Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-17 / 140. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1994. JUNIUS 17., FENTEK Holtomiglan-holtodiglan „Nem jó az embernek egyedül lenni, keresek néki társat, hozzáillőt” ... úgy gondoltuk, hogy tudnánk egymással élni — vallja a fiatal pár: Filep Attila és Kovács Kati A házasságkötésről szóló interjúsorozatunkat folytatva Vecsésen, a családi irodában, arról érdeklődtünk, hogy milyen erkölcsi, anyagi támogatáshoz juthatnak a frissen házasuló fiatalok a községben. Az iroda vezetője elmondta, hogy ők csak az esküvői ceremónia lebonyolításában nyújtanak segítséget, másban nem tudnak a házasulandók szolgálatára lenni. Volt azonban egy kezdeményezés, amelynek célja egy család- segítő központ létrehozása lett volna, de sajnos anyagi okok miatt az ötlet nem valósult meg. Pedig igen nagy szükség lenne rá, hiszen az itt kötött házasságok 50 százaléka (!) az első hét éven belül felbomlik. Az országos arány is hasonlóan rossz, ez nemcsak a községre vonatkozik. A tervezett családsegítő központ talán javíthatna ezen az állapoton, hiszen ott pszichológus, szociológus, logopédus és egy ifjúságvédelmi szakember állna a fiatalok rendelkezésére. Azok, akik ide fordulnának, már eljutnának oda, hogy egyáltalán megbeszélnék a problémáikat, mert sokan még beszélni sem tudnak, mernek a gondjaikról a társukkal, így megy tönkre az a rengeteg házasság és vele együtt a szenvedő alanyok. A lejtőn elinduló családoknak bizony nagy szükségük lenne a tanácsadók segítségére, de anyagi okok miatt sok helyen nem tudják megfizetni ezeket a szakembereket. így az önkormányzatok vagy megszüntetik, rosszabb esetben be sem indítják ezeket az intézményeket. Megtudtuk még azt is, hogy a legtöbb fiatal házassága az anyagi gondok miatt megy tönkre, elsősorban a lakásproblémák miatt. Legtöbbször az egyik szülőnél laknak az ifjú há(Mózes /. könyve) zások, ami előbb-utóbb generációs nézeteltéréseket von maga után. A lakás- helyzet Magyarországon igen siralmas, mert azok a fiatalok, akik némi szülői segítséggel építkezésbe vágják a fejszéjüket, hamarosan kölcsönt akarnak felvenni a nagy munkához. A kölcsönök azonban iszonyatosan magas kamattal vehetők csak fel, így a fiatalok vagy fel sem veszik, vagy szinte belerokkannak a törlesztésbe, ami ismét vitákra, családi viszályokra ad okot. Itt a kör bezárul, és már értjük is, miért a sok tönkrement házasság, illetve a válás. * Hogy jobban betekintést nyerjünk a fiatal házasok életébe, megkérdeztünk két vecsési fiatal párt a céljaikról, terveikről, valamint arról, mit várnak a házasság intézményétől. Jó valakihez tartozni Filep Attilát és Kovács Katit — akiknek három hónapja volt az esküvőjük — otthonukban kerestem fel az esti órákban. Közösen készítették a vacsorát, együtt sürögtek-forogtak a konyhában. Megismerkedésük történetét Attila meséli el: — 1992 szilveszterét töltöttük először együtt, utána pedig fél év múlva, nyáron találkoztunk. Jó darabig együtt csavarogtunk, azután úgy gondoltuk, hogy tudnánk egymással élni, így októberben összeköltöztünk. Rövid együttélés után, karácsonykor volt az eljegyzésünk, idén márciusban pedig az esküvőnk. — Mit vártatok a házasságtól? — kérdezem mindkettőjüktől.— Gyerekeket — vágja rá Attila nevetve. Kati átgondoltabban fogalmaz: — Más az együttjárás, más a házasság. Eddig mindkettőnket elláttak a szüléink, most hirtelen óriási gondok szakadtak ránk. Akármennyire szeretjük egymást, azért sok probléma adódik. De eddig mindent sikeresen megoldottunk. — Azt vártam, hogy valakihez tartozzak, ragaszkodjak — folytatja komolyabban a fiatal férj — ez így is lett, és nagyon jó érzés, hogy valaki aggódik értem. Az apróbb vitákra azonban nem számítottam. A nézeteltérések abból adódtak leginkább, hogy én eddig sokat csavarogtam, szórakoztam, most pedig kissé meg vagyok kötve. Furcsa ez az új helyzet. De talán az a legszebb az egészben, hogy egyre kevésbé hiányzik a legényélet és egyre szívesebben vagyok itthon a feleségemmel. Kezdünk „összecsiszolódni”. — Én eddig minden gondommal anyuhoz fordultam — veszi át a szót Kati —, most pedig mindent a férjemmel beszélek meg. Van is miről beszélnünk, hiszen jön a gyerek, és ez minden gondolatunkat leköti. Nagyon várjuk már, valószínű, hogy kisfiú lesz — újságolja örömmel. — A legszebb az egészben, hogy nagyon szeretjük egymást, én ezt vártam a házasságtól, nem csalódtam — fejezi be Attila a témát. Arra a kérdésemre, hogy mi a véleményük a válásról, a férj komolyan feleli: — Erről a kérdésről nem beszélünk, ezen nem is gondolkodunk. Kati hozzáfűzi: — Mióta terhes vagyok, sokkal érzékenyebben fogom fel a dolgokat, könnyebben megsértődök és mindent magamra veszek, de elhagyni sosem tudnám őt, mert tudom, hogy ez mindkettőnknek, sőt most már hamarosan mindhármónknak borzasztó lenne. — Féltékenyek vagytok egymásra? — kérdezem a fiataloktól. — Én nagyon, pedig sosem voltam ezelőtt. Lehet, hogy ez is csak a terhesség miatt van, azt hiszem, most nem vagyok olyan szép — vallja a feleség. Nem vagyok féltékeny, de... — Én nem vagyok féltékeny, de ha megtudnám, hogy megcsal, egyből szétköltöznénk. Azt nem lehet tudni, hogy egy házasság mikor romlik el, de ha megcsalják egymást, az azt jelenti, hogy valami elromlott, és akkor el kell válni. De megbeszéltük, hogy erről a mi házasságunkban nem beszélünk, úgyhogy felejtsük el ezt a témát! Sokakat a lakáshelyzet tesz tönkre, de mi aránylag jó helyzetben vagyunk. Nem kellett albérletben kezdenünk a közös életet, a szüleimnél lakunk, itt a ház felső szintje csak a miénk. Az idén el akarjuk kezdeni az építkezést, van egy kis telkünk. Nem akarunk nagy házat, csak akkorát, amekkora egy négytagú családnak elég. Két gyereket szeretnénk, többet manapság merészség vállalni — véli Attila. Kati hozzáteszi: — Az ifjúság ilyen magas kamatú kölcsönök mellett nemigen mer építkezésbe kezdeni, de mi megpróbáljuk. Ha egymillió forint kölcsönt felveszünk, a havi törlesztőrészlet 22 ezer forint körül lesz. Ha három éven belül vállalunk még egy gyereket, akkor kapunk szociálpolitikai kedvezményt, de akkor sem kapjuk kézbe a pénzt, hanem levonják a tartozásunkból. Ez nem igazi támogatás. — Végül is nem bántuk meg, hogy összeházasodtunk, nagyon szeretjük egymást és jó valakihez tartozni. Az anyagiakat pedig nem engedjük beleszólni a dolgainkba, minket ez nem fog szétszakítani — fejezi be a beszélgetésünket Attila, és Kati egyetértése közepette hozzálátnak a közösen készített vacsorához. Ahhoz, hogy szélesebb képet kapjunk a témáról, megkérdeztem egy olyan fiatal lányt, Bállá Beatri- xet, aki már élt házasságban néhány hónapot, de az össze nem illő voltuk miatt hamarosan felbomlott. — Valóban csalódtam a házasságban, de talán nem is annyira a házasságban, mint inkább a volt férjemben. Azt gondolhatnád, hogy nem akarok többé férjhez menni, pedig nem így van. Természetesen legközelebb sokkal óvatosabb leszek, de ha gyereket akarunk, márpedig a mostani társammal előbb-utóbb akarunk, akkor mindenképpen össze fogunk házasodni. A házasságtól azt várom, ami az előzőből hiányzott: hogy boldogok legyünk, szeressük egymást, figyeljünk oda a másikra. Én imádnék reggelit készíteni Árpinak, bevinni neki az ágyba a kávét, mellébújni, szeretnék rá mosni, a gondját viselni mindenben. Tudom, hogy ezt ő is szeretné. Nászútra is szeretnék vele elmenni, mert az előző társammal ez kimaradt, pedig biztos vagyok benne, hogy az hozzá tartozik a közös élet elkezdéséhez. Csodálatos lenne együtt elmenni! Nehéz a nulláról indulni — Az előző házasságom elhamarkodott lépés volt, tanulópénz, ami viszont nem vette el a hitemet a házasságtól. De nem sajnálom magam, hiszen most egy darabig újra szabad vagyok, mint lány koromban. Szerencsére nem lett gyerekünk, aki biztosan megszenvedte volna a válásunkat. Árpival viszont már szeretnénk egy kis lurkót. De egyelőre még nem akarunk összeházasodni, elsősorban az anyagi okok miatt. Nehéz a nulláról indulni minden fiatal párnak, mi pedig csak itt tudnánk lakni a szüleimnél, ami azt jelentené, hogy három generáció élne együtt. Ebből sok vita adódhatna, pedig most nagyon jól kijövünk velük. Más az együtt élés. — A kis viták hozzátartoznak a jó házassághoz is, én pedig annyira szeretem őt, hogy a gondjaim mellett is mindig csak mosolyogni tudok rá. Jó hogy tíz évvel idősebb nálam, mert engem néha irányítani kell. Ezt tudom én is. így jól kiegészítjük egymást. Szöllősi Árpád, a leendő férj nincs jelen beszélgetésünkkor, ezért Bettit kérdezem, mi társa véleménye a házasságról. — Tudom, hogy szeretne elvenni feleségül, ő is vágyik egy jó házasságra, de megért engem, tudja, hogy a csalódásom miatt még várni akarok egy ideig. De azt mindketten érezzük, hogy az életünket együtt fogjuk leélni, hiszen nagyon jól ösz- szeillünk. Boldogok vagyunk egymással, szeretjük egymást a másik hibáival együtt. Toleránsak vagyunk a másikkal szemben, és ez nagyon fontos egy kapcsolatban. Most pedig alig várom, hogy megérkezzen, mert már nagyon hiányzik. — Ezzel búcsúzunk is, remélem, hogy nemsokára hallom az esküvőjük hírét, biztosan nagyon boldogok lesznek ők is. Simon Andrea V eget ért az iskola, de sokak számára távolról sem értek véget a gondok: ki hol folytatja tanumányait, milyen szakmát választ, hot van lehetősége elhelyezkedni, melyik munkahelyet ítéli érdeklődéséhez a legközelebb állónak. Egyszóval a legsürgetőbb, s egyben az egyik legalapvetőbb gond most sokak számára a pályaválasztás. Joggal, hiszen ez életünk egyik meghatározó momentuma. A társválasztás mellett talán a legmeghatározóbb. A pályaválasztás joggal bajos gondjairól jut most eszembe egy történet. Hetedik osztályosok voltunk, s az egyik osztályfőnöki óra végén azt a házi feladatot kaptuk, hogy a következő órára mindenki számoljon be arról, hogyan képzeli el a jövőjét, mi szeretne lenni. Osztályfőnökünk — alacsony, kopasz, izgága és agilis ember — a következő nevelői órára jegyzetfüzettel érkezett. Valameny- nyien bombasztikus terveket szőttünk, leendő életünkön járt az eszünk, s olyan izgatottak voltunk, mintha az, ami most a jegyzetfüzetbe bekerül, egy életre kötelezne el a választott szakmával. Egyedüli nyugodt ember az osztályban a nyakigláb, szőke, borzas hajú Bódi Laci volt, a padtársam. Laci az osztály rémének számított, ő volt az, aki miatt a tanárok idejekorán megöreHajmeresztő gedtek. Nem volt elég, hogy csapnivalóan rosszul tanult, szikrázó és leleményes elméjét mindig valamilyen botrányos csínytevésen köszörülte. Nos, ez az örökmozgó most szokása ellenére meglepően csendes volt, ült a padjában fegyelmezetten és töprengett. Megkezdődött az óra, s elhangzott az egy héttel előbb már beígért, roppant fontos kérdés: mi szeretnél lenni? Főgyökér, az osztályfőnökünk minden megkérdezett mellé odaállt, s mint a parancsolatot leste, s jegyezte az életünket jelentő válaszokat. Ezek a bölcs kinyilatkoztatások jószerével mindig attól függtek, ki milyen tanulmányi eredményeket produkált. Az eminensek, de még a középszer ajkáról is csak úgy röppent fel a sok „orvos, mérnök, tanár", de még a gyengécske tanulókban is volt annyi önbecsülés, hogy ne adják alább a technikusnál, a laboránsnál. Végül hozzánk ért a sor, Főgyökér Bódi Laci mellé cö- vekelt le, s hangjában nem kis megvetéssel kérdezte: Na, te fiam, te mi leszel? Úgy ejtette a kérdést, mint akinek meggyőződése, hogy mondhat Bódi Laci amit akar, a jövő sötét vermeit nem kerülheti el. A kérdés, bár nem érhette váratlanul, ha lehet az előbbieknél még töprengőbbé tette padtársam vonásait. Látszott rajta, hogy igazán töri a fejét, itt nincs helye a tréfának, a mókának, itt most hátralévő élete a tét, ezt nem lehet elmarháskodni. — Te, mi leszel? — ismételte meg tanárunk a kérdést, a töprengő gyermek láttán most már szelíd együttérzéssel. —Hát, tanár úr... — kezdte Laci a válaszát, lassan, elnyújtva, mint aki ezzel is időt akar nyerni—Hát tanár úr... Én ezen nagyon sokat gondolkoztam... Számba vettem minden lehetőséget. .. És úgy döntöttem... — valamennyien feszülten figyeltünk —, úgy döntöttem, hogy hajmeresztő leszek! Ha azt mondom, hogy végigsöpört az osztályon a hurrikán, akkor alig fejezem ki vele az osztály állapotát. Idős tanárom tombolásáról, színeváltozásáról pedig ne is beszéljek. Tény, hogy Bódi Lacit kirúgta az osztályból, s abbamaradt a pályaválasztási tájékoztató is. ódi Laciból lakatos lett egy gyárban, később leérettségizett, s estin egyetemet végzett, most mérnök. Sokan azok közül, akik mérnökök akartak lenni, technikusok lettek, a laboránsokból géplakatosok. Valamennyiüknek szakmája van, s becsülettel dolgozik. De amit Bódi Laci művelt, az valóban hajmeresztő. Bár csak minden tanuló ilyen karriert futna be. Paizs Tibor
