Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-10 / 134. szám

i PEST MEGYE1 HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. JÚNIUS 10., PÉNTEK 9 Demokráciából diktatúrába? S okan félnek manapság Magyar- országon a restaurációtól, má­sok meg szélsőjobboldali veszélyt emlegetnek. Mindezt összekap­csolják a választások eredményei­vel, mely — szerintük — lehetővé teszi, hogy demokratikus úton ke­rüljön uralomra, valamelyik politi­kai szélsőség. S mindjárt hivatkoz­nak két történelmi példára: a hitle­ri Németország megszületésére és az 1947-es magyarországi kommu­nista fordulatra. Ahhoz, hogy e két „demokrati­kus” példát elemezhessük, előbb tisztázni kell a parlamentáris de­mokrácia mibenlétét. A demokrá­cia a démosz (a nép) uralmát jelen­ti. Mivel azonban a nép akarata a legritkább esetben egységes, azt mondhatjuk, hogy a nép többségé­nek akarata érvényesül a demokrá­ciában. Modem politikai felfogás szerint azonban a többségi uralom nem jelenti a többség akaratának abszolút érvényesülését, mert „il­lik” figyelembe venni a kisebbség véleményét is, különösen akkor, ha éppen őróluk van szó. Tehát a demokrácia a társadalomban élő különböző nézetek iránti türelmet, megértést is feltételezi. Az egyes társadalmi csoportok érdekeit pártok képviselik. A ro­kon pártok szövetséget, ha kormá­nyon vannak, akkor koalíciót al­kotnak. A parlamentben a többsé­gi párt (pártok) akarata numerikus alapon érvényesül, vagyis az 50 százalék plusz 1 fő valóban de­mokratikus többség. A demokráci­ának azonban nem csak numeri­kus oldala van. Bizonyos elvek is hozzá tartoznak: a már említett tü­relem, a szabadság, azon belül a személyes szabadság tisztelete, az erőszak elvetése, tehát a diktatúra elutasítása stb. Szóval az emberi tisztesség fogalmával össze nem egyeztethető eszközök használatá­ra nem jogosít föl a többség. De ugyanúgy elfogadhatatlan a több­ség megszerzése tisztességtelen eszközökkel. E zek előrebocsátása után vizs­gáljuk meg a németországi nemzetiszocialista párt hatalomra jutásának körülményeit! Igaz-e az, hogy Hitler demokratikus úton sze­rezte meg a szinte korlátlan hatal­mat? 1930-ban 107 náci képviselő jutott be a német parlamentbe, az 575 közé. Szeptember 25-én Hit­ler kijelentette Münchenben: „El­vileg mi nem vagyunk parlamentá­ris párt, mivel ezáltal ellentmon­dásba kerülnénk egész felfogá­sunkkal (az én kiemelésem — T. B.), mi csak kényszerűen vagyunk parlamentáris párt...” Hitler ezút­tal őszinte volt. Az NSDAP (Nem­zetszocialista Német Munkáspárt) nem csak „elvileg” nem volt parla­mentáris párt, gyakorlatilag sem volt az. 1930-ra már félmilliós párthadserege volt, az SA (Roha­mosztag), melynek létszáma 1934-re már több mint 3 millióra emelkedett. Az SA és a másik ka­tonai jellegű szervezet, a később oly hírhedtté vált SS (Védosztag) garázdálkodásai országszerte oly elviselhetetlenné váltak, hogy Hin- denburg elnöki rendelettel betiltot­ta működésüket. E párthadseregek „demokratikus” tevékenységét jól illusztrálja a rendelet indokolása: „E szervezetek feloszlatása áz álla­mélet alaptörvényei értelmében szükségszerű, hogy fenn lehessen tartani a közbiztonságot és a ren­det, és el lehessen hárítani az ál­lam tekintélyének további súlyos csorbítását.” Hitler megígérte a kormány tá­mogatását, ha visszavonják az SA-t és az SS-t betiltó rendeletet. Ugyanakkor arra biztatta e két fegyveres . pártalakulat tagjait, hogy a tiltó rendelkezéstől függet­lenül „teljesítsék kötelességüket”. Papén, az új kancellár hatályon kí­vül helyezte az elnöki rendeletet. Ennek meg is lett az eredménye: Poroszországban néhány hét alatt 99 halott és több mint ezer sebe­sült. 1932. július 10-én pedig a ná­cik provokálta összecsapásokban — egyetlen napon — 17 ember halt meg. 1932-ben lejárt Hindenburg el­nöki megbízatása. Az elnökválasz­táson Hitler is indult. Az első me­netben senki nem kapta meg a szükséges 51 százalékot. A náci vezér mindössze 30 százalékot ért el. A második menetben már csak ketten indultak, Hindenburg 52,93 százalékot kapott, Hitler csupán 36,68 százalékot mondhatott ma­gáénak. Az 1932. július 31-i parla­menti választáson körülbelül ugyanennyit szerzett a náci párt: 37,3 százalékot. Ezzel a német par­lament legnagyobb pártja lett, de — természetesen nem alakíthatott többségi kormányt. Hitler ragasz­kodott a kancellári székhez, így az­tán november 6-án újra választha­tott a német nép. Ekkor Hitler párt­ja 3 százalékkal kevesebb voksot kapott, vagyis 34,1-et. De a többi párt sem került olyan helyzetbe, ami megkönyítette volna a kor­mányalakítást. Végül hosszú sze­mélyi és pártcsatározások után 1933. január 30-án Hitler lett Né­metország kancellárja, egy koalíci­ós kabinet élén. A kormánynak csak két náci tagja volt, de az új kancellár kikötötte, hogy rövide­sen új választást kell tartani. En­nek időpontja 1933. március 5. lett. Hitler már 1932-ben kijelentet­te a nemzetszocialisták egyik frak­cióülésén, hogy „kormányozni par­lament nélkül is lehet”, a március 5-i választás előtt pedig nyíltan megmondta, hogy ha a „választás nem dönt, a döntésnek más úton (az én kiemelésem ■— T. B.) meg kell történnie”. B ár a választások előkészítésé­ben „részt vett” Göring segéd­rendőrsége (Hilfspolizei), az ered­mény nagy csalódást okozott: a náci párt még egyszerű többséget sem ért el, mindössze 43,9 száza­lékra sikerült feltornázni a győztes párt szavazati arányát. Tehát 1933-ban a német nép 56 százalé­ka Hitler ellen szavazott! A parlament ünnepélyes meg­nyitására — a demokratikus átme­net jegyében — már több megvá­lasztott képviselő nem tudott el­menni, mert — miként Frick bel­ügyminiszter „szellemesen” meg­jegyezte — „sürgős munka tartot­ta vissza őket a koncentrációs tá­borban”. A nemrégiben kiégett Re­ichstag helyett a Kroll Operában kezdte meg munkáját a parlament. Az épületet az SS alakulatai fog­ták körül, bent pedig az SA oszta­gai „teljesítettek szolgálatot”. Ilyen körülmények között szavaz­ták meg a „felhatalmazási tör­vény”-!, mellyel kapcsolatban, hogy a javaslat megkapja a szüksé­ges kétharmados támogatottságot, a nácik megígérték: a törvény adta lehetőséggel csak kivételes hely­zetben fognak élni. A kivételes helyzet azonban na­gyon hamar kialakult: először megszüntették a szakszervezete­ket és a Szociáldemokrata Pártot, elkobozva minden vagyonukat, s 1993. július 14-én már kimondták, hogy az ország egyetlen pártja a Nemzetszocialista Német Munkás­párt. Öt hónap alatt egypárti dikta­tórikus országgá lett Németor­szág. Az ismertetett „demokrati­kus” módon! A másik gyakran emlegetetett példa az 1947—48-as magyarorszá­gi fordulat. 1945. november 4-én demokratikus szavazással úgy dön­tött á magyar társadalom (83 száza­lékos többséggel!), hogy a parla­mentáris demokráciát választja, s ezzel elvetette a kommunisták által importált szovjet szocializmust. A nép döntését örömmel fogadták Nyugaton, ám annál nagyobb volt a csalódás kommunista berkekben. Több mint egy évbe tellett, míg ki­dolgozták e 83:17 százalékos arány megfordításának „demokrati­kus” módját. A döntő lépést 1947. február 25-én tették meg, amikor a szovjet megszálló hadsereg egyik osztaga letartóztatta Kovács Bélát. A Kisgazdapárt főtitkárát a „köztár­saság-ellenes összeesküvésben” való részvétellel vádolták, de a par­lament — mivel a többség tisztá­ban volt azzal, hogy a vád alapta­lan — megtagadta kiadását. E letar­tóztatással megkezdődött az antide­mokratikus módszerek nyílt alkal­mazása. T ermészetesen vigyáztak a de­mokratikus látszatra. Ezért Ko­vács Béla elhurcolása, majd Nagy Ferenc emigrációba kényszerítése után feloszlatták a még csak húsz hónapos, de kisgazda többségű or­szággyűlést, és új választásokat ír­tak ki. Már az alig egy hónapos vá­lasztási küzdelem előtt megkezd­ték akcióikat. Sulyok Dezső Sza­badságpártjának egyik budapesti gyűlését kommunista aktivisták (SA?) rohanták meg és szétverték, s az elmenekülni nem tudó vezető­ket bevitték az Andrássy út 60.-ba. Ott további verésekkel arra kény­szerítették őket, hogy a párt munká­járól rendszeresen tájékoztassák á politikai rendőrséget. A pártvezér­nek pedig (aki képviselő volt), megmondták, hogy amint befejező­dik az országgyűlési ciklus, le fog­ják tartóztatni. Ezek után a Szabad­ságpárt „önként” kimondta feloszlá­sát. Balogh Istvánt, aki június elején kilépett a Kisgazdapártból, válasz­tás elé állították: vagy pártot alapít (amely megosztja majd a keresz­tény-nemzeti szellemű szavazó­kat), vagy letartóztatják. így szüle­tett meg a Független Magyar De­mokrata Párt. Ugyanilyen okokból hagyták működni a Demokrata Néppártot is. A Pfeiffer Zoltán ve­zette Magyar Függetlenségi Párt el­len viszont a tenor eszközeivel har­coltak a kommunisták. Az egyik al­földi választási gyűlésükön például a pártvezér kisebb fokú agyrázkó­dást szenvedett, több képviselője­löltet pedig kékre-zöldre vertek. Peyer Károlyt — Rákosi nyílt köve­telésére — már korában kizárták a Szociáldemokrata Pártból, Kéthly Annát és harmincöt társát Marosán György puccsszerű akcióval távolí­totta el a vezetőségből. Mindehhez járult a „kékcédu- lás” akció, mellyel Rákosiék —- csalárd módon — mintegy száz­ezerrel növelték szavazataik szá­mát. A megosztás, a kényszer, a csalás „demokratikus” módszerei­vel csupán 22,3 százalékra sikerült felemelni a kommunistáknak az 1945-ös 17 százalékot. De a — most már — a koalíció legnagyobb pártja határozottan irányította a dol­gokat. Rákosi ennek ellenére egy Moszkvának küldött jelentésében közölte főnökeivel: „Természetesn látjuk azt. hogy adódhatnak helyze­tek, amelyekben nem ragaszkodha­tunk túlságosan a formális demok­rácia szabályaihoz.” E szavak igaz­nak bizonyultak: az antidemokrati­kus eszközökkel megszerzett koalí­ciós többséggel már mindent meg­csinálhattak a kommunisták. 1947. február 25-én halálos sebet kapott a magyar demokrácia, s az 1947-es augusztus 31-i választásokon bele­pusztult sebeibe. (E „demokrati­kus” tényeket Debreczeni József egy kis „úgy, ahogy”-gyal intézte el — Magyar Nemze.t, 1994. ápri­lis 30. —, s az 1947-es választáso­kat egy sorba helyezte az 1945-ős­sel és az 1990-essel.) E két „demokratikus átalakulási sikertörténet” is bizonyítja, hogy a demokrácia elsősorban nem számszerűség, hanem tiszta mód­szerek és humánus tartalom köl­csönhatása, mely a számszerű több­ség akaratából működik. Ne áltas­suk magunkat! A saját múltjuktól elszakadni, azt megtagadni képte­len politikusok nem valódi demok­ráciát akarnak, hanem mindenek­előtt hatalmat. Valódi hatalmat. Török Bálint Á llítólag szabadok lettünk, de lélekben és gyakorlatban egy embertelen tülekedésnek vagyunk a rabjai. Azt gondol­tuk, hogy szabaddá válva, az igazság uralja majd a Kárpát-me­dencét. Azt, hogy szabad lesz a lélek, a szellem, a gazdálko­dás, az akarat. Vártuk, hogy megszűnik a tömeges méretű ha-' zugság és a nyomor, az emberek igaztalan megkülönböztetése, az egyének elnyomása. Ahelyett, hogy ezen fáradoztunk volna, belevetettük magun­kat egy embertelen, kegyetlen anyagi és pozícióharcba. Vagy talán sokak úgy gondolták, miszerint a kapitalizmus (mai, rab­ló formája) különb, mint az erőszakkal összetákolt, sikertele­nül építgetett és erőszakkal ránk tukmált szocializmus? Nem nagy a különbség! Akkor az állam és a párt rabolt ki, most meg egymást tépjük, csaljuk, tapossuk rendre, ahogyan és ahol éppen sora jön. Azt gondoltuk, hogy szabadon választott képviselőink mind­egyike és a pártok ereje majd közösen, a nézetkülönbségektől függetlenül harcol majd a közjóért, a nemzetért, annak minden tagjáért, legyen az jász, sváb, tót, rác vagy rutén. Azt gondol­tuk, boldogabbak leszünk. Nem a nosztalgia íratja velem kese­rű soraimat, hiszen a múlt elvette életem javát, már 1958-ban agyonvertek. De nem tudtak megtörni, mert a Felettünkvaló és a fajtám szívóssága (jász valék, a keményebbjéből) életben tar­tott. A későbbiek során pedig az törölte belém a cipőjét, aki akarta, büntetlenül. Kicsinyes akamokok gátolták legalapve­tőbb jogaimat'— is. Eseteimet később leközölték az újságok, de már késő... Nem vágyom hát vissza azt a kort, amint mások sem, de a váltástól mást vártam. Mint legtöbben. Válogathattunk a lehe­tőségek küszöbén a különféle pártok ígéreteiben, programjai­ban. Jómagam végigtanulmányoztam majdnem mindnek a tér­A tanulóidő lejárt veit, ígéreteit. Sok szépet találtam bennük. És miért nem valósí­tották meg a legtöbbet? Mert nem ezen fáradoztak. Sokszor nem azt néztük, hogy ki a legalkalmasabb képvise­lő, polgármester, hanem hogy melyik párt tagja, és nekünk, személy szerint miféle haszon esik le, ha befut. Emlékszem, mert saját bőrömön is éreztem, a legváltozatosabb rágalmakat szórták a jelöltekre, még a jámbornak tűnő emberek is. Szinte mindre! Amikor tiltakoztunk a sokszor családi békét is feldú­ló, hitelrontó gyalázkodások ellen, az volt az illetékesek cini­kus és cinkosi válasza: a választási harcban mindent szabad. Akkor is, most is ezrek turkálnak egymás, életében. Mindent elkövetnek, hogy hátrányba hozzák a másik felet (tisztelet a ki­vételeknek)., Hazudoznak, ígérgetnek. Gyakran még az sem igaz, amit kérdeznek. A legjobb elgondolásokat, folyamatokat is igyekeztek meggátolni, nehogy a másik párt jót tegyen! Ha a rágalmak nem használtak, akkor a terrorizáláshoz folyamod­tak. Nacionalizmussal, antiszemitizmussal bélyegeztek meg iga­zán demokratikus cselekedetű pártokat, eszméket, embereket. Ezer százalékig igaz, hogy már ki sem mertük mondani, írni, hogy magyar, mert ránk sütötték a nacionalizmus bélyegét. Azt pedig végképp nem volt ajánlatos kimondani, hogy zsidó, mert akkor fajgyűlölők lettünk és kirekesztők. írásainkból kiol­lóztak mondatokat és szavakat, s csupán érdekesség, hogy né­hány esettől eltekintve, nem a zsidók fogták ránk az antiszemi­tizmust. Emlékszem egy Mészáros nevű igazgatóra, aki arra a tanra kényszerítette tanárait, hogy a magyar haz.a szeretete azonos a Szovjetunió szeretetével. De még abban az időszakban is bát­rabban mertük kiejteni e szavakat, mint manapság. Semmireva- ló nihilisták, hazátlan kalandorok uszítanak a kiutat keresők el­len. Tanulóidőnk lejárt! Ami esetleg betudható volt járatlansá­gunknak, arra ma már nincs mentség, csak egy: kilépni a gya­lázkodó agitációkból! A tiszta eszmékhez nem a mocsáron át visz az út. Ha eddig benne voltunk, lépjünk a partra. Tárjuk fel a visszaéléseket, a jogsértéseket, mutassunk rá a szabadság és az igazi demokrácia ellenségeire, de csak reálisan, csak az iga­zat mondva. Aki hazugságokkal, csalásokkal szerzi meg a hatalmat, az a következő években is olyan marad. Kereken 100 nép választási harcait, munkálatait, rendszerváltását tanulmányoztam az elmúlt 4 évben. Sehol ennyi szennyet nem találtam, mint nálunk! Ilyen lenne a magyar nép?! Aligha! Tisztább eszközökkel versenyezzünk ezután eszméinkért, bár­milyen is az! Ne feledjük: gyalázatos módon nem lehet igaz vilá­got kialakítani! Az igazi szabadság, a demokrácia nagyon nehe­zen megszerezhető, de mégis könnyebb megszerezni, mint va­lós, emberi, nemzeti tartalommal megtölteni. O lyan világot, országot kell kialakítanunk, amiat minden itt élő ember magáénak vall, ahol mindenki szabadon és bizto­ságban élhet, anélkül, hogy bárkinek is ártana. És az igazi sza­badság az, ha megéljük jogainkat és kötelességeinket, testben és lélekben egyaránt. Ne a gyűlölködés, egymás letaposása jellemezze társadalmun­kat, hanem az építés, az emberhez méltó élet és hazaszeretet.­Zsidei Barnabás (Leányfalu)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents