Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-08 / 132. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 8„ SZERDA 13 Akit a kígyó megcsípett... Higgyék el, nem a gazdagok sorába tartozom, én is érzem az élet mindennapi terheit, sok mindenről le kell mondanom. Egy második csoportba tartozó rokkant, leszázalékolt nyugdíjas vagyok, a 73. évemet taposom. Egy főváros közeli állami gazdaságnál traktorosként dolgoztam 23 éven át 1981-ig, amikor is leszázalékoltak. így nyugdíjam az átlagkeresetem arányában — a rokkantsági fokozatba sorolásom következtében — magasabb volt az akkori átlagnál. Mai nyugdíjam a létminimum felett van ugyan, de mégis szerényen, sok lemondással élünk a szintén rokkant- nyugdíjas feleségemmel, és a már munkanélküli-segélyre sem jogosult, velünk élő fiunkat is el kell tartani. Az 1956-os forradalom idején a Tiszavasvári Állami Gazdaságnál dolgoztam állatgondozói munkakörben. Munkatársaim ismerték „büntetett előéletemet”, ezért is választottak meg engem az akkor megalakult munkástanács elnökévé. írásbeli nyilatkozatommal intettem dolgozóinkat a tettlegesség alkalmazásától és a gazdaság tulajdonának széthor- dásától, mondván, hogyha majd a törvényes rend helyreáll, a bűnösök felett a bíróságok ítélkezzenek. Később ezzel úsztam meg az elhurcolást. De mert az „elvtárs” megszólítás helyett a „polgártárs” vagy az „uram” megszólítást javasoltam, „a rend helyreállítása után” a gazdaságtól azonnal elbocsátottak, még fizikai munkát sem végezhettem ott. Ezt a rövid időre száműzött, de visszatért járási párttitkár megbocsáthatatlan bűnömül rótta fel. El kellett adnunk a feleségem által örökölt lakásunkat. Egy újjáalakult téesz- ben tudtam elhelyezkedni. De mikor a téeszelnök és a könyvelő sikkasztásait felfedeztem, és feljelentéssel éltem ellenük, nem volt többé maradásom. A párt akkori megyei első titkára, Benkei András volt belügyminiszter azonban közbenjárt, illetve segített abban, hogy tisztán és tehermentesen léphettem ki a téeszből. Az eddig leírt életutam indokolja félelmemet és azt a régi mondást, hogy akit a kígyó megcsípett, az a gyíktól is fél. ' Én az elmúlt négy év alatt biztonságban, szabad állam szabad állampolgáraként éltem. A leírt indokaim alapján azonban most a múlt megpróbáltatásainak közeledtét érzem, és ez félelemmel tölt el. L. Sz. Vecsés (Pontos név és cím a szerkesztőségben) Szükség van a koalícióra Nem hiszem, hogy lenne olyan állampolgár, akit ne foglalkoztatna a választások immár kétségbevonhatatlan eredménye. Az eredmény, mint tudjuk, szocialista győzelem, 54,15 százalékos parlamenti többséggel. Meglepő, váratlan eredmény lett, olyannyira az, hogy még a szocialista pártot is gyors reagálásra késztette. Ilyen volt például Szekeres alelnök gyors — az érezhető feszültségek eloszlatása érdekében tett — nyilatkozata: „nem lesz semmilyen takarítás, sem kicsi, sem nagy”. Horn Gyula elnök is sietett kijelenteni: „Többpártrendszerben, tehát koalícióban gondolkodunk, s természetesen szövetségesként kezeljük az SZDSZ-t.” A választás éjszakáján, a győzelem teljes tudatában jelentette ki a pártelnök, hogy sürgős feladat a nyugdíjasok helyzetének rendezése, a munkanélküliség visszaszorítása, az infláció megállítása, az árak és a bérek kezelése stb. Azonban nem egészen így látta a kérdés rendezését a párt HISTÓRIA Gazda József Nem süt a nap sugár a (Dani Gergely) m Vívta magányos . harcát a gonoszság ellen, a népéért, az igazságért. „Emlékszem még, amikor bőröndökben lehozta hozzánk a prédikációit, pogy rejtsük el, mit tudom, hova. Mert mindenütt keresték... S akkor egy nagytakarítás alkalmával édesanyámtól kérdezte, mikor újra olyan hangok voltak, hogy a szekuri- táté kutatgat, hogy megvannak-e még. S kérte, hogy lehetőleg tüntessék el, mert baj lehet belőle... S akkor a kemencében elégették, sajnos!” „Zaklattak amiatt is, hogy rendszeresen kijártunk misézni Damukra, Magyarbékásra és Három- kútra. Magyarbékáson a második világháború előtt plébánia működött, Da- níuk filia volt. A háború után elnéptelenedett mindkét templom, mert a pap elmenekült, s nem volt, aki misézzen. Gergely sokszor mesélte, hogy egyszer őt elhívták Románbékásra keresztelni. Valamelyik munkás hívta, aki a gátépítésnél dolgozott. O el is ment, s hazajövet egy faluban elromlott az autóbusz, amelyikkel utazott. Amíg az autóbuszt javították, ő körülnézett a környéken. Akkor fedezte fel a ma- gyarbékási elhagyott templomot. Érdeklődni kezdett, s megtudta, hogy most is vannak ott katolikus hívek — igaz, sokan átkeresztel- kedtek, mert nem volt papjuk. Gergely rögtön hozzáfogott a templom rendbetételéhez, s azután minden hónapban egyszer kijárt misézni, újévkor pedig házszentelni. Nemsokára tudomást szerzett az ugyancsak elhagyott damuki kápolnáról és a Damukon élő katolikusokról. Azt a kápolnát is rendbe hozatta, s már ott is rendszeresen miséztünk minden hónapban egyszer. 60-ban Háromkútról többen jöttek Damukra a búcsúra. Ezek a háromkúti emberek kérték, hogy ott is misézzünk, mert nincs papjuk. Ettől kezdve minden hónap második vasárnapján mindhárom faluban miséztünk, s ez a szokás mindmáig megmaradt. Ezt a dolgot az állami vallásügyi osztály persze nehezményezte.” Gyímesbükk Erdély és Moldva határközsége. Történelmileg Erdélyhez tartozott, de a háború után átcsatolták Bákó megyéhez. Hogy milyen sokat jelentett az adminisztratív hovatartozás, ennek a falunak a helyzetén is meg lehetett figyelni. A mindössze egy patakocska által elválasztott, a rajta levő híddal azonban összekötött, egyébként is összefüggő település két részében — Gyímesközéplokon és Gyí- mesbükkben — kétféle élet alakult ki. A Hargita megyei részeken viszonylagos nyugalom, a magyar iskolák működtek, működhettek. Odaát, akárcsak jó tíz évvel előbb a moldvai csángóknál, a „szakaszosság” elve alapján fokozatosan felszámolták a magyar oktatást. Előbb csak mint tantárgyat hagyták meg az anyanyelvet, aztán azt is megszüntették; a tanerők vagy vállalták, hogy románul tanítanak, vagy el kellett menniük onnan. Mire Dani Gergely — akit 1974-ben helyezett át a püspöki szék — odakerült, már a szüneteken sem szabadott a gyermekeknek magyarul beszélniük. A tájat a félelem uralta. Állandóan ott forgolódtak a szekuritáté ügynökei, akik a magyar szóban, a magyarságérzésben látták a legveszélyesebb ellenséges megnyilatkozást. S Dani Gergely vállalta, hogy ebben az értelemben bűnös legyen: üldözött, meghurcolt, megfélemlítte- tett, de megfélemlíthetet- len ember, aki kitart nemcsak a hit, a lélek, hanem az érzés, az öntudat, a nemzeti érzés, nemzeti öntudat parancsa mellett is. Mint ahogy semmiféle nyomásra nem lett volna hajlandó megtagadni az édesanyját, nem tagadta meg az édes anyanyelvét sem. Pedig akkor Bákó megyében már ő volt az egyetlen római katolikus pap, aki magyar híveinek magyarul prédikált. S felvállalta nemcsak a papság, hanem félig-med- dig a tanítóság önkéntes feladatkörét is. Maga köré gyűjtötte a gyermekeket, s hittanórákon nemcsak imádkozni, hanem írni-ol- vasni is tanította a nyelvüktől megfosztásra kiszemelteket. Népdalokat, magyar történelmet tanított nekik, nemzeti öntudatot oltott beléjük, vállalva ezzel a mindennapos fenyegetettséget, az állandó zaklatásokat. „Jaj, igen, magyarul úgy énekeltek, hogy zengett az ódal. Lánc, lánc, eszter- lánc, a körben benne volt ő is, s a gyermekek vele énekeltek. Játszott velük. Amikor ministráltak, mindig megfizette őköt. Versenyeztek, ki ministráljon. Melyik szegény gyermek vót, azt pártolta örökké. Mindenre tanította őköt, s úgy magyarázott, úgy foglalkozott a gyermekekkel, mintha a hezzatartozói lettek volna.” „Petőfi, Arany, Vörösmarty verseire tanította a gyermekeket. Ezért többször meghurcolták, megkínozták és megfélemlítették.” „O kiállt mindig, ő osztán ki. Az volt a baj, hogy magyar volt.” Ezért kellett folyamatosan lakol- nia. Mert magyarul misézett, mert nem tagadta meg, nem hagyta el anyanyelvét, amint moldvai csángó-magyar paptársai tették' — s teszik, sajnos, mai napig is. S mert nemcsak hivatalnokként, hanem teljes szívvel, teljes lélekkel szolgálta az Urat. És szolgálta népét, nemzetét. Amikor Gyímesbe érkezett, ott állt a már 1932-ben elkezdett templom alapzata, rá várt az a nehéz feladat, hogy a több gazdasági szakembere, Békési László, aki kijelentette: ha a párt egyedül, koalíció nélkül vállalja a kormányzást, akkor ő nem vállal semmilyen szerepet a Horn vezette új egypárti kormányban. Ez érthető, világos beszéd volt! Aki eddig nem tudta volna, az előtt most már világossá válhatott: Magyarországon nem ismételhető meg az egypárti rendszer, még több párt keretei között sem! Nem tehet egy párt (még ha többségben is van a parlamentben) azt, amit akar. Bármennyire is szeretnék egyedül megoldani az ország gazdasági helyzetét, az egyszerűen lehetetlen. Egy ilyen gazdasági program megvalósítása csak széles körű támogatással lehetséges. Ezért bármilyen ideológiai űr van a két párt között, szükséges az SZDSZ—MSZP koalíció. így már nem csak elérhető a kitűzött célok megvalósítása, hanem ezt a társadalom jelentős részével el is lehet fogadtatni. Az aztán más kérdés, hogy az ország lakosságát érintőleg jó vagy rossz lesz ez a politika. Ha jó, akkor természetesen az MSZP-t illeti a dicséret, ha viszont nem, úgy alakulna a végrehajtás, mint ahogy elképzelte a koalíció, akkor a sikertelenségért a koalíciós pártok a felelősek. A köztársasági elnök a választást követő fogadáson kijelentette: „törekedni kell a koalícióra, bár én ebbe nem akarok beleszólni”. Nem? Hiszen ezzel a kijelentésével már bele is szólt. S ahogyan az ország lakossága megismerte az SZDSZ politikáját, úgy a hatalomban való részesedés reményében biztosan törekedni is fognak a koalícióra. Mindannyiunk nevében kívánhatjuk, hogy az új kormány jó irányba vigye az országot, az ellenzék pedig legyen konstruktív, segítő szándékú, de ha az irány rossz, akkor legyen kőkemény ellenzék. Pusztai József Tápiószecső mint négy évtizede várakozó fundamentumra épületet, az épület mellé tornyot emeljen, s a toronyra felkerülhessen a kereszt. A legnagyobb erőpróbát nem maga az építkezés jelentette számára, hanem az engedély megszerzése. A hatalom hallani sem akart róla. S féltek, rettegtek, nem merték kimondani az igent a helyi vezetők, tanácsosok sem, akiknek léte és főleg fendéte kifejezetten annak a függvénye volt, hogy mennyire szol- galelkűek. „Dani Gergely tisztelendő úr 1972 augusztusában került Gyímesbükkre — emlékezik egykori gondnoka. — Már úgy érkezett ide, hogy a nagyon rég lerakott alapokra fel fogja a templomot építeni. 1972 decemberében a helyi néptanácsnál szóba hozta az engedély ügyét. Vitába keveredett az akkori tanácselnökkel, aki ellenezte a dolgot. A plébános úr figyelmeztette: vigyázzon, András! — s három hónap múlva az elnök meghalt. Akkor egy román ember jött a helyébe, aki addig párttitkár volt. A hat magyar képviselő közül négy az építés ellen szavazott, a román képviselők az elnökkel mellette. Az ügy aztán Bá- kóban akadt el. (Folytatjuk) A nagykőrösi kántor A múlt század végének, a huszadik elejének volt népszerű írója az ügyvédnek, politikusnak sem utolsó Eötvös Károly. Ő írta meg Vajda Károly, Nagykőrös, híres kántorának történetét. Debreceni diákként került a városba, hangja úgy megtetszett a körösieknek, hogy el nem eresztették volna semmi pénzért. Évtizedekig szolgálta a református gyüleketetet hangjával. „A mennydörgés és a rigódal volt együtt az a hang (...) még a harangok szava se nyomta el”—- írta Eötvös. Hanem nyugdíjba küldték egyszer Vajda Károlyt: csúffá tette a várost. Történt, hogy Pa- tay Sámuel vagyonát a városra hagyta: építsenek orgonát. Nem tetszett a terv sokaknak, minek térnénk el az ősi szokástól — mondták. Ellenezte Vajda Károly is, de a pénz megvolt, csak elkészült az orgona. „Minek oda orgona, ahol az ő hangja szállott az egek felé és az áhitatos szívek felé?”— morfondírozott a kántor magában. Mikor elérkezett a hangszer avatásának napja, elkészült tervével. „A kar énekét ő vezette. A legszebb zsoltár számát tűzte ki a táblára. Az or- gonás kántor Nagy József uram volt. Azt ugyan még eltiírte Vajda Károly uram, hogy az orgona az élőhangúkat elfújja. De azután nekieresztette rettentő hangját s ágy agyonénekelte az orgonát, hogy meg nem hallotta annak hangját többé senki emberfia”— írta Eötvös. Az öreg kántort, hogy így csúffá tette a várost és orgonáját, menten nyugdíjazták. ,jkmire (...) nagy érdemei miatt úgyis méltó lett volna már”— fejeződik be az anekdota. Pogány György
