Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-21 / 143. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JUNIUS 21.. KEDD Nyugati segítséggel kommunista restauráció? M ég egy udvarias kérdőjelet sem tett a cím mögé a világlap, az International Herald Tribune. Az elemzés a napilap június 15-i számában a szerkesztőségi oldalon a „Vélemény” rovat legelőkelőbb helyére került. A cikk teljes terjedelmében a konzervatív amerikai hetilap, a National Re- view-ban jelenik meg hamarosan. Kivonatosan először a Washington Post közölte, egy nappal a heraldbeli publikáció előtt. A szerző, Adrian Ka- ratnycky, a washingtoni székhelyű Freedom Houese (a szabadság és emberi jogok alakulását a világon mindenütt figyelemmel kísérő intézet) ügyvezető igazgatója. A cikket két okból is érdemes figyelemmel kísérni. Egyrészt azért, mert a hazai liberális sajtó erről nem fog hírt adni, hiszen fő feladata nem a tájékoztatás, hanem az érdekek közvetítése. A másik az, hogy Karatnycky cikke utat tör: most először hangzik el az a mondat egy nagy amerikai lapban, hogy a nacionalizmus még Kelet- Európában is hasznos erő, és helytelen volt az idegenelle- nességgel és a más etnikumok elleni gyűlölettel egyenlővé tenni, ahogyan azt számos amerikai tette — egy kis kelet-európai kommunista segítséggel. Most tehát nézzük a cikket. Bevezetőjében megjegyzi, hogy Közép- és Kelet-Eu- rópa, valamint az egykori Szovjetunió 22 állama közül kommunisták csak öt országban nem vesznek részt döntő vagy meghatározó módon a kormányzásban. Az öt ország: Cseh Köztársaság, Észtország, Lettország, Örményország és Albánia. Az exkommunisták visz- szatérte a Nyugatot a jelek szerint nem túlzottan izgatja, írja Karatnycky. E nyugalmat azonban nem osztják a térség demokratikus aktivistái. Ukrajnában például, idézi a szerző Ilko Kucserivet, a Demokratikus Kezdeményezések nevű közvélemény-kutató igazgatóját, „Kezdjük tapasztalni, hogy sok kommunista, aki az elmúlt két évben laposkúszásban közlekedett, most bekeményített. Már sokkal maga- biztosabbnak érzik magukat és támadnak.” Biztonságot várnak Ez pedig jogosan kelthet riadalmat, figyelmeztet a szerző, mert, mi tagadás, sok úgynevezett reformer fogaskerék volt abban a rendszerben, amely évtizedeken át megakadályozta az emberi jogok érvényesülését, elfojtotta a vallásszabadságot és eltaposta az ellenzéket. Még aggasztóbb az a tény, írja a Freedom House ügyvezető igazgatója, hogy az a sok millió, aki rájuk adta szavazatát, azon nosztalgiától vezéreltetve tette ezt, hogy visszatér a szociális és gazdasági biztonság még akkor is, ha az tekintélyuralmi rend helyreállításához vezet. Annak okát keresve, hogy mindez miért történt így, a szerző mindenekelőtt azt emeli ki, hogy a Nyugat igencsak alábecsülte azt a lelki sérülést, amelyet évtizedek alatt az etatizmus okozott. „A kommunista uralom elpusztítja az önkéntes kezdeményezésnek, a saját magunkon segítésnek és a közösségi együttműködésnek a gondolatát.” Az is világossá vált, hogy a régi kommunista nómenklatúra sohasem engedett igazán a politika és a gazdaság fölötti befolyásából. A kommunisták befolyásukat a privatizációs folyamat révén tartották meg, amelyhez széles körű korrupció társult, és az emberek szemében a kapitalizmust és a gazdasági reformot ásta alá. „A Nyugat továbbá alábecsülte a volt kommunisták egymás iránti szolidaritását... A befolyásos hálózatok érintetlenek maradtak annak ellenére, hogy a pártva- gyon nagy részét elvették tőlük.” Karatnycky szerint a közép-európai gazdasági nehézségeket jelentősen súlyosbította az Európai Unió önzése, amely megtagadta a kelet-európai nemzetektől azt, amire a leginkább szükségük volt: a piacukat. „De a legfontosabb oka az egykori kommunisták visszaszivárgásának a hatalomba a térségben majdnem mindenütt az, hogy az antikommunisták elveszítették morális hangjukat. Olyan szervezeteket mint a (washingtoni) Nemzeti Demokrácia Alapítvány félretolták, mialatt a nemzetközi pénzügyi intézetek — az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank — nagyfiúinak sikerült az átmenet a konvertibilis valutára, és ebben a folyamatban a pénzügyminisztereket a média figyelmének-közép- pontjába segítették. Amikor az emberi jogokat és az erkölcsi bátorságot a hidegvérű gazdasági sebészek kiszorították az éterből, a nagyközönség arra gondolt, jobb, ha kizárólag materiális kategóriákban gondolkodik. Hideghónaljú, pragmatikus eurokraták és amerikai tanácsadók visszahőköltek az olyan egyesítő erőktől, mint a nacionalizmus és a vallásos megújhodás, amelyek központi fontosságúak a civil társadalom törékeny újjászületésekor. Ehelyett a nacionalizmust az idegenel- lenességgel és a más etnikumok gyűlöletével tették egyenlővé — ami veszélyes fenyegetést jelent a stabilitással szemben, és ezt — mint ahogyan az egykori Jugoszlávia esete mutatja — a volt kommunisták gyakorta cinikusan mozgósítják is.” Pozitív erő És itt álljunk meg egy pillanatra, ugyanis szinte túlérté- kelhetetlenül fontos mondatot olvashatunk. Itt nemcsak egyfajta beismerésről van szó (hogy a nacionalizmus pozitív erő), hanem a kelet-európai országok egyfajta emancipációjáról is, azaz arról, hogy ami pozitív erő Franciaországtól a Közel-Keleten vagy Mexikón át Szingapúrig és Japánig, azt végre pozitív erőként ismertetik el térségünkben is. (Ha az antalli időknek lett volna egy jó „nemzetpropagandistája”, ahogyan az ellenzéki sajtó nevez mindenkit, aki tájékoztatási monopóliumát veszélyezteti, biztos megjegyzi, hogy a „mélymagyar” csak a magyarországi kommunista gyökerű liberálisok korlátozott felkészültségében lehet a helyi mucsa különlegessége. Már sokkal korábban „mélyfranciáról” beszélt De Gaulle: „une nation dans ses profondeurs”, „egy nemzet mélységeiben”. Ami nyilvánvalóan bizonyítja, hogy a most igazán beérő québeci szeparatizmust minden eszközzel szító, halott elnök-tábornok valójában egy provinciális gondolkodású, retrográd gall tahó volt, aki filozófiájában és életérzésében mesz- sze egy közismerten nagy színdarabszerző elnök korszerű univerzalitása mögött kullogott.) És arról is, hogy ennek a természetes és egészséges folyamatnak a lejáratásában a kommunisták — és szövetségeseik —- milyen szerepet játszottak. De menjünk tovább: „Richard Rose, a glasgo- wi Strathclyde Egyetem professzora figyelemmel kíséri az emberek magatartását a legtöbb posztkommunista országban. Arra az eredményre jutott, hogy a polgárok nagyra értékelik a politikai jogokban és a polgári szabadságjogokban bekövetkezett javulást; azt a tényt, hogy már szabadon gyakorolhatják vallásukat és a nekik tetsző pártra szavazhatnak; szabadon mondhatják el gondolataikat, nyíltabb és tárgyilagosabb újságokat olvashatnak. De azok a demokratikus forradalmárok, akik a mozgalmat úgy vezették, hogy ezeket a jogokat biztosítani lehessen, elfelejtették emlékeztetni az embereket ezekre a kézzelfogható eredményekre. Ha nem így tesznek, ellen tudtak volna állni az exkommunisták populista és materiális támadásának, és még több időt tudtak volna biztosítani a gazdasági átmenetnek. Megfordítható-e ez az irány? Nyilvánvaló, hogy az inga ismét visszalendül. A volt kommunisták, akik figyelemre méltó visszajö- vetelüket sikeresen rendezték meg, tudják, ha ismét a régi módszereket alkalmazzák, megint kisöpörhetik őket a hatalomból. De vannak gazdasági fékek is — közöttük egy valódi közép- osztály kialakulása és az ipari demokráciákkal kialakult kötelékek. Az egyetlen lap A posztkommunista világból jövő aggasztó jelek azt mutatják, hogy a nyugati segélyprogramokat el kell terelni abból az irányból, hogy azok kizárólagos fókusza piaci mechanizmusok és a helyi politikai és közigazgatási vezetés legyen. A segélypsogramok- nak erősíteniük kell a független médiát, a fiatalok demokratikus oktatását, könyvek és folyóiratok terjesztését, amelyek a politikai szabadság tiszteletét segítik. Segítséget kell kapniuk független szakszervezeteknek is, amelyek az egyszerű dolgozó emberek érdekeinek adnak hangot, és így meg tudják akadályozni a prokommunista és profa- siszta érzelmek kialakulását azokban, akik a kemény gazdasági átmenet legnagyobb terheit viselik.” A Pesti Hírlap megszűnte előtt nem sokkal nyílt levélben hívta fel Adrian Karatnycky figyelmét arra a veszélyre, amit a volt kommunisták és szövetségeseik visszatérte jelent Magyarországon. A szőnyeg- és lézerbombázó Balókra, a konzervatív sajtó likvidálására, az egyszínű sajtó kialakítására. M ost, hogy Magyarországon a Pest Megyei Hírlap az egyetlen konzervatív napilap, elvárható lenne, hogy a Magyar Rádió közszolgálati feladatának és, a többi között, a jobboldalra szavazó másfél millió hallgatót is szolgálva, naponta szemlézze a lapot. Erre alelnöki utasítása is van. A Kossuth ezt az utasítást szabotálja. A vörös segély szelleme sikeresen kiszorítja a BBC-mintára hozott írott követelményeket. Míg a kormányra kerülő eszmei keretlegények „nagyvonalúságról” szólnak, gyakorlati keretlegényei már a tényleges hatalomátvétel előtt bizonyítják Karatnycky teljes igazát: azoknak a pénzeknek egy részét, amelyekkel eddig a Nyugat a piaci mechanizmust és az adminisztrációt támogatta, feltétlenül a független média kialakulására és a demokratikus intézmények megerősítésére kell fordítani. Most már ugyanis a volt parlamenti bolsevikok hadállásait az éter lélekben soha át nem alakult volt bolsevikjai is a totális diktatúra eszközeivel támogatják. És ha egyetlen feladata is van a most ellenzékbe kerülő pártoknak, az az, hogy papagáj módjára ismételjék Karatnycky javaslatát minden, de minden egyes alkalommal, amikor testvérpártjaikkal és más külföldiekkel találkoznak. Értsék meg, hogy mannaként hullott most ölükbe a Nyugat szimpátiája. Ha pedig még a mannát sem tudják megenni, ellenzékként is csődöt mondanak. Lovas István A z autonómiákhoz természetes emberi szükséglet vezet. A nemzeti kisebbségek nem államra áhítoznak, amely túl nagy, távol áll tőlük és túl absztrakt, hanem szülőföldre, amely- lyel maradéktalanul tudnak azonosulni. Tehát nem annyira államok, hanem sokkal inkább szülőföldek Európájára van szükség. A sokszínűség az, amely fejleszt és kívánatos. Mégha a nemzetközi jog tisztázta a kisebbségek fogalmát, egyes országok (Franciaország, Görögország, Románia, Törökország, Bulgária) ellenállása miatt nem sikerült megnyugtató megegyezésre jutni. Pedig egyetemes gondról van szó. Ma Európában hozzávetőlegesen 200 etnikai csoport él. Létszámuk meghaladja a 90 milliót. Ezek egyharmada Nyugat-Európában él. A legutóbbi politikai változások miatt 23 millió orosz is kisebbségi sorba szorult. Ez biztonságpolitikai kérdés, mert csak ott uralkodhat tartós béke, ahol a kisebbségek jogait kielégítik. Kézenfekvő szomorú mementó Jugoszlávia esete. Ha a nemzetközi közösség idejében foglalkozott volna a délszláv helyzettel, autonómiák kialakításával megelőzhette volna a tragédiát.' Az autonómia az önrendelkezés egyik leszűkített formája, mely egy adott államkereten belül jön létre. A dél-tiroli példa is mutatja, hogy az autonómia nem vezet a követelések fokozásához vagy elszakadásához. A FUEV igyekezete arra irányul, hogy az Európa Tanácsban a népcsoportok közvetlenül adhassák elő követeléseiket. Ha ezt elutasítaná, akkor kitenné magát annak a jogos kritikának, hogy semmibe veszi az emberi jogokat és nem folytat demokratikus gyakorlatot. Ennek meg lehet találni a szervezeti megoldását úgy, ha az Európai Népcsoportok Tanácsa az ET részévé válna. Mégha ezeknek az elképzeléseknek jelenleg a nemzetközi légkör nem is kedvez, nem szabad elveszítenünk bátorságunkat — mondta Ermacora professzor. — Kötelességünk ezzel foglalkozA demokrácia feltétele ni és rákényszeríteni a kormányokat erre a béke érdekében. Hiszen ezeket a jogokat egyik állam sem adja önszántából. Nem mannaként hullanak le az égből. Ezekért meg kell küzdeni. . Az általános elképzelések helyességét az egyes országok kisebbségpolitikájából leszűrhető tapasztalatok is igazolták. Finnországban csupán az Aaland-szigeti svédek rendelkeznek széles körű autonómiával. Még a kormány döntéseit is megvétózhatják. A szigeten korlátozottak a lehetőségek és ezért a fiatalok elvándorolnak. A többi svédnek nincsenek kollektív jogaik, mert ezt a többség nem hajlandó megadni. Annak ellenére, hogy az életben széleskörűen érvényesül a kétnyelvűség, a svéd kisebbség asszimilációja elkerülhetetlennek látszik, amit a vegyes házasságok is elősegítenek. A dán—német határt az első világháború után népszavazás útján rendezték. Habár a második világháború idején, a német megszállás alatt a dániai németek nyíltan kollaboráltak a megszálló hatalommal, a háború után egyetlenegy németet sem állítottak bíróság elé. Igaz, két évig nem voltak anyanyelvű iskoláik, de azután fokozatosan rendeződött a helyzetük. Az 1955-ös Bonni—Koppenhágai Nyilatkozat széles körű egyéni és kollektív jogokkal ruházta fel úgy a dániai németeket, mint a németországi dánokat. A belgiumi németek helyzete alapvetően más. Saját nemzeti területtel rendelkeznek. Parlamentet és kormányt választanak. A 854 km2-nyi területükön német a hivatalos nyelv. Az állami költségvetésből gazdálkodnak, és a kiszabott összeget a legjobb belátásuk szerint osztják szét. Ez az asszimiláció legerősebb ellenszere. El szeretnék érni, hogy a választási és oktatási körzetek azonosak legyenek a nyelvi területekkel. A jelenlegi helyzetben nehezen tudnak maguknak képviseletet biztosítani a szövetségi parlamentben. A belgiumi német kisebbség egy-két képviselőt delegálni fog az Európa Parlamentbe. Katalónia helyzete ma rendezett. 1914—25 között korlátozott, majd 1931—39 között széles körű autonómiával rendelkezett. Franco büntetésből, amiért a köztársasági erők oldalán harcoltak a polgárháborúban, felfüggesztette minden jogukat. 1939 és 1975 között volt a legkritikusabb a helyzet. Nyelvük visszaszorult a családi szférába. Azon kívül csupán a vallási szertartások alkalmával találkozhattak anyanyelvűkkel. A Franco-rend- szer emiatt a papokat börtönnel is sújtotta. Franco halála után minden megváltozott. 1977-ben királyi dekrétum, majd a spanyol alkotmány is elismerte a jogaikat. Ma Katalóniában 9 millió ember él, ezek kétharmada katalán. Teljes körű a kétnyelvűség a közigazgatásban, az oktatásügyben, de az élet többi területén is. Minden iskolában kötelező mindkét nyelv oktatása. Az általános iskola elvégzése után a diákoknak mindkét nyelvből vizsgát kell tenniük. A franciaországi katalánok, ha anyanyelvükön akarnak tanulni, Spanyolországba kell jönniük. Franciaország ugyanis deklarálta, hogy területén nincsenek kisebbségek, s ehhez szigorúan tartja magát. M indebből kézenfekvő következtetést vonhatunk le. A határon túli magyar kisebbségeknek következetesen és összehangoltan, egymásnak nem ellentmondva kell küzdeniük csoportjogaikért. Hogy küzdelmük hatékony legyen, ehhez szükséges a mindenkori magyar kormányok körültekintő diplomáciai és erkölcsi támogatása. , Balassa Zoltán Kassa
