Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-09 / 133. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 9., CSÜTÖRTÖK J3 „Jelentkezzetek közmunkára!” Pest Megyei Hírlap \.Mgj szerkesztősége! Mi van fiúk? Szűköltők mint a sarokba szorított kutya. Kevés a pénz a fennmaradásotokra? Hát igen! Vége az MDF-kor- szaknak, a közpénz kétes alapítványokba, pártkasszába pumpálásának, lásd Pesti Hírlap megsemmisülése. Hát vegyétek fel ismét a köpönyeget kifordítva, s kuncsorogjatok közpénzért. Majd kaptok... hátbavágást... még- hogy országos napilap akartok lenni a szennylappal... Nézd az MDF-bandát, menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról, de hiába futnak, el lesznek számoltatva a közpénzekről, alapítványokról... Mégiscsak összehozott valamit ez a birkának nézett, lekezelt köznép, ha volt miből megtömni sógor, koma, haver stb. zsebét. A sok kompromittálódott elvbarátotok nép-nemzeti, keresztény- népi-nemzeti, népi-nemzeti- keresztény ideológiátokkal lejáratta az MDF-et is (Csurka Pista — tanítótok, Stol- már G. I., Grosics porondmester, Király, Skultéty Izabella de Bella, Lezsák Sanyi, Horváth Báli, Hippi Katona Tamáska, Kulin és Kónya- hörcsögök — úristen, A. J. hagyatéka volt, hogy Kónya belügyminiszter legyen, hogy szakadna rátok a kereszt a szerkesztőségben, úgyis málladozó falakról beszéltek (sírtok). Ha szétszéledtek, majd jelentkezzetek közmunkára, vadkender- s tulipánirtás is lesz, de ha végképp nincs pénzetek, kérjetek Katona Tomitól vagy Lezsák Sanyitól az alapítványokból. Ugye megmond- tam, ki győz. Ehhez nem kellett látnoki képesség, csak le kell menni az emberek közé, amit elfelejtettetek. Viktor Győző Vác Időjárás-jelentés? á Amióta Csúcs Lász- ^ ló visszaállította a j), Petőfi rádióban v—■—' 13.45-kor az időjárás- és vízállásjelentést, ha adódik rá időm, meghallgatom. Nem manipulált műsor. Emlékszem, volt idő, amikor még ezzel is visszaéltek. Ha május elsején kora reggel zuhogott az eső, a meteorológus felszakadozó felhőkről, szikrázó napsütéssel bíztatott. Ellenben, ha a hét vége kedvező volt egy Balaton- parti strandolásra, vasárnap délutánra a meteorológus másod- és harmadfokú viharjelzésekkel figyelmeztetett: siess munkás haza, vár a gyár. Igen nagyra becsülöm Bóna Márta, Aigner Szilárd és más meteorológusok szabatos előrejelzéseit úgy a rádióban, mint a tévében. Az utóbbinál képernyőre vetítik, műholdfelvételekkel a légköri viszonyokat. Általa megbízhatók az éjszakai, a nappali előrejelzések. Egyet azonban kifogásolok. — Miért „rossz” az eső és miért „jó” a napsütés? Május 19-én este a tévében, a fél nyolcas hírek után a meteorológus rossz időnek nevezte a ránk következő napot a sok eső miatt, bár, mellékesen megemlítette: a felhők elvonulnak, a nap is kisüt, a hőmérséklet elérheti a 35 Celsius-fokot. (Az esőzés egyébként egész napon át tartott). Amúgy gyönyörű májusi hónapunk volt. Rossz csak annyiban, hogy a fővárosi zászlóerdő közepette a főpolgármester úrnak nem jutott pénze a szúnyogirtásra. (Ha utánanéz, elődjének, Karafi- áth Jenő főpolgármesternek erre mindig volt pénze, bár őt nem nevezték a „tettek em- beré”-nek.) Régmúltunkból itt vesztegel egy bölcs közmondás: májusi eső aranyat ér. A fővárosi aszfalt emberének jólesik napsütésről hallani: az esőt nem szereti. De ne csak neki kedvezzünk! Ugyan kinek jó májusban a kánikula? Tavaly „jó” májusunk volt: sivatagi hőséggel. A megfizethetetlen vízárak mellett kiszáradtak a gyümölcsfáink, drága volt a zöldség. Ha a szabadba tévedünk, látjuk, zöld a határ, bokroso- dik a búza, az árpa, a rozs; mutatják már hegyeiket a kapásnövények. Bizonyára nem lesz kenyérgondunk, jöhet az ígért 3.60-as kenyér, lesz a haszonállalatainknak bőségesen takarmány, nem szorulunk behozatalra. Igen tisztelt meteorológusok! Fogadják a májusi esőt, a természet ingyenes ajándéHISTÓRIA Gazda József Nem süt a nap sugára (Dani Gergely) W „De ott volt egy . Rosu nevű első titkár, aki 1974 februárjában végül is megadta az engedélyt. Csakhogy amíg idáig jutottunk, sokszor meg kellett pakoljuk a terepjárót hússal s mindenfélével, s tömtük hol evvel, hol avval azokat, akik által valamit intézni lehetett,” S hogy nehéz volt, hogy milyen sok remény, félelem, lemondás és le nem mondás fűződött ehhez az engedélyhez, jelzi, hogy már-már a folklórhoz tartozó történetek születtek a megtorpanthatatlan, lehetetlent nem ismerő pap alakjáról. „Hogy miképpen szerzett engedélyt reá a 70-es évek elején, azt nem tudom, de hallottam róla egy legendába forduló történetet. Miután Dani Gergely tisztelendő úr egy megyei vallásügyi titkárt már megüttetett a gutával és saját magát is megverette két rendőrrel, még mindig nem ért el semmi eredményt az építési engedély ügyében. így hát a fejébe nyomott egy hatalmas csángó kalapot, csizmáit is felhúzta' melynek sarkai lópatkóra emlékeztető vasalással voltak ellátva. Magához vette a rózsafüzérét, majd így szépen felöltözve elment Bukarestbe építési engedélyt szerezni. Az ilyen szokatlan igénnyel érkező papot hóbortosnak találták, és kezdetben nem nagyon izgatták magukat a magas hivatal tisztviselői. De amikor Dani Gergely tisztelendő úr rettenetes csizmáival, a rózsafüzért jó hangosan mondván elkezdett a folyosó fényes kövezetén fel s alá járkálni, akkor egy idő után a tisztviselők megelégelvén a folyosó zengését, gyorsan a kezébe nyomták az építési engedélyt, hogy mielőbb elmenjen, mert még meglátja és meghallja valaki. Eddig a történet. Hogy ne szőné át a népi képzelet, arra természetesen semmi biztosíték nincs. De jól mutatja az egykori gyí- mesbükki plébános állhatatosságát, akire nagyon is jellemző ez a valóságban gyökerező legenda." „Nem az a rendkívüli, hogy templomot épített, hanem az, hogy magyar templomot, és Bákó megyében, a csángó vidéken! Valahogy mindenképpen kiharcolta azt az engedélyt.” Mire a hivatalos papírt megkapták, már 500 000 téglájuk volt készenlétben. S mert az építés elkezdődött, s azt megakadályozni már nem volt célszerű, a hatalom a bátor plébánost vette célba: kínozták, őrölték állandó megfélemlítő akcióikkal. Szinte naponta keresték a sze- kuritáté emberei. Ott ültek a templomban a miséin, megszállták a plébániát, hívatták Bákóba, s gyötörték itt, ott, mindenütt. „1975-ben volt egy házkutatás, de nem a plébánia épületében kerestek, hanem a melléképületekben, a padláson. Én is ott voltam akkor. Megverték. Edit doktornőt hívatták ki utána.” „Én sokszor vótam nála. Jaj, sok baja vót a szekusokkal! Állandóan keresték. Ott vótam akkor is, én nem tudom, valamilyen nagy búcsú vót, ott ültek azok is a templomban, s hallgatták. Ő meg felmérgelődött, kiabált, hogy mindenkinek a templomban a helye. Mikor elvégezte, akkor jöttek éppen hezza a szekusok. Zavarták nagyon sokszor. S félt, úgy félt tőlik! Osztán máskor is hívták ezek, hívatták bé Bákóba, mondta a harangozó, odament a »rokonokhoz«. Rokonoknak mondta a szekusokat. A hívek ha keresték: a rokonoknál van Bákóban... Örökké kért: ne mondjuk, hogy hova ment. A rokonoknál van, s kész. Hallottam, ő mondta, bántalmazták is. Mikor jöttek, örökké mondta: ügyelni kell. mert jönnek. Valamelyik örökké bészólt. S ő úgy idegeskedett, úgy félt!” A templom mégis elkészült. „Népi jellegű, tágas, szép, korszerű építmény.” 1976. október 17-én szentelték fel. „Nagyon hideg volt, és szél. Vagy nyolcvanöt pap volt ott. s ott volt Jakab Án- tal püspök úr is." Dani Gergely életének ez volt a legszebb napja. „Jaj, milyen boldog vót, milyen boldog vót! Különösen virágvasámapján, akkor vót nagy búcsú, annyian jöttek, teli vót az egész hely, mindenfelölről jöttek! Pünkösdkor es milyen sokan vótak! Azok es mentek fel oda, Somolyóra. Gyalog mentek. Bükkről es mentek sokan. Vallásos a nép. Munka közbe es ilyen szűzanyás énekeket énekeltek. Nem népdalt. Megtanóltuk mü es. Egy-ik testvérem felvette magnóra azt az éneket, így szólt: Egykor a Szűzmária, Munka közt gondolkozva. Amint várt szent családjára, Isteni szép magzatjára, A kis Jézusra, Mosni kezd, de hiába. Nem süt a nap sugára. A napot sírva kéri: Süss ki ó égő, forró nap. Ne légy oka bánatomnak!" A zaklatások azonban folytatódtak, s egyre durvábbá, egyre kegyetlenebbé váltak. Az állandó stresszálla- pot mind jobban és jobban megviselte Dani Gergelyt. Közben kórházba került, 1982-ben Onesti-en feküdt egy ideig. „Egy szekus vót a szobatársa.” A halála előtti nap délutánján „nála jártak a szeku- ritáté emberei. Olyan ürügygyei, hogy fegyvert rejteget. Feldúlták a plébániát, mondták, akik ott voltak. Este nem látszott semmi rajta. Reggel ő mindig ötkor kelt, borotválkozott, tisztálkodott, és ment misézni. Nem tudom, hatkor volt a mise. Aztán...” Abban a templomban halt meg, amelyet ő épít-, tetett. Szívinfarktus végzett vele, miközben feladatát teljesítette. Mint ahogy élete, úgy halála köré is legendák szövődtek. Hogy nem volt az természetes halál, megmérgezték. „Olyan hangok is hallatszottak, hogy valamit beleraktak volna a miseborba. Mert az olyan rettenetes volt, az áldozatfelmutatás után összeesett, egyszerűen összeesett az oltár előtt, és meghalt. Nem tudtak tenni semmit vele.” Áldozat ő is. Áldozati kenyeret mutatott fel az őt kővel dobálok felé. A gyűlölködés világában a szeretet igéit hirdette, s miközben a hatalom parancsára földi nagyságok dicsőségét zengte a megfélemlítettek kórusa, ő építkezett. Nemcsak kőből, igéből is. S az épület, az új ház — így tartja a népi hit — áldozatot követel. Áldozat lett hát. Ha nem méreggel, mint ahogy valószínűleg nem, megölték az állandó zaklatással, a meghurcoltatásokkal, gyanú- sítgatásokkal, fenyegetésekkel, a megalázó, az emberi méltóságot lábbal tipró testi kát örömmel,. Figyelmükbe ajánlom Móricz Zsigmond Esőlesők című kisregényét (novelláját). Ebben a májusban nem kellett az esőt lesnünk. Petővári Gyula Budapest Nem veszhet el ez az ország Meghatottan és köny- ríy JL nyes szemmel olvas- jjhfl tam Vedres Józsefné ' gondolatait a ,,Levelünk jött” rovatban. Átéltem én is ezeket az érzéseket, de velünk együtt sokezren ebben az országban május 8-a és 29-e éjjelén. Először én is elkeseredtem, de 67 év tapasztalatával. hitével a hátam mögött feltámadt bennem a remény, mint Vass Lászlóban, mert amíg élünk, addig mindig kell valami célnak lenni előttünk. Elővettem a Bibliát, visz- szalapoztam Mózes II. könyve 14:12., 13. és 28. verséhez. Arra kérem, hogy olvassa el az alábbi sorokat Ön is, asszonyom és mindenki, aki hisz Istenben és a jövőnk- ben. Legyen ez az ige útmutató mindannyiunk számára! 12. vers: „Nem ez volt-é a szó, amit szóltunk vala hozzád Egyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az Egyiptombéli- eknek, mert jobb volt, volna szolgálnunk az Egyiptombeli- eknek, hogy nem mint a pusztában halunk meg.” 13. vers: „Mózes pedig monda a népnek. Ne féljetek, megáll- jatok! és nézzétek az Úr sza- badítását, amelyet ma cselekszik veletek, mert amely Egyiptombélieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok”. 28. vers: „Visszatérőnek tehát vizek és elboríták a szekereket és a lovasokat, a Fáraónak minden seregét, amelyek utánok bementek a tengerbe, egy sem marada meg közülük.” Nehéz lesz az út, amelyen járni fogunk, de minket az 1950-és évek megedzettek, bármilyen halvány is a fény, amely ma még pislákol felénk, nem fog elveszni ez a kis ország, mint ahogy Izrael népe is megmaradt. Kárteszi Istvánná Cegléd bántalmazással, a lelke gyöt- résével. Megölték — Domokos Pál Péter szavaival — a körülötte harmincegy évig tartó zúgó záporral és félelmet keltő égzengéssel. De mégsem halt meg. „Gyönyörű új templomot épített, és ezzel eltörülhetetlenül rótta népe szívébe-lelkébe nevét.” Megálmodta az égbe magasodó hatalmas keresztet. Megálmodta és megalkotta. A gyímesbükki templomkeresztet, mely nemcsak Krisztus példáját, hanem az ő áldozatát is felrajzolja az égre. Emlékezffk, vallomástevők: 1. Nagy Ignácné Dani Erzsébet, Kézdivásárhely; 2. Csi- bi Klára, Gyergyószentmik- lós. Itt köszönöm meg Csibi Klárának, Dani Gergely unokahúgának azt a nagy segítséget, mely nélkül ez az írás nem születhetett volna meg. 3. Bodó Péter, gyergyószent- miklósi nyugalmazott plébános; 4. Bogdán Viktor, egykori gyímesbükki egyházi gondnok; 5. Fekete Gábor: Dani Gergely emlékezete. Új Ember, 1993. február. 21.; 6. Domokos Pál Péter levele Dani Gergely halálhírére; 7. Antal Imre: Gyímesi krónika. Bukarest, 1992; 8. Nagy Ignác, Kézdivásárhely; 9. Böjté Balázsné, Ger- gyószentmiklós; 10. Egy a Nagy család birtokában levő fénymásolt könyvlap, szerző és cím megjelölése nélkül. (Vége) Fegyverek begyűjtése a vármegyében A 17. század végén, a tőrök háborúk időszakában sok fegyver került jobbágyok kezébe is. A felszabadító háború befejeződésével több intézkedést hoztak, amelyek a fegyverek begyűjtését Szolgálták. Az uralkodó 1698. május 12-én küldött leiratot Pest vármegyének, elrendelve, hogy a szolgabírák járásaikban szólítsák fel a birtokosokat a parasztoknál található fegyverek beszedésére. A vármegye 1698. június 10-én megtartott közgyűlésén foglalkozott a rendelet végrehajtásával. Szent- kereszty István jelentette, miszerint Szentendre környékén részben végrehajtotta az utasítást. A magyar parasztoktól sikerült begyűjteni a fegyvereket, a szentendrei és a zsámbéki rácoktól azonban csak részben. Feltehetően ők maguk sem akarták átadni azokat, de a jelek szerint akadtak földbirtokosok is, akik támogatták őket ebben. Erre utal a vármegye határozata: „ha az előbbi okokból zavarok kelétkeznének, az nem a vármegye hibája, hanem azoké, kik a vármegye intézkedéseit akadályozzák. Az intézkedést végre nem hajtó parasztokat és a velük összejátszó nemeseket — kik a parasztok fegyvereit magukhoz veszik — úgy fogják büntetni, mint a lázadókat. ” Ugyanakkor sok kérvény érkezett a megyéhez, melyben a fegyverek visszaadását kérték a rossz közbiztonság miatt. így Ceglédről, Üllőről és Gombáról érkeztek panaszok erőszakoskodó katonák, illetve rablók miatt, kérve a fegyverek visszaadását. Pogány György
