Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-22 / 144. szám
TAJOLO 14 PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. JÚNIUS 22., SZERDA * Négy év utáni megmérettetés Táborfalván A harangjáték hazatért Egy névtelen szerző zsánerképe van előttem, a múlt század közepén festették. Á fő alak egy botjára támaszkodó csapzott bajszű pásztor, rongyos ingben, csáléra álló kalappal. Mögötte csordakút látszik, nagy szarvú szürke marhákkal. Meg a fakókék messzeség egy dülleteg cserénnyel. Valaki állítja, ezt a képet az Örkényen túli puszta ihlette, amikor még feltöretlen ugar volt, s csupán a rideg gulyákat terelte, legeltette errefelé a mostoha sorsú pásztornép. A puszta, mint állapot, a törökdúiással kezdődött, azt megelőzően a Haraszti család gazdálkodott itt. A legrégebbi adatok szerint pedig királyi birtok volt, Zsig- mond király nászajándékként adományozta Borbála kisasszonynak. Az 1690-es összeíráskor Örkényt és a hozzá tartozó pusztát, a mai Táborfalvát lakatlan, elhagyott helyként említik. Betelepítése gróf Grassalkovich Antal nevéhez fűződik, aki egy 1783-ban kelt levelében adja tudtára az érdekelteknek, hogy akik itt megszállni kívánnak, „primo ötven egész házhely méretik ki a részükre a pusztából, melynek belső fundusa két pozsonyi mérő alá való föld lészen. ” A Grassalkovich család kihaltával Váradyné Csur- gay Franciska tulajdonába került a 16 ezer holdas nagybirtok, aki ennek egy kis hányadát átengedte a kincstárnak. Ez a terület lett Pest megye legjelentősebb katonai lő- és gyakorlótérközpontja, Tábor, Örkény telep, majd Örkénytábor néven. Az igazi fellendülést a Pálóczi-korszak néven ismert, 1860-ban kezdődő reformfolyamat hozta meg, amikor Pálóczi Horváth István szőlészethez, borászathoz, gyümölcs- és gabona- termesztéshez értő parasztokat „csábít” ide az ország minden tájáról, köztük szlovákokat is. Mindazonáltal Táborfalva, mint község, csak 1949 óta létezik, Örkénytől leválva 2800 lakossal kezdett önálló életet. Kihajtott az életfa — Évtizedek lemaradását kellett pótolni, kialakítani az intézmény- és közigazgatási rendszert, s egységbe kovácsolni egy meglehetősen heterogén lakosságot — emlékszik vissza Laczkó János polgármester az akkori időkre. — Aztán amikor a szálak kezdtek végleg szétválni, egy önálló községarculat kialakulni, 1970-ben, anélkül, hogy megkérdeztek volna bennünket, hatalmi szóval visz- szacsapták a falut Örkényhez. Újabb húsz évnek kellett eltelnie, míg végleg megkülönültünk. Merem állítani, senki sem gondol visz- sza jó szívvel arra a húsz évre! Táborfal vának ma 3100 lakosa van, tehát azon kevesek közé tartozik, ahol nem elszáradt, hanem új hajtásokkal gazdagodott az életfa. És ebben még nincs benne a lakosságnak az a rétege, ami ideiglenes bejelentettként húzódik meg a községben. Akik után nem folyik be a személyi jövedelemadó, sem pedig a támogatási fejkvóta. Következésképp jelenlétük 3-5 millió forint pluszkiadást jelent az önkormányzatnak évente. A népesség 10 százaléka iskolás, óvodás, s mintegy ezer fős a nyugdíjkort betöltött lakosság. Mindez lényegesen megnöveli a szociális célokat szolgáló intézményekre fordított kiadások Laczkó János maga is a hatodik X-et tapossa, s így nyitottabb az idősek gondjai iránt. Felmérte, hogy maga az egészségügyi központ még nem minden, oda el is kell jutni. Márpedig Táborfalva szerfölött szokatlan formát öltött a fejlődése folyamán. Az al- és felvég közt hét kilométer a távolság. Ennek leküzdésére az önkormányzat vásárolt egy buszt, mely rendszeres forgalmat bonyolít a községben. Részben az időseknek segít bejutni a központba — orvoshoz, vásárolni, könyvtárba — másrészt a távolabbi részeken lakó gyerekeket viszi-hozza az iskolába. Igénylik az emberek a közösséget — Ehhez persze az úthálózatot is korszerűsíteni kellett és a közvilágítást. Eddig csaknem öt kilométer útszakasz kapott aszfaltburko-. Önkormányzati busszal a község központjába A szerző felvételei összegét, a 64 millió forintos költségvetés jelentős hányadát az iskola, óvoda és az egészségügy működtetése köti le. — Viszont elmondhatjuk, az utóbbi négy évben olyan feltételeket biztosítottunk, mely gyökeresen megváltoztatta az óvoda és az iskola minőségi munkáját, s lényegesen javította a nevelők és tanulók közérzetét. Négy osztályteremmel, három szertárral, ebédlővel, tornacsarnokkal, felújított vizesblokkal bővült az iskola, aminek a hatása a tanulmányi eredményeken is lemérhető. (Az igazság kedvéért az is idetartozik, hogy a Bodzsár Pálné igazgató által összekovácsolt tantestület egyike a legjobbaknak a térségben.) A gázprogramon kívül a leglátványosabb az egészségügy „felfuttatása”. Korszerű rendelők és váróhelyiségek épültek, minden igényt kielégítő műszer és eszközellátottsággal. Az egészségügyi központ — melyben három •orvos, három asszisztens és három kisegítő dolgozik — rövidesen bővül egy gyógyszertárral is. latot, és 70 lámpatestet helyeztünk el az út mellett. Lényegesen javult a környezetvédelem. Megépült a szemét- és szennyvíztelep. Némi szigorral sikerült elérni, hogy a község külterületét ne rondítsa a felelőtlenül szétdobált ócskavas, szemét és állati tetem. A jobb közérzetet szolgálja két horgásztó kialakítása, mely 70 pecásnak és családtagjainak nyújt pihenést, ki- kapcsolódást. — Az emberek igénylik a közösséget, az egymásra találást, mert az együttlét örömei nélkülözhetetlen elemei az emberi kapcsolatoknak — mondja a polgármester, aki maga is gyakran kiül „horgot áztatni”. Nem annyira a halfogásért, hanem a társaságért, mely körülveszi a vízparton. Kurta múltja miatt Tábor- falvának nincsenek nagy nevű elődjei, nem adott hadvezéreket, neves írókat, tudósokat a nemzetnek. Nincs névhez kötődő példaképe, akinek nevét megörökíthetné utcatábla vagy szobor a főtéren. — Viszont volt jó néhány szürke hőse, akik az első és második világháborúban estek el, s akinek a nevét, emlékét nem őrizte emlékmű. A polgármester érdeme E régi adósság törlesztésére is sor került 1993-ban, a szokatlan formájú szoborkompozíció két oldalán elhelyezett márványtáblákra felkerült azoknak a neve, akik ismeretlen sírokban nyugszanak Európa és Ázsia különböző tájain. A szoborállítás — noha Laczkó János szabadkozik — elsősorban a polgármester érdeme, ő mozgósította a lakosságot az adakozásra, s arra a nem csekély társadalmi munkára, mellyel az emlékmű helyét kialakították a községközpontban. Az, hogy Táborfalvának nincs híressége, csak féligazság, s erre Laczkó János is menet közben döbben rá. Mert ugyan ki ne hallott volna a Táborfalvi Népi Együttesről, a Csutora Együttesről, vagy a Biri- nyi családról, akik nélkül nem volna ez a két híres együttes. Magyarország első számú citera- és bőrduda-ké- szítő mesterét otthonában kerestem fel, felesége az istállóból szólítja elő, ahol a két lovát gondozza. — Már régen nem én vagyok a legjobb — mondja szerényen. — A fiam túlnőtt rajtam, ehol a bizonyság — teszi elém egy nemrég megjelent újságcikk fénymásolatát, mely arrol tudósít, hogy ifjú Birinyi András népihangszer-ké- szítő iparművész, a Népművészet Ifjú Mestere egy Laczkó János polgármester: A múltunkra ez a szobor emlékeztet, a mát a víz, gáz, az aszfaltos utcák jelentik harangjátékot szerkesztett, ami fő kuriózuma volt a Szöulban megrendezett nemzetközi ipari kiállításnak. Az elmés szerkezet most került vissza Tábor- falvára, alkotója a községnek ajándékozta. Az önkormányzat 160 ezer forintot szavazott meg a felállítására, ami beszédes bizonyítéka a tehetség megbecsülésének. A család harmadik férfitagja, Birinyi József mint néprajzkutató vált ismertté, több szakkkönyv szerzője és ő a hagyományápoló műsor vezetője a tv-ben. — Ebben a házban nőttek fel, amit még a nagyapjuk épített 1929-ben. Itt faragták az első citerájukat, s itt kaptak rá a népzene ízére. Miért is tagadjam, büszke vagyok mind a két fiamra. Mert amellett, hogy hírnevet szereztek maguknak, a hírnévből a községnek is kijutott. Erősen ránk fért. De mennyire hogy kijutott! A Birinyiek nevével fémjelzett citerák és bőrdudák eljutottak a világ minden részébe. Kanadába, Japánba, Ausztráliába; fellelhetők Európa majd minden országában. Ä hangszerek belsejében a BA jelzésen és dátumon kívül az is benne van: Hungary — Táborfalva. Matula Gy. Oszkár Szukebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Paradox helyzet: a megyében is hány apró falucska van, 150 lakossal, s 300 éves műemlék templomot mondhat a magáénak, míg Táborfalvának még egy öreg pléh-Krisztusa sincs, ami előtt a száz évvel ezelőtt itt élt elődök vetettek keresztet, vagy kötöttek rá koszorút mezei virágból. Azért írok száz évet, mert a legrégebbi ház sem sokkal idősebb, s annak építési idejét is csak fenntartásokkal merem leírni, lévén, hogy írott bizonyság nincs. Ez a ház a felvégen, az úgynevezett Gorzik soron áll, s ha igaz, 1880 körül elsőnek épült, akkor még tanyának. A szájhagyományok szerint Pálóczi Horváth Istvánná kedvenc házi varrónőjének 30 hold földet adott nászajándékba, s a házat is az uradalom mesteremberei építették fel, ingyen. Az egykori menyasszony nevére már senki sem emlékszik. A vőlegényt Gorzik Józsefnek híyták, szorgalmas, igyekvő férfiú volt, aki a menyecskével kapott 30 hold földre rövid idő alatt virágzó birtokot varázsolt, s a századforduló idején az ő tanyája köré kezdett kiépülni az a mag, amelyből tanyaközpont, majd falu lett. Sajnos a Gorzik-házat időközben többször is átépítették, „modernizálták”, amiért is formája semmit nem őrzött meg a száz évvel ezelőtti építkezési stílusból. Oszlopos ámbitusát rég elbontották, nád helyett cserép került a tetőre, s a bejárat felőli élő akácsövényt is felcserélték személytelen, tucat vaskerítésre. Csak a fundus a régi, melyre a fundamentumot lerakták. Az a homokos, sovány földdarab, amin négy emberöltővel ezelőtt még rongyos pásztoremberek tengődtek, terelgették a Bécsnek szánt nagy szarvú magyar ökröket a gyér füvű pusztán. (gyé)
