Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-16 / 139. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JUNIUS 16., CSÜTÖRTÖK N álunk csak a liberális újságírónak vaíi mindig igaza. Ezért is irtóztak annyira a Magyar Rádiónál a BBC etikai kódexének bevezetésétől. Nem is tartották be soha. „Ha például azt mondtuk, hogy nem kell az elmúlt négy évet kidobott időnek tekinteni, dacára a kormány hülyeségeinek, mert itt együttes erővel létrehoztunk egy működőképes parlamenti demokráciát, akkor ebből a rádióban biztosan csak az jött le, hogy a Fidesz szerint itt négy évig Kánaán volt”, nyilatkozott Kövér László, a Fidesz legutóbbi frakcióvezetője a Magyar Narancs június 9-ei számában. Ennyit Bedő Iván kijelentéséről ugyanennek a hetilapnak a március 17-ei számában, mely szerint „A hírszerkesztőségben és a Krónikában továbbra sincs cenzúra”. Hazudnak éjjel, hazudnak nappal, hazudnak minden hullámhosszon. Miközben külső fogyasztásra azt hazudják, a vezetőség cenzúrázza őket. Meg azt, hogy ők segítettek lebontani a régi pártállamot. Nagy Jenő lapját, az egykori sza- mizdat Demokrata 1989. július—augusztusi számát forgatom. Abban írja a kitűnő Sneé Péter a rádióról: „Mi bugyogott elő a hangszórók fáradt dobozából? Kulimász. Az a rossz szagú, piszkos kenőcs, amivel a kerekeket kenték, hogy menjen a szekér. Ne zörögjön, ne sírjon, ne jajong- jon. És — ha nehezen is, olykor nyikorogva — pörög a kerék. Forog a gondolat, tovagördül-tova- szédül az igaz. Szokás szerint.” A kulimászból élt és az Antallék által itthagyott, de őket „hálából” feneketlenül gyűlölő rádiósok fóbiája a BBC-előírásokkal szemben érthető. Ugyanis a brit kódex még a helyesbítést is kötelezővé teszi. A hazugságról nem is ejt szót, hisz megalkotói nem gondoltak arra, hogy az ő etikai kódexüket holmi hóbortosok, a rádiózáshoz nem értő díj- és illetékszakértők a Duna és Tisza közé akarják importálni, mint Rákosi a gyapotot és a citromot. Persze nem arról van szó, hogy a BBC konzervatív lenne. Inkább tárgyilagos, mondják rá. Mivel én nem vagyok liberális, örömmel vallom be tévedéseimet. Amit szeretek is, mert így, ha lehet, még inkább kirekesztem magam a tévedhetetlenek táborából. Hogy közelebb lehessek az újságírókéhoz. a Újra megdobják 32 millióval Én legutóbb abban tévedtem, ahogyan elképzeltem, miként reagálnak a lapok a Pesti Hírlap halálára. Hogy a politikusok hogyan reagáltak, azt a még szabad televízióból tudtuk meg. Horn megnyugtatta a nézők millióit, nem baj, ha eltűnt a Pesti Hírlap, ott a Népszabadság, ellenzékiségét bizonyítja, hogy már ötven cikkben foglalkozott velük. Majd Jánosi egyik emberét elküldte A Héthez, nézze már meg, hogyan szerkesztették Pál- fyék a június 12-i összeállítást. Nem tetszett neki, de a farkasnak még nincs benn teljesen a mancsa a házban. Nem úgy, mint a szőnyeg- és lézerbombázó Balónak (mely kijelentést három nagy nyugati követség sajtófelelőse elfelejtette szemlézni sajtóattaséjának), az MSZP nagy tévéelnök-várományosának, aki saját műsorát tiltotta le a Drótban, mert nem úgy alakult, ahogyan ő prekoncipiálta. Nem baj, majd Lovas István Búcsú a Pesti Hírlaptól? Vásárhelyiék megdobják újabb 32 millió forinttal — de most már nem 13 hétre. Mert nálunk minden piaci alapon működik. A pártállami szenny tehát már a tévére zúdult. Mi lesz később? A Pesti Hírlap intézmény volt. Kicsit olyan, mint a hozzá hasonló sorsú New York Post. Á Pesti Hírlapot Kossuth alapította másfél évszázada. A New York Pos- tot pedig New York Evening Post néven csaknem kétszáz éve Alexander Hamilton, az amerikai állam egyik nagy, konzervatív atyja, George Washington bátor katonája. A Pesti Hírlap volt az egyetlen magyar országos napilap, amelynek nem volt kommunista múltja és nem volt benne totalitáriánus eredetű, kisíbolt tőke. A kommunizmus összeomlása után csak Magyarországon nem volt jelentősebb átrendeződés a sajtóban. Eltérően a cseh, a szlovák, a bolgár, a lengyel és a többi példától, Magyarországon megmaradt a kommunista éra alatti napilapok példányszámsor- rendje. Nálunk nem törölték tisztára a viasztáblát. Megmaradtak az érdekek betonjába ágyazott kapcsolatok, megmaradt az infrastruktúra, a tőke. Erre a védett piacra akart betörni a Pesti Hírlap. A Pesti Hírlap kormánypárti volt — mondják a balliberális oldalon, amely oldal immár gyakorlatilag visszanyerte a nyolcvanas évek végére kialakított egyeduralmát. Melyik lap nem veszteséges? Konzervatív oldalon azt mondják, a Pesti Hírlap nem volt kormánypárti. Én azt hiszem, mind a kettő volt. Főszerkesztője, Ben- csik András, aki lapjában nem tűrt cenzúrát, és ezért az újságírói rekordok Guinnes-könyvé- ben aranybetűs említést érdemel, Antall-párti volt. Azé az Antalié, aki pártját liberális-nemzetiként határozta meg (vajon mit értett alatta?), és aki nem tudott, vagy talán nem akart Klausszá (Csehország jobboldali miniszterelnöke) válni, és ezzel Magyarország sorsát minden bizonnyal hosszú időkre markánsan rosszabbá tette. A lap sok belső és külső munkatársa viszont nem volt Antall- vagy kormánypárti. Sőt. De minden megkötés nélkül írhattak a lapban. SZDSZ-esek is. A Pesti Hírlap szemére vetik, hogy állami hirdetésekkel támogatták, és hogy nem csak olvasóinak kegyéből élt meg. Különös vád ez, főként olyan sajtótermékek munkatársai részéről, amelyek ügyeit a „nép-nemzeti” kultuszminisztérium és alapítványi támogatás nélkül nem a Fórum Szálló Bécsi Kávézójában, hanem, átvitt értelemben, inkább a Kerepesi úti temetőben tárgyalnák — közel a Munkásmozgalmi panteonhoz. Ami kifejezetten a napilapokat illeti, melyik lap nem veszteséges a Népszabadságon kívül? Persze az üzleti veszteség leírható — az adót a kisember fizeti — és ugyanakkor mekkorát lehet nyerni sajtóbirtoklással. Például egy országot. Ha emlékezetem nem csal, a Postabank kamatainkat emelő milliói sem a Pesti Hírlapot mentették meg a csődtől, meg mintha az Állami Vagyonügynökség nem csak a Pesti Hírlapban hirdetett volna. Ami pedig a magánhirdetőket illeti, pusztán a Pesti Hírlapon mindannyiszor számon kért piaci logika alapján, nem fura, hogy a magánhirdetők éppen akkor vonták vissza hirdetéseiket, amikor a lapból a posta a választások után naponta mintegy ezer példánnyal többet rendelt? Aki eme lépés piaci racionalitásában hisz, elhiszi azt is, amit a középkor filozófusa, Mendeville írt le, aki szerint a méhek azért gyűjtenek virágport, hogy röptűkben ellensúlyozzák potrohúk súlyát. (Mendeville nem volt méhész, de legalább nem hazudott szándékosan.) De visszatérve tévedésemhez. Előre elképzeltem, hogyan írnak majd a magyar napilapok a Pesti Hírlap elmúltáról. Amiben nem tévedtem, az a Kurír és a Magyar Hírlap volt. Ebben a két lapban a jelek szerint mindig bízni lehet. Hozzák és hozni fogják a formájukat. Választás utáni számlák A Népszabadságban sem csalódtam. Tényszerűen megírta a Pesti Hírlap megszűntét ill. szüneteltetését. Majd június 8-án jött egy PH-dosszié. Ez már ravaszabb volt. Zárósorai ezek voltak: „1994-ben — a Pesti Hírlap szempontjából — annyi történt, hogy benyújtották számlájukat a hitelezők.” így igaz. Csakhogy a hitelezők követeléseiket nem csak úgy, általában 1994-ben hajtották be, hanem a választások után azonnal. A Népszabadságnak még kell néhány év, hogy ne trükközzön. De legalább a trend bátorító. Ami pedig a számlákat illeti, azokat elegánsabb lett volna a választások előtt benyújtani. Alexa Károly, az MTI vezérigazgatója szerint politikai bomba lett volna, ha az MTI a számláját a két választás között nyújtja be. De miért lett volna az, ha a választások előtt teszi? Csak nem önféltésről van szó? A Magyar Nemzet, ahogyan szokott, olyan egyrészt-másrészt, meg amolyan esetleges volt. Tulajdonváltás előtt álló lap. Amely átmeneti állapot lassan a Nemzet egyik haladó tradíciójává válik. Hallgatott ugyan (nyilván minden megfontolástól mentesen, hiszen az új tulajdonos személye még ismeretlen) a Pesti Hírlap megszűntéről — hacsak nem siklott el szemem egy rövid bejelentés fölött —, de június 9-ei számában egyetlen országos napilapként közölte a Pesti Hírlap Baráti Kör megalakulását. Igazi gesztus a Népszavától A nagy tévedésem a Népszava. Márványi Péter a lap szerkesztőségi vélemények oldalán „Őszintén sajnálom” címen búcsúztatta a lapot: „Hiányzik majd a Pesti Hírlap is a sajtópalettáról. Nem mintha az MDF szócsöve lett volna. Elfogadom Bencsik András állítását: sohasem volt az. Annál is keményebb hangot képviselt... Nagyon örülnék, ha a Pesti Hírlap hamarosan saját hasábjain vitatkozhatna ezzel a véleménynyel.” Igazi gesztus. Olykor azért tényleg Európában vagyunk. Amiben szintén nem csalódtam, az az Új Magyarország. Eme jó szándékú újságírókkal teli antiújságban úgy ítélték meg, hogy a Pesti Hírlap megszűnése nem újság. Holott röviddel korábban egy velem polemizáló cikkében a lap még „fegyvertársnak” aposztrofálta a Pesti Hírlapot. Fegyvertársakat viszont búcsúztatni szoktak. Ez így szalonképes. De ha tévednék, akkor az egek ura adna minél több olyan ellenfelet, mint Márványi, és egy kis, mára elfeledett kádári áruhiányt fegyvertársból. De ha már az említett polémiánál tartunk: annak tárgya egy amerikai emberjogi szervezethez írt nyílt levelem volt, amely némileg rövidítve jelent meg a Pesti Hírlap május 18-ai számában. Ebben igyekeztem megjósolni, mi történik Magyarországon a média területén. Lesújtó, hogy az események a vártnál hamarabb és fájó pontossággal igazolták az előrejelzést: a konzervatív újságírás eltűnése, és ennek balliberális magyarázata, mint a piac és a demokratikus fejlődés természetes velejárója; a konzervatív újságírók munkanélkülisége éles ellentétben liberális társaiktól; a nyugati sajtó hallgatása minderről (itt csak egyetlen kivétel akadt: Andreas Oplatka figyelmeztetése Svájc legbefolyásosabb lapjában, a konzervatív Neue Zürcher Zeitungban); a Népszabadság fejlécéről a „szocialista” szó eltűnése (ez 'az előrejelzésem a PH-beli rövidített szövegből kimaradt) és a volt párt- és kormánylap „ellenzéki” megjelenése. Sőt tragikusan és meghökkentő sebességgel az a szomorú jóslatom is bevált, hogy „esetleg jelképes célpontok ellen követnek el merényleteket, ami elriaszthatja a külföldi befektetőket.” Őszintén sajnálom. És a megfejtésen dolgozó rendőröknek azt, hogy olvassák Joseph Conradot, akinek egyik novellájában a terroristák nagyon hideg fejjel azon tanakodnak, miért éppen a greenwichi csillagvizsgálót célszerű felrobbantani. Nem lehet visszaszorítani De konzervatív kollégáim többségével ellentétben én nem vagyok elkeseredve. Éppen ellenkezőleg. Egyrészt most fog meglátszani igazán, a nagy verekedések évadján, ki mennyit ér. Mert most lesz igazán férfias munka, ha ebből a totálisan vert pozícióból jövünk fel. Másrészt Magyarországot mintha sújtaná egy általános népbetegség. Ez az, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, a mindenkori állapot tartós. Pedig a mát illetően csak egy biztos: hogy holnapra elmúlik. Ki jósolta volna akár egy évvel a szovjet birodalom bukása előtt is annak teljes összeomlását? Vagy egy néhány hete azt, hogy a D-Day megünneplésére siető Clinton Rómában neofasiszta miniszterek kezét rázogatva fejezi ki az olasz kormányba vetett amerikai bizalmat? Mi ehhez képest az, hogy jelenleg nincs konzervatív napilap Magyarországon? Majd lesz. Mert ha Németországtól Anglián át Franciaországig és Olaszországig az olvasók nagyobb része konzervatív lapot vásárol, itt is azt fog. Mert ami természetes, azt sokáig nem lehet visszaszorítani. Még dúsgazdagon vörösre és rózsaszínűre cinkelt, összelopott, összerabolt, vérrel és pufajkával a társadalomtól kikényszerített kártyákkal sem. Munkára fel, hölgyeim és uraim! Elég a gyászból és a siránkozásból. Az időt rabol. Tessék dolgozni. Reggel öttől éjfélig. Keményen, hatékonyan, szervezetten. Castróék annak idején 27-en szálltak partra a Granmáról egy tízmilliós szigeten. És pénzük sem volt. Csak egy rossz eszményük. Mégis nyertek. — Hát igen, nehéz idők jönnek ránk, liberális újságírókra, a jobboldal nélkül Jeletiszky László rajzó
