Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-07 / 106. szám
PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 7., SZOMBAT 13 Ne is adják el a holnapot! §Már régóta készülök, hogy Sándor Andrással kapcsolatos véleményemet megírjam önöknek. Mind ez idáig halogattam, de most, a május 2-i számukban megjelent írása után nem tudok tovább hallgatni. Aki ezt az írást elolvasta, az a magyar zsurnalisztika egyik gyöngyszemére talált benne. Ez a megrázó írás az aktuálpolitika általános érvényű elveken nyugvó, olyan megvizsgálása és kritikája, a nemzet iránti féltő szeretet olyan jeremiádja, amely ugyan napjaink felforrósodott közéletébe kiált bele, de mondanivalója nemcsak a mának, hanem a holnapnak, holnaputánnak is szól. Köszönet érte! Minden során érződik, hogy lélekben szabad ember írta, hiszen ezen a hangon megszólalni — és így megszólalni — csak szuverén személyiség tud — jenseits von Gut und Böse. A Pest Megyei Hírlap igényes olvasói számára nagyon szerencsésnek tartom, hogy ilyen szerző írásait vehetik időnként a kezükbe, mert a lap eszmeisége számomra azt mutatja, hogy sok más újsággal szemben önök inkább olvasóik ízlését és tájékozottságát igyekeznek — rangos szerzők segítségével — emelni és szolgálni, mintsem a lap színvonalát egy mesterségesen, készakarva létrehozott állítólagos „tömegigény” (valójában igénytelen, ám lassan, de biztosan erkölcsöt és nemzeti érzést sorvasztó) szintjére lesüllyeszteni. Ne is adják el a holnapot a máért! Végezetül: ilyen nagyformátumú szerző és a lap találkozása, Sándor Andrásra való tekintettel, a Carmina Buranából, az eredeti szövegösszefüggésből kiragadva: „Felix coniunctio!” Karsay István Nagykőrös Kikre hallgassunk? Tisztelt Szerkesztőség! Régóta szégyellem, hogy nem írok önökhöz naponta bátorító, támogató levelet. Régi tervem ez, és most Csúcs László védelmében megteszem. Első gondolatom az volt, ha kell, akár Dugovics Tituszként is Csúcs László mellé állok. Fölháborít ez a mérhetetlenül magabiztos magyar(országjellenesség. Erthetet■len és szomorú, hogyan kerülhet/ett ennyi éretlen „okos” a rádióhoz, a tévéhez. Nem elég a tehetség, elegendő bölcsességet, sőt, a hazaszeretetet is számon kellene kérnünk azoktól, akik az ország népéhez szólhatnak. Ki hatalmazza fel a (nem odavaló) rádiósokat, hogy saját sérelmeikről, sebeikről beszéljenek a hírekben?! Sokan visszaélnek ezzel a kivételes helyzetükkel. Gyermeteg, ostoba módon idézgetnek egy-két nyugati (világlapból, mintha ezzel vélt igazukat igazolni lehetne. Miért volna mérvadó, hiteles nekünk némely nyugati újságíró véleménye Magyarországról? Hát alaposabban ismerik ők a mi sorskérdéseinket, helyzetünket, mint mi (Benedek István, Fekete Gyula, Sánta Ferenc stb.)?! Hát illetékeseb volna ilyen kérdésekben valamely firkász, bárhol is? Nem volna helyesebb szavahihető, igaz magyar emberekre hallgatni? Gondolatban megszorítom Csúcs László kezét é$ az önökét is, kívánva eredményes küzdelmet a jövőnkért. Beke Miklós tanár Budapest Féktelen indulatok Az elszabadult indulatok, a különféle érdekek és sanda szándékok,' valamint a jó ügyet ösztönösen megérzők össztűzéHISTÓRIA Egy asszony a gulag poklában m Baján átadtak az • oroszoknak, és mint egy rossz szerszámot, leltárba vettek. Két napig ott tartottak Baján, bealjaztak egy kis szalmával egy iskolaterembe, de enni, inni egy cseppet sem adtak. Teljesen kimerültek az emberek az éhségtől. A szomszéd termekben is ott szorongtak a szomszéd faluból a svábok és a magyarok. Két nap után bevagoníroztak bennünket, de enni, inni továbbra se adtak. Aztán megindult a vonat a bizonytalanság felé, s mi azt hittük, hogy a zsidókhoz hasonló lesz a sorsunk. Még az ajtót is ránk szegelték, hogy meg ne szökjünk. A réseken bámultunk kifelé, hogy merre megyünk, de nem bírtuk a hidegben sokáig, és az álmunkat elnyelte a kerekek zakatolása. Egyszer arra ébresztett valamelyik lány, hogy meghalt valaki, ami igen megviselt bennünket. Dörömböltünk a vagon oldalán, de senki nem volt kíváncsi ránk. Mire Kijevben először ránk nyitották az ajtót, öt lánytestvérünk bedagadva, felpuffadva meghalt. No, ezeket a nagy hóra kellett kidobnunk. Aztán Kijevben egy kis köleskását adtak, azonban szomjúságunk erősebb volt az éhségnél is. Víz azonban nem volt sehol. Különösen a szerelvényben velünk együtt utazó férfiakat viselte meg nagyon a szomjúság. Ok nem is tudtak maguknak parancsolni, és mikor Kijevben felnyitották a vagon ajtaját, leugráltak, és a havat ették, miközben a fegyveres őrök csak röhögtek rajtuk. Ezek a férfiak aztán egytől egyig elpusztultak a 40 napos úton. Úgy dobálták őket ki a nyílt vonalon, mint a döglött kutyákat. 40 nappal a bajai bevagonírozás után megérkeztünk Kagyevkába. Ez egy hatalmas kolhoztelepközpont volt, ahol barakkokban „szállásoltak” el bennünket. Hihetetlen mostoha körülmények között éltünk itt, de Istennek gondja volt ránk. Bácskából, Baranyából sok sváb és magyar volt ott velünk, és Erdélyből is sok magyar, s főként nagyszebeni szász és bánsági sváb. No, innen jártunk naponta gyalog Vorosilovgrádba, az ottani bányába dolgozni. Csillés voltam, de minden bányai munkát el kellett végeznünk. Az oroszok a fogoly német tiszteket bízták meg a bányamunka irányításával, akik kihajtották belőlünk a lelket. Dolgoztak köztünk oroszok is, főként nők, akik igen rosszul bántak velünk. Mi, kunbajaiak, 37-en voltunk, és összetartottunk, s a szörnyű terhelésben is igyekeztünk segíteni egymást, ha volt hozzá jártányi erőnk. Mert amit enni kaptunk, az ehetetlen volt, attól csak elpusztulni lehetett. De az együtt dolgozó oroszoknak se jutott több és jobb. Elképzelhetetlen, mostoha körülmények között éltek ők is meg mi is. Kenyeret csak annyit kaptunk, hogy a mellünkre kitűzhettük kitüntetésnek, de az is ehetetlen volt. Csoda-e, ha egymás után haltak meg a lányok és a férfiak is? Később hiába sajnáltuk egymást, mindenki a maga életét igyekezett menteni. Holtfáradtan hazaértünk a bányából, bekaptuk azt a kis löttyöt, és mikor lefeküdtünk, a poloskák, tetvek ezrei rohantak ránk, hogy tőlük még jobban szenvedjünk. Még a szánkba is bebújt a poloska, ha nem vigyáztunk. A halálfélelem fogta el az embereket. A felügyelő orosz tisztek között elvétve akadt egykét rendesebb a magasabb rangúak között, de az alsó réteg az szörnyű kegyetlenül bánt velünk. Az egészségügyi viszonyok hihetetlen mostohák voltak. A WC meg egyenesen ijesztő volt. Egy tábori latrina szolgált erre a célra, és az átdobott deszkapallóról végezhettük a dolgainkat. Hányán estek bele az erőtlenségtől, s nem segítettek rajtuk. Egy kelebiai fiatalember is így fúlt bele. Mi, kunbajaiak esténként együtt imádkoztunk, sírtunk és hazagondoltunk, máskor egyik lánytársupk a Bibliából olvasott fel. Elsirattuk a halottainkat: a magyarokat is, a svábokat is, mert ott aztán tényleg egyenlők voltunk. A halál, a szenvedés nem kímélte sem az egyiket, sem a másikat. Másfél hónapig a bányában hajtották ki a lelkünket, azután erősítésként a kagyevkai kolhoz paradicsomtábláin szedtük a paradicsomot és olykor nagy üvegházakban az uborkát. Megörültünk a paradicsomnak, meg a jó levegőnek. Aztán mikor tapasztaltuk, hogy a permetes paradicsomtól vagy uborkától egyre többen legyengülnek a hasmenés miatt, vigyáztunk a mértékre. Tudniillik nem kaptunk semmi olyan tartalmas ennivalót, amire nyugodtan ehettünk volna paradicsomot. Volt olyan turnus, akiket ez valósággal megtizedelt, mert nem tudtak a csábításnak ellenállni. Hányszor csákányoztuk ki a fagyos földből a krumplit, az otthagyott cukorrépát, hogy valami legyen a gyomrunkban! Nőkről lévén szó, a tisztálkodási lehetőség hiánya miatt különösen szenvedtünk. Az otthonról hozott ruhák hamar tönkrementek a bányában, s utána egyetlen ruhánk télennyáron a meleg vattapufajka volt. És mi ennek is örültünk. A hajunkat röben állt április 26-án este a veresegyházi önkormányzati testület és a település polgármestere. A mintegy százfőnyi, otthon nélkül maradó gyermeknek hajlékot, meghitt, barátságos környezetet kínáló gyermekliget létesítése ügyében hívta meg az önkormányzat tájékoztatóra a község lakosságát. Természetesen érthetők a helybeli szülők féltő aggodalmai gyermekeik iránt. Érthető a helyi lakosság vonakodása is. Érthetők a jó szándékú és segíteni akaró pedagógusok érvei is. De nem fogadható el, sőt elítélendő e nemes ügyet politikai kampányba illesztő, vagy az ügyből hasznot húzni akaró szándék. Kétségtelen, hogy valahol, valakik hibáztak. Az elvakult kritizálás, vádaskodás azonban nem fog segíteni. A gyermekeket legjobban szolgáló, de a lakosságra is figyelő, mihamarabbi megoldásról kell gondoskodni. Pajor Károly Veresegyház Emlékezés egy zárdára Néhány sorral szeretnék hozzászólni az Ápolják a nemzetiségi hagyományokat című cikkükhöz. Bentlakó növendéke voltam a zárdának, 1926-tól 1929-ig, a négy elemi iskolát ott jártam végig. Az apácák született franciák voltak, a társalgási nyelv is francia volt. Mi úgy tudtuk, hogy a rend a francia forradalom után menekülve, itt talált otthonra és a noviciák nagyrésze Franciországból jött, és az Anyák oda is mentek viszsza. Tízéves koromban anyanyelvi szinten beszéltem a nyelvet, ami igen nagy előnyt jelentett, és németül is tanultunk, de az nem vált annyira vérünkké. Ha már tiszteljük a hagyományokat, nem értem, hogyan maradt ki ez a cikkből. A „Szent Kereszt”-n51 nem tudok, viszont sokat tudnék beszélni még az apácákról, hiszen 4 év nagyon hosszú idő egy kisgyerek életében. Németh Józsefné Budapest vidre, háromcentisre vágták, ami jó is volt, mert nem volt legalább sok bajunk vele. Volt ott egy partizánnő is a kolhozban. No, az elvitt néhányunkat olykor a háza körül a kertet kapálni, s adott egy kis aludttejet. Soha olyan finom nem volt nekem az aludttej azóta, mert igen ritkán jutottunk hozzá. A partizánnő lánya azonban irigyelte tőlünk, és meg is vert, meg összerugdosott. Az orosz tisztek maguk sokallták meg rajtunk a kék foltokat, és nem is engedtek oda többet. A kolhoztáblán végzett munka után ismét jött a poros bányajárat, a nehéz csille, a kemény, nem törékeny nőkre méretezett nehéz munka. Csoda-é, ha legyengültem és 35-40 kilóra fogytam? Közben ugyanis a szénpor igen megterhelte a tüdőmet, és beteg lettem. (Folytatjuk) Orosz Károly Vecsés Mikszáth és Gödöllő Mikszáth Kálmánt rokoni és baráti kapcsolatok főzték Gödöllőhöz, így elég gyakran megfordult a városban. Egyik leghíresebb regényének, a Különös házasságnak — mély részben valós eseményeken alapul — szerencsés befejeződése Gödöliőhöz kapcsolódik. Buttler János és szerelme, Horváth Piroska későbbi, boldog élete Mikszáth egyik barátja, Csiky Kálmán egyetemi tanár lányának, Etelkának köszönhető. A kamaszlány a folytatásokban megjelenő regényt olvasva a család gödöllői nyaralójában vendégeskedő íróhoz fordult: „Egymáséi lesznek-e végül Buttler gróf és Horváth Piroska? — azt felelte Mikszáth bácsi: Nem lehet, mert akkor a valóságnak nem felelnének meg. Ti. Buttler sohasem tudott br. Dó'ry Máriától elválni, amely házasság akaratán kívül történt meg.”A Pesti Hírlap hasábjain 1900-ban 52 folytatásban megjelenő regényben Mikszáth eredeti tervei szerint Buttler gróf meghalt volna. De nem akart csalódást okozni Csiky Etelkának (és nyilván a boldog befejezésre vágyódó olvasók nagy tömegének), ezért életben hagyta a grófot: „...hogy kedves kis húgomnak is kedvére írjak — nagyon szeretett Mikszáth bácsi —, majd találok én megfelelői befejezést, aminek meg fog örülni'’— jegyezte fel Etelka. így született a regény rövid 25. fejezete, a „Taré’’című, melyből kiderül, hogy nem a gróf, csupán egy fából faragott figura volt a koporsóban egy táblával együtt: „Tace!” — vagyis „Hallgass!” — ha avatatlan megtudja a tltkot' Pogány György
