértem és elfogadtam a felkérést. Számomra is izgalmas volt ez a néhány nap. Újra élvezhettem a tanításforömét. Igen nehéz dolgokat tanultunk, spk- szor már belefájdult a fejünk. Ám ezek az ifjú muzsikusok lelkesek, igyekvők, komolyan veszik a foglalkozásokat. Mert valóban zenészek akarnak lenni. S mi valamennyi kollégámmal mindent megteszünk azért, hogy ez az álmuk teljesülhessen. Fehér Ferenc Megjelent a Kájoni-kódex Egyházzenei Sok évtizedes elzártság, majd lappangás után a közelmúltban került elő a 17. századi erdélyi művelődés, egyben az európai zenetörténet kiemelkedő emléke, a Kájoni-kódex. A magyar és román minisztériumok megállapodása alapján az MTA Zenetudományi Intézete és a Román Zeneszerzők Egyesületének gondozásában, a két nép szakembereinek közreműködésével tavaly Bukarestben megjelentették az eredeti kottagyűjtemény fénymásolatát tartalmazó I. kötetet. A modern átírást, tanulmányokat, mutatókat és irodalmat tartalmazó II. kötet most jelent meg Budapesten, és tegnap mutatták be a Zenetudományi Intézetben. Kájoni János szerzetest és zenetudóst 1675-ben nevezték ki Csíksomlyóra fe- rencssrendi tartományfőnöknek. 1776-ban Kájoni „könyvsajtót” (nyomdát) telepített a rendházba, ahol az általa gyűjtött kottákat kinyomtatták. A nevezetes orgonatabulatúra (mai nevén Kájoni-kódex) a 17. század közepének Erdélyben kedvelt repertoárját tartalmazza: vokális és hangszeres egyházi és világi műveket, neves és ismeretlen kultúránkért szerzők zömmel műzenei alkotásait, de emellett magyar—román—szlovák és német népzenei alkotásokat is. A szakemberek nem ismerték a Kájoni-kódex pontos tartalmát, pusztán néhány darabja élt a köztudatban és került előadásra —mondta a bemutatón Falvy Sándor, a Zenetudományi Intézet igazgatója. A teljes művet megismerve kitűnik, hogy Transsylvaniában a 17. században éppúgy virágzott a zenei kultúra, mint német vagy olasz földön. A hegyek közötti kolostorban és vonzáskörzetében Európa más nagy zenei központjaihoz hasonló nagyszerű zenei élet folyt. A 17. században legkorszerűbb tabulatúrás kottaírásban lejegyzett műveket Papp Agnes és Saviana Dia- mandi zenetudósok gondos átírásában ma úgy kapják kézbe az érdeklődők, hogy minden darabot pontosan tudnak értelmezni és előadni. A két nép összefogásának hála, koncerttermekben és templomokban újra megszólalhatnak a 17. századi dallamok, és újra elhozhatják közénk a kor európai rangú erdélyi muzsikáját. (d. v. s.) Szalatnay József-művek az Erdős Renée-emlékházban Szépen illeszkednek Szalatnay József festőművész képei és grafikái a rákoshegyi Erdó's Renée-emlékház kiállítóhelyiségekké alakított tágas emeleti szobáinak falaira. Jól .megfértek volna itt ezek a mindig kis méretű, meghitt hangulatot árasztó alkotások akkor is, amikor a ház a két háború között népszerű írónő otthonául szolgált. Szalatnayt láthatóan két tárna foglalkoztatta egész életében: a táj és a portré. Ezeken kezdte kialakítani saját formanyelvét, amikor diplomáját 1938-ban Réti István növendékeként a képző- művészeti főiskolán megszerezte. E sajátos formanyelvet csak a negyvenes évek, ötvenes évek elején váltja fel egy tárgyhű látásmód az Önarckép vagy a Királyné szoknyája Szigligeten című olajképeken, hogy aztán Szalatnay újból az eredeti törekvésekhez kapcsolódjék visz- sza: a téma finom elvonatkoztatásához az egyszerűsítés eszközeivel. Akvarell tájképein levegősen felrakott pasztellszínű foltokkal idézi fel a táj hangulatát, majd a körvonalakat- jelzésszerű fekete (ritkábban sötétebb színű) kontúrokkal emeli ki. A festőt a különböző fényhatások foglalkoztatják ezeken a képeken. A békés, a viharos, vagy a vihar utáni tájat déli verőfényben, délután súrlófényben, a lebukó nap horizonttól felfelé sugárzó fényében és az esti szürkületben, pislákoló lámpafényektől megvilágítva ábrázolja. E különböző fényviszonyok hatását nemcsak a tájon, hanem a képein mindig fontos szerepet játszó és nagyon tartalmasán megfestett égbolton is vizsgálja (Tihanyi révhez, Vihar tépte fák, Vihar lesz., Piros háztetők Nagymaroson). A formanyelv következetesebb (és számomra legszebb) megvalósulása a Dunai táj című akvarell. Viharfelhők gomolyognak a szürke égbolton, amelyet a folyó kanyarodását követő hegyek vékony, sötétkék csíkja választ csupán el a mozgalmas égboltot visszatükröző vízfelülettől. A kép csillogó szürkeségét a benyúló félsziget kis élénkzöld foltja még jobban kiemeli. A grafikák között nagyon szépek Szalatnay József néhány körvonallal ábrázolt, síkban tartott női portréi (Du- nabogdányi lány I, II, Dagasztó asszony). Később ezeknél is áttér a mélység foltokkal való érzékeltetésére, de az összefoglaló egyszerűsítés itt is meghatározó marad. Meghittség sugárzik az ismerősökről, rokonokról készült grafikákból, szénrajzokból. Örömmel fedeztük fel a portrék között néhány nagy kortárs meleg szeretettel megörökített képmását is (Lyka Károly, Réth Alfréd, Tarlós Tibor, Barcsay Jenő, Vili Tibor). A tárlat június 29-ig látogatható. (veszelszky) Achim Erzsébet turnéja Achim Erzsébet orgonaművész június 18—24. között nagy sikerű svájci és liechtensteini hangversenykör- úton vett részt, amelynek állomásai St. Gallen, Gug- gisberg, Vaduz és Bern voltak. Az utóbbi két koncertre a berni magyar nagykövetség szervezésében került sor. A vaduzi hangversenyt követő fogadáson mutatkozott be dr. Markus Wan- ger, a Magyar Köztársaság liechtensteini tiszteletbeli konzulja. A berni koncerten jelen volt a diplomáciai testület, valamint a politikai és gazdasági élet számos képviselője. A művésznő műsorán többek között Buxtehude-, Bach-, Liszt- és Cesar Franck-mú- vek szerepeltek. A hangver- senykörutat a Nagy és Tró- csányi Ügyvédi Iroda szponzorálta. A magyar díj műgyűjtésért A két világháború között Egyiptomban élt és ott hírnévre szert tett magyar festőművész, Bálint Gyula emlékének az ápolásáért, képeinek megőrzéséért és kiállításokon való bemutatásáért dr. Mádl Ferenc művelődési'és közoktatási miniszter „Pro Cultura Hungarica” emlékérmet adományozott Charles Faltas egyiptomi műgyűjtőnek. Előadás a négyszáz éve halott költőről Hiteles Balassit az utókornak Nagy László Lázár (Cegléd), fametszet Négyszáz évvel ezelőtt, negyvenéves korában halt meg Balassi Bálint, a magyar nyelvű reneszánsz kultúra és irodalom legnagyobb mestere, aki a lírát a hagyományos énekköltészet szintjéről a műköltészet magasába emelte. Kortársa, a manierizmus jegyében alkotó költő, Rimay János, magyar Amphionnak nevezte őt. Amphion, a görög mitológia Hérosza, költészete erejével építette fel Théba város falát. Balassi dalaival a magyar poézis várát építette fel, ezért kell őt tudatunkban ma is megőrizni, mert mint Ady vagy Arany János, Balassi élete és költészete is a magyarság szimbóluma — mondotta Szabó Géza egyetemi adjunktus, a költő halálának 400. évfordulója emlékezetére megtartott minapi előadásában, melyet az Irodalmi Társaságok Szövetsége és a Néppel a Nemzetért szellemi mozgalom szervezett. Ma már, a kritikai kiadásoknak köszönhetően,, a Ba- lassi-életműről hitelesebb képünk van. Verseit a XVI. századtól kezdve kiadták, istenes költeményei egyházi énekeskönyvekbe is bekerültek, majd a XIX. századi vallási racionalizmus következtében kihagyták őket ezekből a könyvekből, de a versek ezáltal el is felejtőd- tek. Csak Arany János ismerte őket. A Dézsi Lajos szegedi professzor által kiadott kötetbe több Balassinak tulajdonított vers mellé Rimay versei is bekerültek. A múlt század hetvenes éveiben irányult újra a figyelem az istenes versekre, melyeket 1950-ig kronológiai sorrendbe szedve adtak ki. A hatvanas években változott meg aztán ez a szemlélet: Gerézdy Rábán felve„Vitézek, mi lehet...” (Korabeli metszet) tése alapján, a költő szándékát figyelembe véve kötet- kompozíciós elv szerint rendezték sajtó alá a verseket, háromszor harminchármas egységbe, Dante, Divina Comediajának mintájára, a reneszánszban divatozó számmisztikának megfelelően. Az utóbbi évtizedek kutatásai és filológiai rendszerezése átrajzolták a Balassi- képet, egy új kiadás hitelesebb egy ötven évvel ezelőtt kiadott gyűjteménynél — hívta fel a figyelmet előadása során Szabó Géza. Tudjuk, a kötetkompozíciót Balassi így fejezte be: ezek a haszontalan versek égjenek, vesszenek! A versek nem tűntek el, olyannyira nem, hogy ma, ha lehet, még magasabban tündököl e költészet, s nemcsak a magyar, de a világ- irodalom egét is bearanyozza. (r. b. a.)
