Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-11 / 135. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JUNIUS II.. SZOMBAT A gödöllői művésztelep bölcsőhelyén A ház, ahol nem vagy egyedül A pillanat eljött. Megnézhettem Gödöllőn a Nagy Sán- dor-házjA. Az 1869. május 18-án született festőművész, a gödöllői művésztelep és szövőiskola egyik alapítója, később vezetője — kinek ebben az évben születése 125. évfordulójára emlékezünk —, háza leszármazottai tulajdonában van. Unokája, a Cambridge-ben élő Bower- né Hervey Yvette 1990 óta minden évben néhány hetet benne tölt. Most őt felkeresve jártam a házban, mely más időkben sem elhagyott: fiatal képzőművészek köre jön össze rendszeresen a fölszinti helyiségekben. Nagy Sándor hajdani műterme az emeleten. A fehér falon innét el nem mozdítható rajza: kislánya — Hervey Yvette szintén Cambridge-ben élő édesanyja — portréja. Más rajzait is láthatom: kisebb-nagyobb papírdarabokon ceruzával megörökített ötleteket, vázlatokat. A műterem üresen állt — Ezek a papírok már omlottak szét — mondja Hervey Yvette. — Fábián Dénes és Kisterenyei Ervin képzőművészek, restaurátorok konzerválták őket. Itt hiányzott az ablak. 1965 óta, miután a nagymamám, született Kriesch Laura, mindenkinek csak Pici néni, meghalt, többen laktak a házban, de a műterem mindig üresen állt, azt nem használták. — Ön lakott-e ebben a házban? — Kilencéves voltam, amikor ideköltöztünk Szegedről,, ahol édesapám tanár volt. De addig is minden nyarat itt töltöttem. Ez volt „az otthon”. — Nagy Sándorra hogyan emlékszik vissza? — Énnekem imádott nagyapám volt. Olyan nagyapó nem volt a világon még egy. Rendkívül kedves volt, de mégsem olyan akivel ujjat lehetett húzni. Tekintélyt tartott. Rendkívül szellemesen mesélt. Olyan kellemesen, gazdagon tudott mesélni, mint Móricz vagy Mikszáth. A restaurálhatatlan élet — Milyen volt itt az élet az ő idejében? — A háború előtt nem volt nap, hogy ne lett volna nálunk vendég. Csak úgy folytak be a vendégek. Leginkább anyám szortírozta szét őket a különböző helyiségekben, de a tojásos nénitől a püspökig mindenki kapott egy kávét. Nagyapám lement közéjük a műteremből, de voltak olyanok, főleg művészek, akiket ide kellett felhozni. Az ostrom alatt a gödöllőiek hordták nagyapámnak az ennivalót. Az csodálatos volt, hogy a szövőműhely tagjai milyen önfeláldozással segítették. A háború befejeztével apám hazatért a frontról, és amíg Sík Sándor osztályvezető volt a közoktatásügyi minisztériumban, addig ott dolgozott. Később az angol intézetben. ’48-ban aztán következett a nagy változás. Lecsúszott minden. Hogy ez a ház megmaradt, a gödöllőieknek köszönhető. Olyan sokan segítettek. Nagyapám 1949-ben meghalt — nem 1950-ben mint az az irodalomba került —, mi elmentünk ’56-ban. Itt maradt egyedül a nagymamám. Arra, hogy a nagyszü- leimet mennyire szerették Gödöllőn, most jövök rá. Rengetegen jönnek mostanában is segíteni. — Miután már nem a család lakott a házban, kik költöztek ide? — Akiknek éppen szükségük volt rá. Akiknek éppen nem volt hová menniük, miért ne lakhattak volna itt? A nagyszüleim is megengedték volna. Mindig olyanok költöztek be, akiknek nem volt arra pénzük, hogy valamit átalakítsanak a házon. Ennek következtében elég romos állapotba került, viszont minden az eredeti maradt, a villanydrótoktól kezdve a csapokon, a kilincseken át itt minden eredeti. — Meg kell-e valamit változtatni? — A tetőt ki kell cserélni, mert nyomja szét a falat. A tervező építésznek, Med- gyaszay Istvánnak ez volt az első munkája. Az építkezést vezető építőmester pedig még soha nem épített emeletes házat. Három földszintet raktak egymásra. Nincsenek a sarkok bekötve egymásba, nincs ami a három földszintet összetartaná. Angliából jöttek szakemberek a szerkezet stabiliNagy Sándor: Áldott állapot (1903) zálásában segíteni, úgy dolgoztak itt, mint az igásló. Egy kiállítás gyönyörű tervei — Hogyan történt, hogy újra „felfedezte" a házat, hogyan került megint kapcsolatba vele? — 1989-ig mindig azt mondtam: én ide nem jövök soha többé vissza. Nem akarom a mostani állapotában látni azt, ami a gyermekkoromban olyan szép volt. 1989-ben aztán a fiam meg a lányom eljöttek ide — nem is tudom miért. Ők addig csak abból a képeskönyvből ismerték a házat, amelyet a nagymamám 1938-ban rajzolt nekem róla, s amelyben minden részlete benne van. Azóta én is visszajárok. Most átnéztem a régi leveleket, melyek még úgy vannak, ahogy a nagyanyám elrakta. A gyerekeim mondják, ne legyek itt egyedül. Es én azt válaszolom: ebben a házban nincs egyedül az ember. — Mik a tervei a házzal? — Úgy szeretném helyreállítani, hogy újra a művészeti élet inspirációja lehessen. Helye legyen itt nagyapám művészi hagyatékának. A tetőn, a tetőtérben végzendő munkálatokhoz már megvannak a tervek, a költségvetés — csak pénz nincs. A padláson lenne a múzeumi tárolóhelyiség. Itt a műteremben kiállítást rendeznénk be, melyet az érdeklődők megtekinthetnének. A lenti két szobát másolatokkal bebútorozva alkalmassá lehetne tenni arra, hogy felidézzük bennük a hajdani művésztelepi életet, felolvasásokkal, hangversenyekkel. Anyámon és rajtam ló'vül már senki sem tudja, milyen élet folyt ebben a házban. Milyen tárgyak voltak itt, melyik tárgy honnét eredt, mire szolgált. Az én feladatom olyanná tenni itt mindent, hogy a hely szelleme újra életre kelhessen, és a közösség használatba vehesse Nagy Sándornak ezt a hagyatékát. Nádudvari Anna Tersánszky Józsi Jenő emlékezete Huszonöt éve, 1969. június 12-én hunyt el Tersánszky Józsi Jenő, Kos- suth-díjas író, a XX. századi „magyar pikareszk” legmarkánsabb alakja. Nagybányán született (1888. szeptember 12-én), művészetének végső elismeréséig kanyargós út vezetett. Első igazi írói sikerét háborúellenes tiltakozásával, a Viszontlátásra drága című kisregényével érte el; főművének a Kakuk Marci- írásokat tekintik. (Képünk a játékos prózaírót, a „furu- lyás Tersánszkyt” ábrázolja.) Svédországba készülnek a szobi néptáncosok A svédországi Magyar Fiatalok Egyesülete meghívásának eleget téve jövő héten szombaton egyhetes be- mutatókörútra a skandináv államba utazik a szobi Danubius Néptáncegyüttes — tudtuk meg Remitzky Zoltántól, a nagyközség polgármesterétől. A harmincöt tagból álló csoport Stockholmban és környékén lép majd fel (hat alkalommal), s mutatja be különböző magyar néptáncokból álló színes repertoárját. A program a következőképpen alakul: június 19-én, vasárnap Arlanda Stad-ban (Eurostop), június 20-án Norrtálje-ban (So- cietetspark), 21-én Kung- sängen-ben (B és W Centrum), 22-én Stockholmban (Skansen, Bollnästorget), 23-án két helyen, előbb Vallentuna-ban (Centrum), majd Täby-ben (Centrum), 24-én pedig ugyancsak Täby-ben (Rön- ninge By) mutatkozik be a helyi közönségnek a szobi együttes. — A huszonnegyedikéi fellépés rendkívül látványos, nagy hagyományokkal bíró rendezvény, a Midsommar — magyarul: nyár közepe köszöntése elnevezésű fesztivál része lesz — tájékoztatott Remitzky Zoltán. A polgár- mester érdeklődésünkre elmondta még: a kiutazók szállásáról, ellátásáról úgy a szervezést, mint az anyagiakat tekintve a meghívó egyesület gondoskodik, az utazás költségét pedig a szobi önkormányzat állja. (ribáry) Jótékony célú kiállítás Első jótékony célú kiállítását rendezi meg a Magyar Iskola Alapítvány június 20—26. között, a budapesti Egry József Angol Tagozatos Általános Iskolában (XI., Egry József u. 3/1 L). A kiállításon neves képzőművészek olajfestményei, akvarelljei, grafikái, szobrai, kiváló iparművészek ötvösmunkái, üveg-porcelán és kerámiaművei, valamint népművészeti tárgyak láthatók. Az adományozott műtárgyakat június 26-án délután két órakor kezdődő árverésen értékesítik. ... mintha nem is olajjal, hanem temperával dolgozna. (Kompozíció, részlet) Mihályfi Mária szentendrei tárlatáról Alakok ég és föld között Mihályfi Mária festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás csütörtök délután — miként arról a tegnapi számunkban beszámoltunk — a szentendrei Klára Galériában. A kissé szűkös, de szép kiállítótérben néhány nagyobb, és mintegy húsz kisebb olajképet, valamint pár bronz kisplasztikát láthatott a megnyitó közönsége. A képek komor színei és témái szöges ellentétben állnak a festőművész derűs lényével, amellyel inkább a míves és szép kisplasztikák rokoníthatók — mondta megnyitóbeszédében Bő- zsöny Ferenc, a rádió bemondója. Ezeknek a képeknek a tér a témája, ahogyan Mihályfi Mária képzeletében megjelenik, és nem úgy, ahogy mi, átlagemberek látjuk. Egy anekdotával világította meg a különbséget a művész és a nem művész valóság szemlélete között. Medgyessy Ferenc szobrát egyszer rosszallóan nézegette egy helybéli parasztember. Mi az, bátyám! Nem tetszik? — kérdezte a mester. A ló nem ilyen! — válaszolta amaz. Igaz bátyám — így Medgyessy. De ez nem ló, hanem szobor! Ettől a különleges látásmódról ismerszik meg a művész, és ettől válnak művei izgalmassá, élményhordozóvá a mindennapi ember számára — ösz- szegezte értékelését Bőjzsöny Ferenc. Magam Mihályfi ábrázolásmódját nem komornak, inkább lebegőnek, álomszerűnek láttam. Ezt a karaktert hangsúlyozták a pasztellszínek, a mattkék, a halvány rózsaszín, a szürke és az okkerbama, melyekbe élénkséget a témákat kiemelő vakító fehér kontúrok vittek. Líraian szubjektív, visszafogott, szürrealista megközelítés jellemezte ezeket a képeket, amelyek megfestése nagy mesterségbeli tudásról árulkodik. Olyan lazúrosán festi képeit, mintha nem is olajjal, hanem temperával dolgozna. Ettől válnak a föld és az ég között lebegő alakjai álomszerűvé, a környezetük pedig vibrálóvá. Ebből a nagyon festői, ugyanakkor nagyon nőies ábrázolásmódból igen szép kisméretű képek születnek (Ködben, Kőangyal, Várakozó). A nagyméretű képeket azonban még nem igazán tudja Mihályfi Márta tartalommal megtölteni. A ködbe vesző alakok itt is szépek és nagyon kifejezőek, de a nyilvánvalóan fontos tortáimat hordozó, és a horizontot egyre lejjebb szorító égboltnak nincs igazán mélysége, és nem igazán mozgalmas. De még ezeknek a képeknek is jellemzője az igényes és míves felületkezelés, az elvitathatatlan színvonal. A Mihályfi-műveknek helyet adó kiállítótér egyébként egy felülről, az üvegtetőn át természetes fénnyel megvilágított közepes méretű teremből, egy bejárati és egy kertre nyíló folyosóból áll, amelyek egyébként egy fürdőszoba-berendezést árusító galéria részei. Ezt a manapság itt-ott felbukkanó divatot örömmel tapasztaljuk, hiszen a magas árfekvésű csempékért betérő vásárlóknak nyilván van pénze — és talán igénye is —, hogy Otthonaikba műalkotásokat vásároljanak. így a művészek bemutatkozása alkotásaik eladására is lehetőséget teremt, amire a mai galériaszegény időkben egyre inkább rászorulnak. Persze a tulajdonosok jó szándékú kultúraráfordítása nemcsak erkölcsi, hanem anyagi hasznot is hozhat. (veszelszky)