Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-18 / 141. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JÚNIUS 18., SZOMBAT Házmesterek társadalma S utba dobhatjuk a Kína történetével foglalkozó írásokat Jung Chang Vadhaty- tyúk című könyvének megje­lentetésével. A hithű kommu­nista írónő, a párttal azonosu­ló szülei, valamint a ’49 előt­ti Kínában felnövő nagyma­ma sorsán keresztül a száza­delőtől 1975-ig követhetjük nyomon Kína valóságos tör­ténelmét és a kor viharaitól sújtott lakóinak életét. Olyan borzalmakról lebben fel a függöny, amelyekről a kívü­lállóknak elképzelése sem le­hetett. S mert térségünkben a szocializmus időszakáról hasonló átfogó beszámoló nem született, saját múltunk — és sajnos a tovább élő múlt megszabta jövőbeni ki­látásaink — tisztázásához és megértéséhez is hozzájárul a majd hatszáz oldalas kötet. A szép és kivételesen mű­velt nagymamát tizenöt éve­sen egy magas rangú kolla- boráns tiszt harmadik ágyas­feleségének adja a kistisztvi­selő apa, a hőn óhajtott ma­gasabb pozíció megszerzése reményében. A lánygyerme­kével huszonévesen megöz­vegyült asszonyt jó nevelteté­se segíti második, immár hi­vatalos férjhezmenetelében az idős és művelt mandzsu orvoshoz. Élete és környeze­te életén keresztül ismerjük meg a szokásoktól szigorúan szabályozott szülőföld, Man­dzsúria életét, amelynek leg­főbb „törvénye” az időseb­beknek és a rangban feljebb állóknak, valamint a japán megszállóknak való szolgai engedelmeskedés. A művelő­dés a felemelkedés szeré­nyebb. a kapcsolatteremtés és a korrupció a tágabb lehe­tőséget hordozza ott, ahol törvényes testületek híján a feljebbállók szava a törvény. E sajátos múlt beidegződé­sei adnak magyarázatot azok­ra a borzalmakra, amit az író­nővel, szüleivel és a sorsu­kon keresztül bemutatott kí­nai néppel a 45-ös változáso­kat követően megtenni lehe­tett. A japán megszállók el­űzésével hatalomra kerülő Kuomintang tisztogatásai, (amelyek orvén a személyes bosszú, az irigység és a karri­ervágy is halomra szedte ál­dozatait), majd a hatalomra törő kommunistákkal vívott négyéves polgárháború tragé­diái csak bevezetői a kom­munisták hatalomra kerülésé­vel 1949-ben elkezdődő és Mao Ce-tung nevével fémjel­zett szocialista korszakénak. Az első titkár valóságos cél­ja az egyeduralkodó hatalom bebetonozása volt, amelyet csak minden egyes ember életének állandó ellenőrzésé­vel és a megbízhatatlanokkal való folyamatos leszámolás­sal tudott megtenni. Ehhez az új lakóegységekre osztott 900 milliós Kína valameny- nyi lakóját be kellett vonni az ellenőrzési rendszerbe. A tömbház-felügyelőségekre osztott városok és a terme­lőbrigáddá alakított falvak­ból létrehozott termelőszö­vetségek a pártapparátus irá­nyításával, a szomszédok, a kollégák bevonásával figyel­ték a legapróbb részletekig az emberek mindennapjait. A családi életet az új közös­ségek gyakorlatilag szétzilál­ták. Az agyonellenőrzött kí­naiak létbizonytalanságban és állandó félelemben tartá­sát szolgálták a különböző „osztályellenségek” ellen meghirdetett, rendre ismétlő­dő kampányok. Ezek célja legvégső soron a kritika és másként gondolkodás írmag­jának a kiirtása volt, milliós áldozatokat szedve pártta­gok és pártonkívüliek között egyaránt. Jung Chang és ma­gas rangú párthivatalnok szü­lei is e kampányok irányítói, de egyben szenvedő alanyai is voltak, elsősorban művelt­ségükkel vonva megtorlást magukra. Mert Mao igazi el­lenfelei a gondolkodó embe­rek voltak, akik a külvilágtól hermetikusan elzárt Kínában esetleges más értékrendet és szemléleteket saját múltjuk­ból hozhattak vagy ismerhet­tek meg. Ez magyarázza a legborzalmasabb kampány, a kulturális forradalom ter­mészetét. Meghirdetett célki­tűzése „a négy régi” szétzú­zása volt: „a régi eszméké, a régi kultúráé, a régi hagyo­mányoké, a régi szokásoké”. Végrehajtói a „felelőtlen, tu­datlan, könnyen manipulálha­tó és az ellenség kiirtására hisztérizált” középiskolás és egyetemista tömegek és a fel­fegyverzett „lázadó” felnőt­tek voltak, akiknek tevékeny­ségükhöz rendelkezésre bo- csájtották a „megbízhatatla­nokról” összegyűjtött bel­ügyi információkat. A sza­bad kezet kapott, mintegy 13 millió fiatal rövid idő alatt megsemmisítette az ország valamennyi magángyűjtemé­nyét, lerombolta a régi temp­lomok, pagodák, múzeu­mok, városfalak többségét, helyrehozhatatlan károkat okozott könyvtárak sokasá­gában. Tanáraikat és megbíz­hatatlanok százezreit gyötör­ték szabadon a kínzókamrák­ká alakított mozikban és színházakban. Négy év után a végrehajtó iskolások és egyetemisták falusi termelé­si szövetkezetekbe, valamint gyárakba szétszórása, a gon­dolkodó felnőttek . százezrei­nek kényszermunkatáborba zárása tette fel a koronát a homo sapiensek ellen folyta­tott irtóhadjáratra. H ázmester-társadalomnak nevezi a szerző, ami Kí­nában a szocializmus eredmé­nyeként létrejött. Ahol csak a műveletlen, a tudatlan kerül­te el a nagyobb megpróbálta­tásokat — s ahol a megfélem­lítéstől hallgató szülők és a szétszórt családok gyerekei­nek nevelését (a jövő hordo­zóiét) az átpolitizált iskola kaparintotta meg. Az így át­nevelt nép számára kezdték a hetvenes évek végén a sza­badságjogok lassú visszaada- golását, a gazdasági összeom­lás elkerülése érdekében. Kérdés, hogy tudnak-e most már élni vele — merül fel az olvasóban, kissé ellentétben Jung Chang enyhe optimiz­musával, aki visszaemlékezé­seit tizenöt éves angliai tar­tózkodása után tette közzé. És helyrehozható-e egyálta­lán a rombolás, aminek szo­morú mementója Jung Chang könyve. (Európa Könyvkiadó; 600 forint) D. Veszelszky Sára Miért névtelenül? A választásokon vereséget szenve­dett volt koalíció pártjai közül a kisgazdák ott szerepelt részlegéről nem sokat hallani. Ugyanakkor meg­nőtt a másik két párt, a Fórum és a kereszténydemokraták aktivitása. Egyelőre ez az aktivitás abban mutat­kozik, hogy a vezető testületek le­mondanak, a pártokat átmeneti veze­tés irányítja. A parlamenti frakciók­nál is új vezetőket választottak. E két párt az első fordulóban — a területi listákon — valamivel egymil­lió feletti szavazatot kapott, ami egyébként majdnem azonos azzal a szavazatszámmal, amit a szabadde­mokraták mondhattak magukénak. A mostani személycserék a vesztes pártoknál az útkeresést jelzik. A megcsappant választói támogatott­ság mögött azok a rétegek állnak, amelyek valóban világnézettel ren­delkező polgároknak tekinthetők. Ná­luk is tapasztalható volt a fenntartás a kormányzati gyakorlattal szemben, azonban világnézeti meggyőződésük megjelenítésére a politikai palettán ezt a két pártot tartották alkalmas­nak. Ez a szavazóbázis valószínűleg hű maradna a pártjaihoz akkor is, ha a most megkezdődött átalakulás (új­jászervezés) során nem sikerülne a végleges, hatékony, ütőképes vezető­séget megtalálni. A cél azonban nem az összezsugorodott csapatot meg­őrizni, hanem az elveszített híveket visszahódítani. Ehhez természetesen nem elég a kétbalkezes meggyőzési politika jelszavainak aktualizálása. Az olyan értékelés, hogy az ellenzé­kiség jót fog tenni e pártoknak, nem túl meggyőző. Azt sem fogadja el az eltávolodott szavazóbázis, hogy most lesz idő a sorok újrarendezésé­re. Kormányzati pozícióból sok te­kintetben könnyebb lett volna. Eh­hez azonban a kormányzati és a moz­galmi vonal szétválasztása lett volna szükséges. A mértéktelen személyi összefonódás (egybeesés) azt jelen­tette, hogy a mozgalmi jelleg elhalvá­nyult, a pártgyűlések a mindenkori kormányintézkedések helyeslésére szorítkoztak. Ha ezzel kapcsolatos aggály felmerült, azt az egység meg­bontásának veszélyeként fogták fel. Pedig tömegpárt esetén — és a ke­resztény-nemzeti pártok ilyenné kí­vánnak válni, sőt eddig is ezt hitték magukról — szükség van a belső kontrollra, amit a megfelelő szemé­lyi összetétel biztosíthat. Mondhatni Számvetés erre, hogy a szükség vitte rá mindkét pártot az ilyetén szerveződésre. Eb­ben is van igazság, hiszen a semmi­ből hirtelen nagyra nőtt -szervezetek mögött nem állt az az évtizedek so­rán kialakult háttér, ami nem csak a volt állampárt esetében, de a szamiz- dat-irodalom, az üldözöttség folytán a szabaddemokratáknál is — induló magként — rendelkezésre állt. Ezért következtek be a szakadások — ki­váltképpen az MDF-nél —, s valószí­nűleg ezért maradt mindig bátortalan kísérlet a sorból kilógók megfékezé­se. Ma már mindenki látja, hogy a volt lázadók — kilépők, kizártak — rosszul politizáltak. Ha jól politizál­tak volna, akkor visszakerülhettek volna a parlamentbe. Ám nem csak nem kerültek vissza, de annyira gyenge támogatottságot kaptak, ami még a csatázáson kívül maradiakat is meglepte. Ebből az a tanulság min­denképpen levonható — és ez vonat­kozik mind a parlamentből kibukot­takra, mind a bentmaradtakra —, hogy a célirányos politizálás nem a húr mértéktelen feszítését jelenti, ha­nem a mindennapi munkában az együttműködés lehetőségének szün­telen keresését. A jó politikust nem téveszti meg a moziteremben össze­gyűlt pár száz ember vastapsa, ha­nem sokkal inkább kutatnia kell a széles közvélemény hangulatváltozá­sát, s a stratégiát eszerint kell megha­tároznia. Mindkét párt esetében nyugodtan beszélhetünk ama bizonyos hármas gyökérről, amelyek együtteséből e pártok eszmei struktúrája táplálko­zik: a keresztény, a nemzeti és a libe­rális alapokról, tudva azt, hogy a ke­reszténydemokratáknál a világnézeti kötöttség erősebb. Ám mindkét párt esetében jól kell látni, hogy szavazó- bázisuk akkor szélesedhetik, ha egyik irány kizárólagosságát vagy beszűkült elsőbbségét sem engedik érvényre jutni. Négy évvel ezelőtt ezek a pártok azért győztek, mert a választók tisz­tességes, erkölcsi tőkével rendelkező és a múltat semmiképpen visszahoz­ni nem akaró politikusokat kerestek, s véltek a koalícióban megtalálni. Emellett azt is remélték, hogy a kivá­lasztottak ,— és csapatuk — alkal­mas lesz a múlt eltörlésére. Az ilyen irányokba megtett, vitathatatlan erő­feszítéseket azonban e szavazók nagy része nem volt képes meglátni, s a személyes sorsukban bekövetke­zett kedvezőtlen fordulatot az ellen­propaganda a kormány és az uralko­dó pártok hibájaként állította be. Eb­ből következik, hogy a világnézet és irányultság hangoztatása nem alkal­mas eszköz az elveszített szavazatok visszaszerzésére. Ahhoz az kell, hogy a mindennapok eseményeiben mutasson rá a megfogyatkozott ellen­zék az anomáliákra. Közben pedig lankadatlanul kell szervezni — a megújítandó bázisokon — a jövendő tömegpártjait. Szükség van a munkamegosz­tásra: az ellenzék annak idején min­denre talált energiát: szerveződésre, chartás körmenetre, sajtóértekezlet­re, a nemzetközi sajtó tájékoztatásá­ra (igen gyakran a félretájékoztatásá­ra). A minap Debrecenben egy vallá­si körmenetet pisztolyos fenyegetők akartak megfélemlíteni. Egyik dél­utáni lapunk főszerkesztőjét a válasz­tások másnapján elmozdították. Egy napilapunk pár nappal a választások után azért szűnt meg, mert az addigi hirdetők sorra megtagadták további hirdetések feladását. A rádióról és a televízióról négy éven keresztül hal­lottuk, hogy a kormánytól függetle­nül kell működnie. Ma a jövő koalíci­ós pártjainak első egyeztető tanács­kozásán szerepelt napirendi pontként az elbocsátott — javarészt fegyelmi vétséget elkövetett — személyek ügye. Nem biztos, hogy mindezt egy politikai párt nemzetközi sajtóérte­kezletén kell elmondani. Az azon­ban szükséges, hogy ne a parlament­ből kiszorult, a középhez éppenség­gel nem sorolható kisebb pártok bú- sulása formájában szerezzen csak tu­domást e tarthatatlan jelenségekről a nemzeti és a nemzetközi közvéle­mény. V an tehát munka elég, ez a mun­ka sokrétű, a közélet minden szférájára kiterjesztendő. Újból szükség van azokra az emberekre, akik önzetlenül, érdek nélkül segí­tik a vesztes pártoknak visszaszerez­ni a szavazóbázist. Már-már szinte minden publicitástól megfosztva, ez bizonyára nehéz feladat. De az effajta megújulást — ezt mindany- nyiunknak tudnunk kell — sokan várják. Harsányi László A magát polgári napilapként minő­sítő laptársunkban nemrég az MDF egyik, feltehetően befolyá­sos politikusa névtelenül nyilatko­zott. Nem tudjuk, mi oka lehetett rá, hogy névtelen maradjon, s így bo­csátkozzék harcba — az MDF bel­ső harcaiba — azok ellen, akiket részben név szerint meg is nevez mint olyanokat, akik úgymond nem az MDF megújulását szolgál­ják vagy éppenséggel „az MDF le­járatását akarják”. Valahonnan a magyar közelmúltból, sajnos, na­gyon ismerős ez a nem éppen bá­torságra valló harcmodor. (Amivel minden esetben bizonyos politikai erők vagy politikusok hatalomból való kiszorítását lehetett elérni.) Hogy most éppen kiknek az ér­dekeit szolgálja ez a névtelen nyi­latkozat, s kiknek a kiszorítását cé­lozhatja, annak eldöntését most in­kább a tisztelt olvasóra bízzuk. A nyilatkozat legfontosabb megálla­pításai ugyanis — mint az alábbi­akban közölt nyilatkozatból kide­rül — önmagukért beszélnek. Laptársunk informátora először az MDF két héttel ezelőtti elnöksé­gi üléséről készült jegyzőkönyv „kiszivárogtatásáról”, illetve en­nek a Népszabadságban és a Ma­gyar Hírlapban való megjelenteté­séről mondta el véleményét: „A megjelentetés időzítése, és az ere­detileg elhangzottaktól tendenció­zusan eltérő torzítások alapján (...) nyilvánvaló, hogy a szivárog- tatás kiknek a közvetlen érdekeit szolgálta”. A „tendenciózus torzí- tások”-ról a nyilatkozó nem mond­ja meg konkrétan, hogy mire is gondol. így csak feltételezhetjük, hogy például a párt egyik vezetőjé­nek az MDF tagságáról megjelent — e tagság többségét igencsak szí­ven ütő — állítólagos véleményé­ről lehet szó, melyet a sajtóban így adtak közre: „Megmarad az a rendkívül lelkes, de borzalmas tag­ság, akivel nem tudunk mit kezde­ni”. A nyilatkozó ezután a párt orszá­gos választmányának legutóbbi üléséről szólva így folytatja: „ugyanakkor egyes megjelent véle­ményektől eltérően a szombati OV-ülésen nem erősödött meg Bo- ross Péter és Schamschula György — elsősorban Balaton Péter buda­pesti választmányi elnök által meg­jelenített — irányzata. Az előzetes forgatókönyv alapján leplezetlen erőszakossággal képviselt állás­pontjukat lényegében nem sikerült keresztülvinniük. (...) Ugyanis mi­után Lezsák Sándort kiütötték, tá­madást intéztek Für Lajos és az an- talli hármas egység mellett érve­lők, köztük Szabó Iván ellen...”. Mi nem tudunk arról, hogy Le- zsákot bárki is „kiütötte” volna, s arról sem, hogy Balaton Péterék Für Lajost és Szabó Iván körét csakugyan megtámadták volna az országos választmányi ülésén. Mi ugyanis nem voltunk, nem is lehet­tünk ott. Az újságokban megjelent tudósítások pedig igen szűkszavú­an és ráadásul ellentmondásosan tájékoztattak erről. Ahhoz, hogy reálisan tudjuk megítélni az ülésen elhangzottakat, mindenképpen meg kéne hallgatni a másik felet, s ezen túl, más — egyik táborhoz sem tartozó — választmányi tago­kat is. Vagy például Lezsák Sán­dort és Für Lajost. És nem utolsó­sorban Boross Pétert meg Scham­schula Györgyöt, akiket a névtelen informátor „nyíltan” meg is vádolt nyilatkozata végén: „azok, akik közvetve vagy közvetlenül a Bo­ross—Schamschula vezette rend­párti MDF-irányzatot támogatják, vagy az MDF végső lejáratását akarják, vagy — ami azzal egyen­értékű —, hogy az MDF kicsi, centralizált és jól szervezett jobbol­dali akciópárt legyen”. (Bizonyára a nyomda ördöge okozta, hogy ez a mondat — feltehetően egy szó ki­maradása miatt — így meglehető­sen értelmetlen, sőt ellentmondá­sos.) Tudomásunk szerint ugyanis a párt korábbi elnökségében éppen Szabó Ivánék képviselték azt a gyakran nem is titkolt felfogást, hogy az MDF alakuljon át a jövő­ben egy kicsi, de jól szervezett, modern akciópárttá. Amihez, ugye­bár, nem szükségeltetik nagy lét­számú tagság. D. Vass László

Next

/
Thumbnails
Contents