Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-24 / 146. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 24., PÉNTEK J3 Mi lesz most? Több alkalommal olvashattuk a Pest Megyei Hírlap hasábjain: nekünk Mohács" kell. Szomorú, de meglehet. Az 1994-es választások befejeztével Arany János Le- tészem a lantot című versének sorai jutottak eszembe. Utoljára május 6-án, a kampánycsend beállta előtt szóltam e lap olvasóihoz, illetve azokhoz, akikhez eljutottak az üzenetek. „A haza nem eladó! Cum deo pro patria a magyar úton, biztos lépésekkel, nyugodt erővel nemzeti megmaradásunkért. Ember! Jól fontold meg, melyik kockába teszed a négyszer fél centimétemyi, a haza sorsát eldöntő jelet.” Meggondolta, meggondolták. De valóban jól meggon- dolták-e a választók, mire is szavaztak? Lám, a kormányra került „szakértelem” már nem ígér gyors fellendülést. A választások végeredményét sejteni lehetett. Sejtettük, tudni véltük, a magyarság nem tud mit kezdeni a nem várt szabadságával, amivel 1990-ben megajándékozta a sors. Nem tud mit kezdeni a demokráciával, nem nőtt föl a történelem adta óriási lehetőséghez, hogy kezébe veheti saját sorsának irányítását. Igen. Nekünk Mohács kell! Mi lesz most? — tették föl a kérdést ismerőseim Békésben. Mi lesz most? — tettük föl többször a kérdést az elmúlt negyven év alatt, amikor a már összeomlott legnagyobb szocialista államban oly gyakran állt új vezető az unió élére... Mi lesz most, jó lesz ez nekünk? Lett, amilyen lett, volt, amilyen volt. Kinek milyen, de mindez „ma már csak emlék”. Itthon a győztes párt vezető személyiségeit ismerjük elődpárti tevékenységük után is. Koalíciós partnerüket is megismertük az elmúlt négy év legnagyobb ellenzéki pártjaként. Most sikerült, amit oly hőn áhítottak. Kormányzati szerepkör! A magyarság hajójának kormánykerekén nekik is jut néhány fogantyú. Kérdés, ki az erősebb a koalícióban, ki lesz az, aki a pillanatnyilag nyugodt tengeren — a vihar elmúltával — partra juttatja a hajót? A tenger mélysége titokzatos, szépségekben gazdag, kincsek sokaságát rejti a mélyben. Mindezt persze csak az tudja, aki ismeri a tengert szépségeivel, szeszélyeivel együtt. Hogy most mi lesz? Az, ami eddig is volt. Tesszük a dolgunkat, mert kit-kit hivatása erre kötelezi. Tesszük, miként tettük 1990 előtt is. Nem lesz nehezebb az ellenzéki „szerepkör” sem. Nem, mert az elmúlt négy évben meg kellett ismerkednünk saját hazánkban — magyarságunkból, keresztény, népi, nemzeti mivoltunkból fakadóan — a mentegetőzésekkel, magyarázkodásokkal. El kellett viselnünk a nemzeti öntudatunkért (!) ért sorozatos gyaláz- kodásokat is... Mi lesz most? Hát mi lehet még? Újra felöltötték egyesek a naftalinba tett munkásőr- ruhát. Katolikus kollégiumot, úrnapi körmenetet gya- láztak meg, amiről persze nem írt az oly tájékozott, ma már „ellenzékinek” (?) nevezett legnagyobb példányszámú. Én most dobtam el a tanári asztalomra csempészett „ajándékot”. Aprócska Le- nin-portré volt, melyen a felírás arra „buzdított”: legyek készen! A kis tárgyat még a választások előtt kaptam, természetesen az ajándékozó nem fedte fel kilétét azóta sem. így nem tudtam senkinek sem megköszönni a jelvényecskét. Pedig szerettem volna, ugyanis már jó előre „óva intett”, legyek készen — mármint a közeljövőt illetően... — Mi lesz, mi lehet most? Baleczky Ivánná Budapest A félelem megfordult á Egy frászt! így kezd- tem a mondatot, ami- kor már sokadszor — láttam leírva és hallottam a kétségbeesett sopán- kodást: most mi lesz? Majdhogynem belső emigrációt emlegetnek már néhányan, mert a választásokon győztek a kommunisták, pardon, a szocialisták. Mondom: egy frászt fogok én saját hazámban belső emigrációba vonulni! Nekem is fáj a lelkem, hiszen én is hatalmasat csalódtam. De...! Ez az ország akkor is az én hazám volt, amikor a Vörös Hadsereg elözönlötte Magyarországot, amikor Rákosi erőszakos négyesfogata a kínok kínját hozta ránk és amikor Kádár akasztatott. Valamikor a török szaggatta szét az országot, de a nyelvét, magyarságát, hitét, reménységét megőrizte a nép, hisz újra meg újra talpra állt. Most újra itt van Hannibál a kapuk előtt, vagy tán a falak között immár, de azért HISTÓRIA Magyarország térképét keresték Újvárosi Ernő szomorú története (III.) A figyelmeztetés más módjait is kitalálták. „Hogy a falakat kitörtük, nagyon sok hulladékot el kellett vinni. Érdekes hozzáállása volt a hatóságoknak, hogy amint az alagsorból — mert ott készült az imaterem — kidobtuk a hulladékot a járdára, megjelent az ellenőr a városházáról, és büntette, de durván az egyházat. Állandóan fizettük a kemény büntetéseket a traktor nem jöhetett, mert üzemanyaghiány volt, vagy mert egyszerűen nem engedték be az utcába, hogy okot kaphassanak a büntetésre. Ha szállítmány érkezett, azt is elküldték, nem engedték, hogy lerakja. Elirányították a rendőrök. Látszott, arra ment minden, hogy az a helyiség ne legyen meg.” Még a tűzifát sem engedték az épület közelébe. Jött a tél, a hideg, s az egyház, a papi lak ott állt fa nélkül. Akkor történt, hogy László kihirdette a szószékről: hozzanak fát a hívek. S akkor az emberek a táskájukban vagy a kabátjuk alatt — mindenki úgy jött a templomba — hozták a fát, s ahogy elmentek, a nyitott pinceablakon dobálták be, hogy tudjon fűteni, mert kisgyermekkel és várandós asszonnyal teljesen fűtetlen lakásban volt. Nem a templom, hanem az otthon fűtéséhez kellett a fa. A templom annyira tömve volt, hogy lehetett kinn akármilyen hideg...” A hatalom nemtetszésének nyilvánítása volt az is, hogy Tőkés László barátait, segítőit, munkásait különféle ürügyekkel próbálták elmozdítani Temesvárról. Tóth Sándor kőművesmestert, akit Újvárosi hozott oda dolgozni, s aki munkaidő után szívvel-lélekkel vetette bele magát a „második műszakba”, Bukarestbe rendelték a készülő Ceausescu- palotához. „Miközben falaztunk, pa- doltunk, kaptam egy felszólítást, hogy menjek Bukarestbe, odarendeltek. Ez nagyon rosszul jött, mert az ember el kellett hogy költse a fizetését az utazásra, s közben még távol is volt a családjától. Az első felszólításra, hogy másnap estére legyek Bukarestben, nem mentem el. Mondom: mi vagyok én, madár, hogy holnapra ott legyek? Nem tudtam. miért erőszakolnak any- nyira, hogy okvetlenül menjek el. A munkahelyről hazaküldtek nagy rimánkodás- sal. hogy így meg úgy, értsem meg... Aztán csak elmentem.” Ahogy lejárt az első három hónap, alig jött haza, újra visszarendelték. De ekkor már félt Tóth Sándor. Amikor távolt volt otthonról, a kapujuk előtt állandóan ott állt egy kis kocsi, benne két fiatalember. A felesége figyelt fel rájuk. „Ma is megismerném őket, ha látnám valahol, annyit ültek ott.” Bukarestben egyszer a munkavezető mérnök megkérdezte tőle: Mondja, van magának otthon valaki ellensége? — Nekem nincs senki — válaszolta. — Akkor vajon miért van, hogy állandóan érdeklődnek maga után telefonon? Mással nem teszik ezt, csak magával. „Kellett vigyáznom nekem is magamra, nem tudhattam, mi jut eszükbe. Amikor utaztam, mindig két vonatjegyet vettem két különböző vonatra. A társaimnak mondtam, melyikkel megyek, a jegyemet is megmutattam, aztán nem azzal utaztam, hanem a másikkal. S amikor otthonról utaztam, ugyanúgy. Szándékosan lekéstem az egyik vonatot, hogy mással menjek.” Balaton Zoltán, aki alap- képzettségét tekintve fizikus, tanácsaival segítette az építkezést. Tőkés László rendszeresen meghívta a presbiteri gyűlésekre, hogy legyen jelen a gondok, nehézségek megtárgyalásánál. És bizony voltak gondok, amiken töprengeniük kellett. És együtt gondolkoztak. Szálka lett tehát ő is a hatalom szemében. Előbb Galacra, majd Cernavodába irányították, mondván, hogy ott nagy szükség van rá. „S érezzem megtiszteltetésnek, hogy bízik bennem a köztársaság meg a párt, s itt aztán nem volt mit csinálni. De ott olyan munkát adtak, amit egy takarítónő is elvégezhetett volna, s így vagy aludtam, vagy lejártam a tengerpartra és napoztam, ez már kevésbé zavarta őket. Mit csinálhattam volna? Sepsi Bélát és feleségét, akik szintén Tőkés László segítőtársai voltak, házkutatásokkal zaklatták. Első ízben éppen a magyar húsvét másodnapján lepték meg őket. „Reggel bemegyek a munkahelyemre, s a főnököm szól: nehogy valahova elmenj, mert azt üzeni az igazgató elvtárs, a szekus őrnagy, aki az intézetünkkel foglalkozik, szóba akar állni veled. Jött is harmadmagával, úgy tíz óra körül; előbb elkezdték a kutatást a laboratóriumban, a munkahelyemen. ott délben egy órakor végeztek, akkor kiszálltak a lakásunkba, s ott folytatták a házkutatást. Tartott délután négy óráig, közben jöttek a locsolók, akiket be kellett engednünk.” „Ott ültek ők is, s fogyasztották a dióst, a mákost, a kávét. mindenkinek bemutattam őket, hogy domnu X. és Y., ezek meg elmondták a locsolóverset. Amikor csengettek s engedtem be a vendégeket, én megmondtam, hogy házkutatás van nálunk, és hozzátettem: de azért ör- vendek, hogy megtisztelt. S akkor ezek mondták a verset, a két román szekus meg rettentően élvezte a szokásainkat. Mikor kimentek, újra bezártam az ajtót, s a szeku- sok szedték le a polcokról a könyveinket. Mondtam, ne az orvos gyógyítani fog, a földműves vet és arat, a gyermekeink, unokáink játszani fognak a téren, és az ég nem fog elsötétülni, mert mindig rendre eljön a tavasz. Valamikor a Rákosi- és Kádár-időkben mi néhányan összebeszéltünk: legalább azt a néhány négyzetméternyi területet, ahol élünk és dolgozunk, azt tegyük tisztába. Vagyis lefordítva: mi soha ne hízelegjünk feljebbvalóinknak, barátainkért álljunk ki. Fejjel ne menjünk a falnak, de véleményünket ne hallgassuk el. Ha valakit igazságtalanság ér, azt feltétlenül tegyük szóvá. És így tovább. Több-kevesebb sikerrel így próbáltunk élni. Ez a „szalonképessé” mosakodott kommunista, akarom mondani szociálliberá- lis hatalom, amely most ránk ült, nem tudjuk, menynyire rafinált, toleráns vagy bosszúálló, ez még talány. De meg ne ijedjünk már a kelleténél jobban! A nép előtt most majd ők kezdik el a vizsgázást: adnak-e elegendő bért, nyugdíjat, biztonságot és nyugalmat, szóval az ígéretekből mennyit képesek megtartani. Mi nemzeti pártbeliek csak ülünk a hátsó sorokban és figyelünk. A felelősség a mi vállunk- ról lekerült. A félelem, szorongás azonban megfordult. Féljenek és szorongjanak most azok, akik megkezdik az ország nagy színpadán a szereplést mint főszereplők. Mert ugyebár, ebbe bele is lehet bukni. Fazekas János Budapest Elismerés Vödrös Attila főszerkesztő úrnak! Tisztelt Uram! Fogadja egy nyugdíjas ápolónő elismerését bátorságáért, becsületességéért. Ne törődjön az amnéziában szenvedő, primitív emberek bántalmazásaival, s azokkal, akik a bűnös 40 évet mintegy elismerve így voksoltak. Nagy aggodalommal figyeltem az utóbbi négy évet, és nem vártam semmi jót az emberektől, de ami bekövetkezett, az szörnyű. No meg az SZDSZ? De ez egy külön fejezet. — Forr bennem a düh, de csak baráti körben beszélgetünk, levelezünk, félünk. Kívánom, hogy sokáig a posztján maradva dolgozhasson, szívélyesen üdvözlöm: Cili néni (teljes név és cím a szerkesztőségben) dobáljanak le mindent, én a vendégeket ki nem tilthatom, mert nálunk a húsvét nagy ünnep, s aki jön, meglocsolhat. Legalább harminc-harmincöt emberre lehet számítani, akik mind tudják, hogy itthon vagyok.” „Közben a hír elment a városba: Sepsiéknél házkutatás van. Ä locsolók vitték el.” „Megtalálták a Magyar- ország történetét, de nem voltak megelégedve vele, azt kérdezte a szekus: Csak ez van? Ezt örököltem a nagyszüleimtől. Ez kevés, mondta. Több kellett volna.” „Nyaggattak, adjam elő a történelmi Magyarország térképét, ők informálva vannak, hogy nekem megvan. Mondtam: keressék meg! Négy óráig tartott a házkutatás, délután négykor elvittek a szekura, s ott írtam a rögtönzést kilenc óra utánig. Tízkor engedtek el, ahogy kijöttem, rohantam a lányomhoz, hogy meglocsoljam... (Folytatjuk) Gazda József Érd a középkori oklevelekben Érd neve a nyelvtudósok megállapítása szerint feltehetően az ér, vagyis a vízfolyás jelentésű főnévből származik. Az oklevelekben a 13. század közepétől, az 1240-es évektől lehet követni a település történetét. 1243-ban a budai káptalan előtt Tádé fia János társaival együtt eladta a községben lévő birtokrészeit Mihály veszprémi comcsnck. 1272 körül pereskedés kezdődött a birtokért, ám Mihály — vagy talán az előző leszármazottja — igazolta, hogy a birtokot „Tádé fia Jánostól” vásárolta. Ez a Mihály néhány évvel később feltehetően már nem élt, mert /V. (Kun) lÁszló király 1278. június 24-én kiállított okleveléből a következőkről értesülünk: „A fegyvernö- kök Pest megyében fekvő Érd nevű földjét Mihály fiainak, Tamásnak és Lőrincnek adományozza rétjeivel és erdeivel, miután az iktatást a budai káptalan jelentése szerint Gyog-i király ember elvégezte. ”A középkori joggyakorlatnak megfelelően a király halála után a birtokosok arra törekedtek, hogy az új uralkodóval megerősíttessék elődje okleveleit. Fennmaradt az utolsó Árpád-házi király, III. András 1291-es oklevele, melyben megújította Érd tulajdonjogát Mihály fiai, Tamás és Lőrinc között. Ezek a birtokrészek csak 1323-ban kerültek új tulajdonoshoz, amikor Tamás erdélyi vajda kapta Érd falut Károly Róbert királytól adományként. Pogány György
