Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-28 / 123. szám
JS PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 28., SZOMBAT 13 Megújult hadsereg Részt vettem május 21-én a magyar honvédelem napján, a budaörsi repülőtéren. Álltam a protokollkordon bejáratánál, amikor a honvédség főparancsnoka, Deák János vezérezredes úr tábornoki karával megérkezett. Mivel egyenruhában voltam, felém közeledve katonai tiszteletadással üdvözöltem őt. Ő ezt meglátva, tábornoki karából kiválva hozzám lépett, tisztelgett és kezet szorított velem. Ez a váratlan megtiszteltetés annyira meglepett, hogy elnémultam, még üdvözlésre sem tudtam nyitni a számat. Nos, ez volt az a gesztus, amely arra késztetett, hogy tollat fogjak és leírjam, a jelenséggel és a program szerint végzett bemutatókkal kapcsolatos tapasztalataimat. Én a II. világháborúban kétszer megsebesültem, átvészeltem az orosz hadifogsámHogy ebben az időben . egészsége is rohamosan romlott, szanatóriumba került, nyugdíjaztatását is kellett kérnie, az összefügghet szorongásaival, félelmeivel. Tudnia kellett, milyen kockázatot vállal azzal, hogy ilyesmiket mer leírni — ha névtelenül is — akkor, amikor a hivatalos álláspont szerint a román történelem legdicsőségesebb, legfényesebb korszakában élt, a „sokoldalúan fejlett szocializmus” korszakában, amelyben teljes volt a jogegyenlőség, a demokrácia, a szabadság, és csak hálával, alázattal és a legnagyobb hódolattal szabadott arra a hatalomra gondolni, amely ezeket a csodálatos vívmányokat nyújtotta, ezt a nagyszerű életet lehetővé tette. S mindenekelőtt arra a személyre, akiben ez a hatalom megtestesült. A háttérben már folyt a nyomozás annak kiderítésére, ki írhatta a leveleket. Ebben az esetben a besúgók nem voltak elegendőek. „Decemberben kijöttek az iskolához, minden iskolához, nemcsak itt nálunk, hanem az egész Hargita megyében, s hallottam, hogy Maros megyében is több magyar iskolához kijártak, íráspróbát vettek. Kiadtak egy típusnyomtatványt, azon ki kellett töltenünk nyomtatott és írott betűkkel különböző dolgokat. Amikor hazajöttem — én nem tudtam arról a leveléről, amit ő Kolozsváron írt, egy tanfolyamon volt ott tavasszal —, azt kérdi: nálatok vettek-e íráspróbát?. Mondom, igen. Na és? Máskor is szoktak. Nem is gondoltam, hogy éppen őt kutatják. Akkor sem mondott semmit az égvilágon. S azután, ugye, azonosították az írást, és felfigyeltek rá.” Egyelőre még nem vitték got, majd a pártállam idején Kossuth Akadémiát végzett, hivatásos tiszt voltam. Rákosiék 1951 áprilisában internáltak ezen indokok alapján: „A Horthy fasiszta hadsereg kötelékében önként Nyugatra távozott, a Szovjetunió elleni harcok során szerzett kitüntetéseit a hatóságok előtt elhallgatta, ezért internálása szükséges.” A kistarcsai internálótáborból 29 hónap után, mindként kezemre elnyomorítva, tüdőbetegen szabadultam 1953. augusztus 12-én. A rendszerváltás után 1992. október 13-án a honvédelmi miniszter úr a 90/1992. sz. parancsában, a katonai rehabilitációs bizottság javaslata alapján, a lefokozó határozatot hatályon kívül helyezte, volt hadnagyi rendfokozatomat visszaállította és egyben nyugállományú századossá előléptetett. Az, akinek a katonai pálya gyermekkori álma volt és el is kötelezte magát a katonai pályára, tudja csak igazán értékelni a bevezetőmben leírt tábornoki gesztus jelentőségét. Aki több mint 40 éven át a büntetett előélet terhe alatt élt és ekkor, élete alkonyán, 73. évében kezet szoríthatott a magyar honvédség legmagasabb rangú és beosztású tábornokával. A tábornok úr, azt hiszem, ösztönösen ismerte fel bennem a sok megpróbáltatáson átesett veterán katonát, aki szívében élete végéig katona marad. A bemutatott haditechnika, a földi és légi szállító járművek, a legfélelmetesebb harcászati eszközök és ezek kezelőinek képzettségi foka, mindez meggyőzött arról, hogy e harcászati egységek állománya, parancsnoki kara kiérdemelte népünk megbecsülését, tiszteletét. Megfigyeltem a törzstisztek és tábornokok közötti fesztelen, de határozott magatartását. Azt hiszem, a bemutatók színvonala az ott tartózkodó több ezer néző elismerését és honvédségünk tiszteletét vívta ki. Joggal bízhatunk abban, hogy hadseregünk a mai tábornoki, parancsnoki, tiszti és tiszthelyettesi karával minden helyzetben hatásosan cselekvőképes lenne, ha hazánkat esetleges támadás érné. A rendező tisztek figyelmességét külön megköszönöm. Ilyen udvarias, figyelmes fogadtatásban az elmúlt katonai pályafutásom során sohasem részesültem. Erre a napra életem végéig visszaemlékezem. Szécsi László nyugállományú honvéd százados Vecsés Ötévi garancia Háromgyerekes, közepes keresetű család vagyunk: vágyaink netovábbja a szép családi otthon. Hét éve épült a házunk, és 1987-ben piskóta formájú padlóburkolót vettünk Rom-HISTÓRIA Gazda József Mit ér egy ember (Páll Béla) el, de hogy a nyomozás folyt ellene, arra több jel utalt, s még több fedezhető fel, visszatekintve az eseményekre. „82 decemberében ellenőrzésre kellett mennie Tölgyesre, mert januárban esedékes betegnyugdíj-meghosszabbításhoz kérték a papírt. Ugyanabban a villában rejtőzködött akkor Szőcs Géza is, mielőtt letartóztatták volna. Béla hazajött, s azt mondta nekem: Képzeld, az orvost letartóztatták, nagyon aggódtunk érte, három napig Hévízen a milícián volt, mert egy bukaresti beteg — így mondták nekünk — hazakéredzkedett- három napra, karambolozott, s eltörte a lábát. De hát Szőcs Géza volt az az illető, az Ellenpontok szamizdatkiadvány szerkesztője... Meg is ismerkedett ott Szőcs Gézával, de hogy mit tudott meg vele kapcsolatban, a mai napig sem világos számomra. Ugyanekkor azt is mondta: Képzeld, elveszett a kórházi dossziém. Én nagyon csodálkoztam. Hát az hogy létezik? Mikor aztán őt elzárták, bementem oda is orvosi igazolványért. Mert mi nagyon belekapaszkodtunk a betegségébe, hogy beteg ember, s engedjék haza. Egy volt tanítványa dolgozott a könyvelőségen. Azt mondta: tényleg elveszett a dosszié, s hiába értesítették a milíciát, csak tudomásul vették, de semmit sem tettek, nem is kutatták, aztán vagy három hónapra rá megkerült, csak éppen nem azon a helyen, ahol tartották. Tehát azoknak, akik egy villában voltak Szőcs Gézával, a dossziéját kiszedték, s kutatni kezdtek utánuk. Őt már akkor ellenőrzés alá vették. Nekem azt mondták a szekuritáténál, amikor lezárták: a maga férjét már évek óta szemmel kísérjük!’’ Időközben útlevélkérést nyújtott be Páll Béla. Kezdetben elutasították, aztán jóváhagyták mégis. „Isten tudja, hogy kapartuk össze a pénzt, hogy elmenjen, s ott feküdjön be egy kórházba. Ott megvizsgáltatta magát egy professzorral. A sógorom meg is ígérte, hogy ők állják a kórházi kezelést, de nem tudtak annyira menni, hogy befeküdjék. Futott haza.” De — furcsa módon — kapott az útlevéllel egy rendőrségnek címzett levelezőlapot is, hogy amikor hazatér, azonnal úja meg, hol volt, kivel beszélgetett, és adja postára. „Mondom: te Béla, hogy lehet ez, én ilyent még senkitől nem hallottam. Azt mondja: neki adtak. Na, ha adtak, mondom, mikor hazajössz, megírod, aztán beteszed egy postaládába. Ő elment Illyés Gyulának a temetésére, s megírta: Eltemettük Illyés Gyulát. Én még elpisolyogtam magam, mintha nekünk egy olyan közvetlen barátunk, rokonunk vagy hozzátartozónk lett volna, hogy eltemettük. Amint kiderült, ott is szem előtt tartották.” Fényképet készítettek róla a temetőben, a sírnál, s azzal vádolták, hogy ott beszédet mondott. S hogy bizonyos információkat továbbított Nyugaton élő testvérének. Bizonyára olyasmit, amit a leveleiben is megírt, ami foglalkoztatta. .. Később, miután kiszabadult a börtönből, keveset beszélt ezekről a dolgokról. Részben elveszítették a jelentőségüket, részben félnie kellett továbbra is. Egyszer azért mégis elmondott a feleségének egyet s mást. „Azt mondta: elmentem — mert ahányszor Magyarországon voltam, eddig is mindig elmentem oda — a Hősök terére. Elmentem a Hősök terére, s ott gondolkoztam, mii csináljak, mert már láttam, hogy a hurok szorul a nyakam körül. És akkor elhatároztam, hogy hazajövök, mert nekem itt a helyem! És én akkor sírva fakadtam: hát ha sejtetted, Béla, hogy tudtál a markukba futni? Nem tudtál ott maradni, felmenni valahova, s kérni, hogy maradhass ott? Vagy a németországi testvéred, akivel találkoztál: elmondani neki az esetet, mit csináltál, hátha segített volna. De mégis, hogy így hazagyere, hogy tönkretegyenek, megöljenek... Azt mondta: Nekem itt volt a helyem.” Hogy mit élt át Páll Béla a börtönben, annak már kevés a valószínűsége, hogy valaha is megtudjuk. Csak töredékeket mondott el ő is, s mondtak el egykori rabtársai. De ami keveset tudunk, az is elég ahhoz, hogy sejtsük, mi várt itt, Európa közepén, a huszadik század végén, egy politikai fogolyra. „Borbély Ernővel egy ügyben volt elzárva. Sokát voltak együtt a börtönben. S Viskyvel, a színésszel is. Azért tették egy helyre őket, hogy hallják, mit beszélnek. Ezektől az emberektől lehetne megkérdezni, hogyan is töltötte ő a börtönéveit. A temetésekor itt voltak, s Borbély Ernő azt mondta: a rabok közül az én férjem volt az egyik, akit nagyon sokat vertek. Sokszor súlyosan, mert ő fel-fellázadt, amiért embertelenül bánnak velük. Egyszer a fiammal voltunk látogatóban a nagyenyedi börtönben, 85-ben. Élmentünk, s bár nem szabadott volna, ő megszólalt magyarul. Azt mondta: Ilonka, én innen élve nem kerülök ki. Itt arra mennek, hogy engem megöljenek, amire kikerülnék. Korbácsolnak, vernek!... Akkor kirohantak a beszélőszobába, mert egy üvegfal választott el, kirohantak hozzánk is, hozzá is, őt elvitték, de amíg vitték, addig is azt mondta: Próbáld meg, új külföldre, a Nemzethányban, 'mintegy 45 ezer forint (akkori) értékben, s ezt az étkezőben, a fürdőszobában és a közlekedőhelyiségekben rendben le is rakattuk. Mostanában pedig a lapok, leginkább az étkezőben, kezdenek felrobbani — csak ott nem, ahol az igénybevétel minimális! A mi panaszunkat halljuk vissza Veresegyházon a Panni festékboltban, a Vác-alsó állomás büféjében... és sokaktól, másoktól. A romhányi gyár felszámolás alatt van. Beszéltünk a főkönyvelővel, aki közölte, hogy sajnos, sok ilyen panasz van, de tenni nem tud. Az igazgatónő pedig megadta a Romhányi Trade Kft., Romhány, Kossuth utca 65. számú címét. Ide fordultunk panaszlevéllel, de válaszukban követelésünket elutasították, az alábbi hivatkozással: „A burkolóla:pok kötelező alkalmassági ideje 5 év 11/1985 (VI.22.) ÉVM—BKM együttes rendeleté alapján ..., érdemben nem foglalkozunk vele.” Hogy van ez, kérem? Két minisztérium — a gyártó és a forgalmazó — egyaránt le meri írni, rendeletre hivatkozva, hogy egy burkolólap nem egy életre, hanem csak öt évre szól? Ódé Árpád Veresegyház Gyógyszer átadó Száraz és hámhiányos szem gyógyítására alkalmas nyugatnémet gyógyszert szívesen átadok annak, akinek erre szüksége van. A két gyógyszer (Actovegin, Vidisic) saját gyógykezelésemből maradt meg, és tíz hónap múlva mindkettő lejár. Szeretném, ha még előtte rászoruló embertársaim fel tudnák hasz-, nálni. Horváth Tibor 1075 Budapest, Madách Imre út 2—6. VII. 69. Tel.: 141-5496 közi Vöröskereszthez, az ENSZ rehabilitálási osztályához. Nem mertem mondani, hogy a testvérei, akik külföldön vannak, nagyon sokat járnak az ő ügyében ezeknél a szerveknél. Mondtam: Béla, én mindenüvé elmegyek... Kihallgatásra jártam a Központi Bizottsághoz nemegyszer. Kérvényeket adtunk a Legfelsőbb Katonai Törvényszékhez, eljártunk, ahová csak tudtunk. Azt kérdezték: Micsoda? Maguk nincsenek megelégedve az ítélettel? Talán sokallják? Azt mondtam: Ha meg lennék elégedve, nem lennék itt... Ennyi volt az egész kihallgatás. Mondtam: megyek, fiam, persze hogy megyek. Itt is kétszer kértem kihallgatást a börtön igazgatójától, de nem fogadott, egyszer sem. Akkor rögtön berohantak, hogy akarok menni kihallgatásra? Hát úgy remegtem, el sem tudom mondani. Azt mondtam, igen. Akkor bejött két szekus, közrefogtak: Na, menjünk a börtön igazgatójához kihallgatásra! Egy épület zárta el a börtön külső részét a belsőtől. Mindig mondtam, istenem, ha egyszer bekerülhetnék, hogy lássam, ott mi van. Hát most bekerültem. De úgy reszkettem, hogy ember el nem mondhatja. Bementünk az igazgatóhoz, persze románul tudok, de nem éppen anynyira, hogy ilyen magasabb helyeken — különösen akkor, amikor az ember meg van ijedve — folyékonyan tudnék beszélni. (Folytatjuk) Arany János levele Nagykőrösről Arany János meghitt barátja volt költőtársa, a Miskolcon élő — és hozzá hasonlóan gimnáziumban tanító — Lévay József. A levélváltás 1852 őszén egy időre megszakadt, de 1853 májusában híre járt a gimnáziumok átszervezésének, magyaros jellegük megszüntetésének. Lévay levelet írt Nagykőrösre, azt kérdezte Aranytól: megvan-e még szakálla, bajusza és kalapja „oly formátumban, minőben azt magyar ember viselni szokta?”Arany május 28-án válaszolt Miskolcra. A három kérdést röviden megválaszolta: „Bizony nincs az. De ínár az megvan. Az is megvan a — szegen. lm itt a válasz három kérdésre. ” Személyes ügyeiről, a Divatcsarnok címűi folyóiratnak írt verseiről is beszámolt, majd rátért az iskola dolgaira: „Mi az iskola ügyében érkező rendeletnek, amennyire lehetséges, eleget szoktunk tenni, mert csupán ily feltétel alatt reméljük a nyilvánosságot, mi, ha a jövő őszig meg nem adatnék, a város fenntartotta magának visszavonhatni alapítványát.”Az iskola életét meghatározó utasítások az osztrák oktatási törvényt követve írták elő a teendőket. Eszerint Nagykőrösnek is 12 tanári állást kell létesítenie, a gimnázium tantervének az Entwurf — a törvény —• szerintinek kell lennie, kizárólag az előírt tankönyvek használhatók a városban. „Ezenkívül némelyikük ellen személyes kifogás is forog fenn, különösen három van megróva, három itt, három Kecskeméten”— írta Arany barátjának. Pogány György
