Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-07 / 106. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZÁG 1994. MÁJUS 7., SZOMBAT 7 A pipázó Mikszáth a horpácsi kúria ámbitusán Mint a rest bakter Ellenzékünk túlságosan elbizakodott. Ha valóban hiszi, miszerint ó a jövő kormánya (ami még persze nem bizonyos), ahelyett, hogy a sült verebeket a levegőből várja, a tevékenység, munkálkodás útjára kellene lépnie s megmutatnia az erőt és munkaképességet, — amelyet annyiszor emlegetett, s melyre most véleménye szerint oly nagy szükségünk van. Hadd látnánk már egyszer: mit akar és mit bír. A mi tisztelt ellenzékünk azonban nem ezt teszi, hanem mint a rest bakter, nagy szundikálva lesi, míg az óra utolsó homokja is lepottyan, mikor aztán rákerül a sor az ő kiáltására. És azalatt, míg elméje tétlenül kóvályog félálomban, félébren mindenféle bolondságokat kigondol nekieresztett fantáziája. (...) (Magyar Néplap, 1875) Csínján a bizalommal A levegő tele van választási mozgalmak hírével, kortesnótákkal. Amerre tekintünk, zászlók lobognak, s képviselőjelöltjeinek nevét hangoztatja a nép. Lehetséges-e most másról beszélni és írni, mint a választásokról? (...) Számtalanszor hangoztattuk... hogy a nemzet legyen tekintettel arra, hogy kiket választ be a parlamentbe, sok, nagyon sok függ attól, milyen férfiakból fog állani a képviselőház, számtalanszor hangoztattuk... hogy az általános társadalmi romlottságnak, mely évek óta mindent befog, mint a penész, nem lehet egyéb következménye, mint hogy a képviselői állást is, szemesnek állván a világ, ügyes szerencsefiak fogják elkapkodni az igazi érdem elől, mely szerényen visszahúzódik... A választási mozgalmakról beérkezett s előttünk fekvő tudósítások igazolják, hogy számosán vannak, akik állás és jövedelmezőbb keresetforrás hiányában felkerekedének „kerületet keresni" magoknak... Ezek olyan emberek, kiknek sem hivatottsága, sem kedve, sem tudománya a törvényhozói teendőkhöz, kik a bizalmat, melynek az a természete, hogy önként kellene nyilvánulnia, nem várják be, hanem kierőszakolják... Csínján a bizalommal, polgártársak, ha azt akarjuk, hogy életerős országgyűlésünk és virágzó hazánk legyen, ha azt akarjuk, hogy a becsület és igazság legyen polgári jólétünk őre! (Magyar Néplap, 1875.) Sötétedő' végveszély Magyarország semmiben sem volt jobb helyzetben, midőn a jelenlegi kormány sorsát kezeibe vette, mint a tatárpusztítás után. Most is, mint akkor, egy új honalkotás művének kell következni. Válponton állunk, a helyzetnek el kell dőlnie rövid idő alatt. Vagy sikerül kibontakoznunk az ezer bajból, mely Ellenzékünk túlságosan elbizakodott Válogatás Mikszáth Kálmán írásaiból útunkat állja, s haladásunkat gátolja, vagy pedig helyben maradunk régi tétlenségünkben, ferde, céltalan ide-odakapkodással, még inkább nehezítve a kibonyolódást, s a hátunk mögött sötétedő végveszély csakhamar utoléri jobb sorsra érdemes hazánkat. (Magyar Néplap, 1875) Csak mi vagyunk némák? Ha a tűzhez a víz ér, — a tűz kialszik a víz elpárolog; ha a levegőbe füst keveredik, a levegő fellázad, s megszűnik éltető lenni, fojtó lesz; ha az ebet megrúgják, nem csóvál farkat, fogait vicsorítja, ha az oktalan állatot olyan kúthoz viszik inni, melynek fenekén hulla rohad, bőgve riad vissza... Csak mi vagyunk némák. Csak a magyar megyen amerre viszik... csak a magyar mosolyog, ha megrúgják is... Fűnek, levegőnek, tűznek, oktalan állatnak »akarata« van. Csak a magyarnak ne legyen? (Budapesti Napilap, 1877) Zászló és lidércnyomás Egy nagy mennykő sárga-fekete zászló libeg-lobog a Hungárián! Aki látja, ijedten néz maga körül: nem valahol Bécsben van-e valamely ezeregyéjszakái gonosz szellem pajkos jóvoltából? vagy a szemét törli; nem csak úgy álmodta-e ezt a hatvanhetes alkotmányt Lónyaistul, Tiszástul, mindenestül, és tulajdonképpen még mindig a derék Bach uralkodik itt? Bizony, ha álmodta, nehéz álma volt, beillő még lidércnyomásnak!... Nem, nem álmodott. — Már amilyen olyan, de magyar világ van! A sárga-fekete zászló csak ideiglenesen kedvetlenkedik ott a szálloda pipaszurkálóján, mert a fővárosnak érdekes vendége van, ha ugyan így szabad neveznünk Albrecht főherceget, e szelíd arcú öregurat, akivel azon érdekes viszonyban állunk, hogy nem szeretjük egymást. (...) (Budapesti Napilap, 1877) A „politikai merénylet” Per associationem idearum, eszünkbe jut Ferdi bácsiról Patay István urambátyánk, kivel rettenetes dolog történt... Megolvasta az újságból a Helfy esetét, — és megirigylé vala a mártíromság dicsőségét...-------mondá magában —, a dolog jól van kifundálva... A nyüstyit! Mért ne lehetnék egyszer én magam is diplomata, hogy essék bele valamennyibe a süly... Fundáljunk, kombináljunk csak, egy makulányit!... Pista bátyánk addig kombinált hát, míg kifundálta a dolgot. Behítta a kocsisát. — Hallod-e, édes fiam. Volt-e már a kezedben pistoly? — De volt ám — felelte a kocsis. — El tudod-e sütni a ravaszt? — De el ám, nagyságos uram. — Ember vagy, fiam. Most ide hallgass. Egy nagy politikai misszióval bízlak meg. De azt mondom, el ne járjon a szád, beste lelke, mert különben... Marci megígéri, hogy olyan hallgatag lesz, mint a bunda. — Hát fiam, Marci — mond Pista bátyánk —, ma délben, mikor a veres szobában fogok szundítani, menj le az utcára és lőj be a kék szoba ablakán, lehetőleg olyankor, mikor senki sem lát, aztán szaladj el. — Igen ám, csakhogy a golyó betöri az ablaküveget és kárt okozhat a szobában. — Ne bánd, fiam! Majd behozza az, amenynyivel kevesebbet kell költenünk a választáskor. És ennek a politikai missziónak csakugyan foganatja lett: ma már ezt olvassuk a »Debrecen« című lapban: »Polgárok, vigyázzatok! Patay István ablakán szombaton belőttek. Merénylet történt, azt kell hinnünk, hogy a jóérdemű embereket „rendszeresen” üldözik...« (Pesti Napló, 1877) A szélsőbal csizmája Nevezetesebb ellenzéke nincs az egész világnak, mint most nekünk. De azért még sincs okunk büszkélkedni vele. Összehord prücskötbogarat, eregeti a nagy szavakat, mint a pajácó torka a komédiás-pántlikát; olyan, mint a »verekedő« ember, ki ha már egészen kifogyott az ellenségből, a tejesköcsögöket sem átallja hajigálni. Mindig eszembe jut róluk az egyszeri szenvedélyes vadász csizmadia, ki a saját eszterhéja alatt feketedni látván valamit, vadászati dühében elképzelte, hogy ott bizony egy csapat varjú ül. s fogta magát, közéjük durrantott puskájával, de azért nem lőtt vaíjút, hanem csak a saját oda kiterített csizmáit serétezte össze. A mi szélsőbaloldalunk is saját csizmájára lövöldöz. Az Alvinczy-puska hol-hol nagyot durran, hanem persze nem csinál semmi bajt! (...) (Magyar Néplap, 1875) A legjellemesebb nemzet (...) A heves vérmérséklet legtökéletesebb típusa a magyar, s ennek következtében egyike a legjellemesebb nemzetnek. A magyar ember szava kontraktus, haza szeretete kultusz, királya iránti hűsége példás, a törvényhezi ragaszkodása (még ha a törvény rossz is) az angoléval versenyezik. (...) (Magyar Hírlap, 1980) A lengyel—magyar barátság Két szomszéd nemzet vagyunk, sokat szenvedett az egyik, a másik is. Lengyelország mindig könnyeket hullatott a mi bajaink fölött, mi is mindig megsirattuk, valahányszor a szabadságából elvettek egy darabot. S sokszor vettek el, míg egészen elfogyott. Pedig ő is, mi is a szabadságpot szeretjük, S hol szabadságharc vívatott a földtekén, magyar és lengyel kardok sohasem hiányoztak onnan. (...) A magyar sohasem felejtheti el az iránta nyilvánuló rokonszenvet és a neki tett szolgálatokat. Az a szokása, hogy aki neki egyik ujját nyújtja, ő az egész kezét nyújtja vissza. Igen, itt van mind a két kezünk a baráti szorításra, jó lengyelek: e kezek a barátság zálogai, de ha kell, a kard is jól elfér bennök tiértetetek. Számítsatok ránk mindig, mikor eljő az elhatározó óra, hívjatok minket, ott leszünk. (...) (Szegedi Napló, 1880)) Megtaláljuk-e a helyes irányt? Soha eseménydúsabb év! Nem mintha nagy események rázták volna fel nyugalmunkat: de az egész időn keresztül végighúzódott egy lassú, erőnket emésztő küzdelem: küzdelem önmagunkkal.1 Mi, kik mint fennebb mondám, figyelemmel kísértük beléletünket, megvigyáztuk annak minden érlüktetését, láttuk bajaink szimptomáit, régen észrevettünk egy elkeseredett vajúdást, mely a pártok, de kivált a Deák-párt kebelében forrt, karját megbénítá, tevékenységét megzsibbasztá. — Mindenki érezte a gonosz helyzetet, látván a bomladozó épületet, államháztartásunkat, amint egyik kő a másik után lemállik róla, észrevevé a helytelen irányt, lett is volna kedve megállni a félúton, de könnyebb volt kitérni a kezdeményezés elől. — Mindenki a másiktól várta az égi mannát! (...) Hanem az elfojtott seb tovább is forrt bent a Deák-párt keblében, s harmadszor is kitömi készül a koalícióban, mely létre is jött volna, ha rosszakaratú vezérek, kik az uralkodási mindenható gyékényt nemigen szeretnék engedni kihúzni magok alól — el nem rontják készakarva az erők ezen egyesülését, mely bizton használt volna az országnak annyit, mint amennyit vezérkedési viszketegségük már eddigelé ártott. E rövid visszapillantásból láthatják olvasóink, hogy a kormánypárt ez évi élete folytonos vajúdás, folytonos vergődés volt egy új, helyesebb irány után. Hogy megtalálja-e ezen irányt, mikor, miképp és hogyan találja meg, ez most a kérdés, melyre még ma nem képes felelni senki... (Magyar Néplap, 1875) A kormány változás csak árthatna (...) Kormány változás jelenleg csak árthatna ahelyett, hogy használjon. Nem használna pedig ama okból, mert a jelenlegi kormányférfiak csak figuránsai, megkötött kezű szolgái azon jelenlegi állapotnak, amely őket teremtette. Amíg ezen állapot el nem múlik, addig ülhet akárki a kormányon — de segíteni nem fog, bajainkat nem szünteti meg, sőt még csak megenyhíteni sem leend képes. (...) (Magyar Néplap, 1874) Teljesítse ki-ki a kötelességét (...) A kötelesség nálunk csupán zavart fogalom, melyet ki-ki másképp magyaráz és másképp követ. A legtöbb elhanyagolja, vagy ellenkezőjét teszi, hisz szabad akarata van! Éz a legnagyobb visszaélés a szabadsággal. Önvádat miatta senki nem érez, más pedig vagy nem veszi észre, vagy nem vádolja, vagy keresztülnéz a szitán, viszonzás reményében. Ez a jellemtelenség iskolája, mely az ifjúságot gyalázatos aggkorra véníti meg. A család körében mindenütt csupa kötelességmulasztás példájára akadunk. A féljek és nők egymás esküjét szegik meg, s a házasság nem a kölcsönös tartozások lerovó intézménye, mely egész életre szól, de csupán vagyonközösségi szerződés — bár ezt sem tartják meg. Az atya elfelejti, mivel tartozik övéinek. Korával múlik szeretete, s szeretetével kötelességérzete is. Az anya aztán követi félje példáját; ragály ragad. Az eredmény: földúlt otthon, zilált anyagi helyzet, rosszul nevelt gyerekek, egy egész nemzedék jellemtelensége, korrupciója, a munka nem célok elérésére, de csakis pénzszerzésül szolgál. Nézzünk szét szerte a hazában. Mennyi viszszaélés, méltatlanság, mennyi pör a törvény előtt, mennyi bűn a törvény háta mögött! S mind a kötelességérzet hiánya okozza. A törvény írott malaszt, s az elv ismeretlen fogalom. Aki adót nem fizet, s a fináncot megveri, az nagy hazafi, — aki ellenkezőjét hirdeti annak, amit tegnap vallott, abból miniszterelnök lesz. Fő cél az élvezet, s jó hozzá minden út, minden eszköz, csak sikerre vigyen. A munka elavult dolog, ártani másnak a haszonért, okos és igen célszerű. Mennyi visszaélés! Az adós nem fizet, a munkás nem dolgozik, a polgár nem szavaz, a honatya otthon marad, vagy botrányokat csinál, a választó jövőre azért mégis megválasztja, az iparos politizál, az orvos hírlapot ír, a tanár uzsoráskodik... A kötelességérzet hiánya: az a korrupció. Ez pusztít nálunk a családban, utcán, üzletben, hivatalban, törvényhozásban, politikában. S ez ellen csak egy orvosság van, egyetlenegy. Teljesítse ki-ki a kötelességét. (Szegedi Napló, 1880) Elet és halál kérdése A küszöbön levő követválasztások döntik el Magyarország jövendő sorsát. Az élet és halál kérdése az, miként még sohasem volt. Minden honpolgár tekintse a saját szavazatát úgy, mintha az döntené el egymaga hazája sorsát, hogy nem így fogja tekinteni — meg vagyunk róla győződve, hogy nem dobja el könnyelműségből, apró érdekből vagy, a zavarosban halászni szeretők által bűnösen felszított pártszenvedélyből, — hanem »megválogatja« emberét saját meggyőződésének sugallatával. (...) (Magyar Néplap, 1875) Összeállította: Bánó Attila
