Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-27 / 122. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. MÁJUS 27., PENTEK Enyhülő krími helyzet Remény a megegyezésre Biztatónak nevezte a Szimferopol és Kijev közötti legutóbbi fejleményeket Jurij Meskov krími elnök. Tegnapi nyilatkozatában a politikus arról beszélt, hogy bizonyos kijevi politikai köröknek nem sikerült szembenállást provokálniuk. Meskov ugyanakkor közelebbről nem nevezte meg, hogy kikre gondol. A krími elnök az orosz hivatalos hírügynökségnek nyilatkozva arról beszélt, hogy sikerült beindítani a tárgyalási folyamatot, amely az álláspontok közelítésére, illetve az ellentétek feloldására irányul. Meskov ugyanakkor továbbra is azzal vádolta Kijevet, hogy folytatja a krími helyzet megingatását és a végrehajtó hatalom megosztását célzó erőfeszítéseket. A kedden felállított közös parlamenti bizottság eddigi tevékenységével kapcsolatban előrelépésnek nevezte, hogy sikerült körülhatárolni azon lépéseket, amelyeket a két fél kész megtenni. Meskov ezzel kapcsolatban emlékeztetett rá, hogy az elkövetkező napokban munkabizottságot hoznak létre a két parlament képviselőiből, s ennek kölcsönösen elfogadható álláspontot kell kidolgoznia a vitás kérdésekkel kapcsolatban. Félreértés ne essék: a közíró nem „politikus”. Más szóval: nem intézkedik, nem vesz részt parlamenti vagy kormánydöntésekben. Felelőssége sajátos: olyan, mint a görög drámában a „kar”-é. A drámahősök cselekszenek: harcolnak, ölnek, parancsolnak, tiltakoznak, házasodnak, dacolnak, istenekkel szállnak szembe, és így tovább. A „kar” kommentál, közli ítéleteit, tapasztalati következtetéseit, figyelmeztet, helyesel, nyugtalankodik. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy az adott szituációtól különböző helyzetben a kar valamelyik tagja ne lehetne drámahős. Vagyis nem jelenti azt, hogy a közíró ne ugorhatna be a politikus szerepébe. Más kérdés, hogy ez csak ritkán sikerül; egy Kossuth esetében, például. Viszont Cicero kétségtelenül jobb közíró volt, mint politikus. Hozzánk közelebbi példákat tapintatból ne említsünk. Ebből az is következik, hogy a közírónak mindig az adott drámahősök cselekedeteit kell mérlegre tennie az adott szituációban. Amíg van számára nyomtatott lap, amelyben írhat, nem helyezkedhetik arra az álláspontra, hogy „no tessék, most négy évig utálni fogom a hatalmat” és nem adhatja át magát előítéleteknek. Az adott hatalom gyakorlati cselekedeteit kell szemügyre vennie. Ha egy politikai szervezetet megválasztottak, hogy az elkövetkező ciklusban próbáljon megfelelni az adott társadalom bizalmának, akkor efölött napirendre kell térni és feltéve, hogy a megválasztottak meg is akarnak felelni ennek a bizalomnak (más kérdés, tudnak-e), megalakított kormányukat az ország kormányának kell tekinteni és tevékenységét minden pillanatban a nemzet érdekében mérlegelni. Nem könnyű ezt most a jelen magyar helyzetben érvényesíteni. S nem is önmagában az MSZP kormányzati pozíciója okából. Végül is az MSZP egy valós (ha nem is túlságosan örvendetes) érdeket testesít meg: a bérből-fizetésből-nyugdíjból élők megélhetési biztonságra törekvését. Ez magába foglalja a nemzeti törekvések némileg alárendelt szerepét is, a nemzeti viszontagságokban való elfáradás rezignáltságát, a rövid perspektívákat, a nemzeti közösség kilátástalanságát (amit az egyes emberek megkísérelnek egyéni kilátások keresésével felváltani), mentesülést a „zaklatottságtól”. A fő kérdés az, hogy 1999-ig mindenképpen zárva lévén előttünk az Európai Unió kapuja, az MSZP nem is vállalkozik többre egyfajta „szinten tartásnál” (elképzelései szerint korrigálva bizonyos beállításokat és folyamatokat), s mert ez a „szinten tartás” semmiképpen sem jelenti az emberek szavazatokban kifejezett várakozásainak teljesülését, az elkerülhetetlen csalódásért való felelősséget nem kívánja egyedül viselni. Szóba jövő koalíciós partnere viszont rendkívül veszélyes. Az SZDSZ-ről nem mondható el, hogy téves megítélések alapján is a magyar nép javára akarna kormányozni: a szocialista kormány olyan koalíciós partnert kap, amelynek vezető magját engesztelhetetlen gyűlölet hatja át a magyar nép iránt, másfelől eleve diktáló pozícióba akar kerülni a koalíción belül. Mindemellett teljes mértékben monopolizáltan birtokolni akarja a sajtót és a tömegtájékoztatást. Ennek a leendő koalíciónak „szociálliberális” megjelölése félrevezető. A liberális jelző éppen olyan álcázása az SZDSZ-nek, mint Zsirinovszkij pártjának. Lehetetlen, hogy az MSZP-ben ne lássák: az, akivel egy fedél alatt akarnak lakni, fegyvert rejteget a ruhája alatt. Tragikus, hogy miközben a szocialisták mindenképpen meg akarnak Európai Stabilitási Konferencia Megoldani a vitás kérdéseket Federico Mayomak, az UNESCO főtitkárának, majd Edouard Balladur francia miniszterelnöknek a beszédével tegnap délelőtt megkezdődött az Európai Stabilitási Konferencia kétnaposra tervezett párizsi nyitóértekezlete. A konferencia megrendezésének tervét eredetileg Balladur vetette fel egy évvel ezelőtt, kormányprogramja ismertetésekor. A francia miniszterelnök a jugoszláv példa alapján úgy vélte: a közép-kelet-európai problémákat, mindenekelőtt a kisebbségek és a határok kérdésében mutatkozó nézeteltéréseket még előzetesen, az esetleges konfliktusok kitörése előtt kell rendezni. Ennek a „megelőző diplomáciának” lesz iskolapéldája a most kezdődő tanácskozás. A tanácskozássorozat eleve csak az Európai Unióhoz csatlakozni akaró közép-kelet-európai országokra korlátozódik, s kizárja a résztvevők sorából a már nyílt konfliktusba keveredett térségeket: így a terv tulajdonképpeni címzettjei a „visegrádi négyek” a három balti állam, valamint Románia, Bulgária és Szlovénia. Ugyanakkor párizsi megfigyelők egyetértenek abban, hogy a tanácskozások középpontjában a balti államok és Oroszország viszonya, illetve Magyarország és a környező államok kapcsolatai állnak majd. Bár sokan szkeptikusak a kilátosokat illetően (— ugyan miért sikerülne az érintett államoknak éppen most, egy év alatt megoldaniuk vitás kérdéseiket — mondják), az Európai Uniónak — amely a francia tervet első közös külpolitikai kezdeményezésévé tette — van egy komoly érve a tárgyalások előmozdítására. Mint Alain Lamassoure, a francia kormány európai ügyekkel foglalkozó minisztere a minap rámutatott: az EU kész befogadni új tagállamokat, de nem új konfliktusforrásokat. A nagyvilág hírei k A boszniai horvátok és muzulmánok készek a közvetítőcsoport korábbi javaslatát tárgyalási alapnak tekinteni. Eszerint a muzulmán— horvát föderáció Bosznia területének 51 százalékát, a szerbek pedig 49 százalékát kapnák meg. * Csemomirgyin orosz miniszterelnök tegnap Pekingbe érkezett, hogy vendéglátójával, Li Peng kínai kormányfővel és Csiang Cö-min kommunista pártfőtitkár-államfővel szorosabbra fonja a kétoldalú gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat. VÉLEMÉNY szabadulni a Sztálin hagyományozta orgyilkos gyanakvásnak még az emlékétől is, miközben demokratikusabbak akarnak lenni a klasszikus demokratáknál is, az a veszély fenyegeti őket, hogy áldozatul esnek a leggátlástalanabb maffiózóknak, akiket csak a Cillei-párthoz, a nyilaspárthoz és Rákosi pártjához lehet hasonlítani a magyar történelemben, csak ravaszabbak, mint ezek együttvéve. S hogy további aggodalmainkat se rejtsük véka alá: nem látjuk az ellenzékben a nemzeti irányú erőknek (több mint másfél millió szavazó) megnyugtató képviseletét. Az MDF és a Független Kisgazdapárt divergens szellemi-politikai mozgást sejtet; félő, hogy a parlamenti MDF-frakció idővel az SZDSZ vonatkozásában látszatellenzékké, valóságban álcázott partnerré válik. * Amikor „nemzeti irányú erők”-ről beszélünk, ebből az folyik, hogy a küszöbön álló kormánykoalíció nem nemzeti irányú. (Az MSZP-nek ez kényelmetlen, ezért ragaszkodik a „konzervatív” szóhasználathoz.) Nos, milyen lehet egy olyan nemzeti kormány, amely nem nemzeti? A szovjet birodalmi struktúrában ez a fogalom természetes volt; nemzeti (bűnös) az, aki függetlenségre törekszik a birodalmi centrumtól. A birodalmi centrumhoz tartozást mint ideológiai értékfogalom, az internacionalizmus kódolta. Mármost egy (legalábbis) jogilag szuverén demokratikus nemzetállamban annak, hogy „nem nemzeti irányú”, nincs értelme. Az „európai irány” nem a nemzeti irány ellentéte, hiszen az egységes Európa nemzetek Európájaként rajzolódik fel a látóhatárra. Ennek az a következménye, hogy a magyar nemzeti irányt kénytelenek „nacionalistának” nevezni, amivel szemben áll a szocialista és a liberális. Nacionalistán az értendő, aki a nemzeti összetartozást és presztízst (de a nemzetnek nemzetként való fennmaradását is) a szociális elé helyezi mint értéket, illetve a nemzeti értékrend mögé utasítja az individuális szabadságot és társadalmi anarchiát. Ezek elméleti logikai játékok. A valóság az, hogy három politikai erő van: a nemzeti irányú (ez szenvedett vereséget), a pragmatikus-prakticista (ez győzött) és a kifejezetten nemzetellenes (ez tör erőszakosan a hatalomra). Természetesen, nem arról van szó, hogy a nemzeti érdekeknek nincsen szociális sávja. Arról sem, hogy az egyéni ésszerű szabadságfok nem nemzeti érdek maga is. Mivel az MSZP ma sajátosan magyar társadalmi alakulat, nem valamilyen nemzetközi parancsnokság magyarországi kirendeltsége, ezért éppen olyan „nemzeti” pártnak tekintendő, mint az MDF, a Független Kisgazdapárt, vagy a Fidesz. Láthatólag ilyennek is tekinti magát. A választóvonal az MSZP és a nemzeti irányúak között az, hogy az utóbbiak tudatukban hordozzák a nemzet hosszú távú érdekeit, s ezeket beépítik cselekvési programjuk alapjába. Az MSZP kizárólag a jelen problémáinak megoldásában gondolkozik, sokkal inkább társadalmi, semmint nemzeti perspektívákban. Már több ízben kifejtett okoknál fogva a politikailag aktív népesség nagyobb része ma sokkal inkább ebben érzi érdekeltnek magát, nem pedig a hosszú távú nemzeti érdekekben. Nem kötődik hagyományokhoz és nem látja lehetőségét egy jövendő nemzeti nagyságnak. Mindamellett, ha nincs olyan erő, amely a hosszú távú nemzeti érdekek mentén építi föl cselekvésrendszerét, az a nemzet hamaros letűnését eredményezi a történelem színpadáról. Aligha van még egy nemzet Európában, mely ilyen ellentmondásos és súlyos problémával küszködnék. Nemzeti érdek: nem elfeledkezni a történelmi Magyarországról, és nemzeti érdek: kialakítani jó és kölcsönösen előnyös viszonyt a szomszédokkal, akik több százezres vagy többmilliós magyar nemzetrészeket érzékelnek kényelmetlenségként és objektív fenyegetésként. S mindezekhez hozzájárul az a fenyegető fordulat, amely bent az országban hatalomrészesedést fog adni a nemzetellenes erőnek, annak, amely ellenségként viszonyul az ország lakosságához s amelynek nem közömbös a nemzet fennmaradása, hanem egy nemzetközi hatalmi érdekeltség hazai kirendeltségeként egyenesen az a célja és feladata, hogy a magyarság kihalásának elősegítésével más betelepülő népességeknek készítse el a helyet. Ebben a helyzetben még az sem lehetetlen, hogy az MSZP pragmatikusa hatásosabb védekezés eme veszedelem ellen, mint a hosszútávú nemzeti érdekek képviseletének offenzív megnyilvánulása (olyan körülmények között, amikor ezeknek nincs megfelelő erejű külső támogatása). Ennek az eshetőségnek a megkockáztatása azonban csak a magyarság-SZDSZ szembenállásra korlátozódhatik; szélesebb kitekintésben a szocialista pragmatizmusnak megvannak a maga veszélyei. A hosszú távú magyar nemzeti érdekek közé tartozik a tulajdoni struktúra megalapozása, a szaporodás fölélénkítése és a határokon túl más állami berendezkedésekben élő magyarság fennmaradásának biztosítása. Ezek nem szerepelnek az MSZP-program prioritásai között. (Az utóbbi csak mint ésszerűen vállalt kötelesség.) Holott: a kiemelkedés a demográfiai szakadékból éppen a hosszú távú nemzeti érdekeknek a társadalmi tudatba való bevésésétől függ, közelebbről: attól, hogy a magyar nép visszakapja-e a kedvét a szaporodáshoz, látja-e értelmét a jövő nemzedék életének, tud-e számára átörökítésre méltót örökségbe adni. Ettől függ a szaporodás, nem elsősorban szociális intézkedésektől, hiszen ezek csak a kedvező életérzés megléte esetén hatnak. A rövid távú pragmatizmus uralomra jutása a határokon túli magyarságban a támasz újból való elvesztésének érzését keltheti, s ez újabb elvándorlási hullámot indíthat meg. Ez pedig olyan feszültségeket gerjeszthet, amelyek a pragmatikus program összeomlásához vezethetnek. A nemzeti érdekek egységes egészet alkotnak; nincsenek külön rövid távú és külön hosszú távú érdekek. Nincs nemzeti lét történelem- és jövőtudat nélkül. A jelen problémáit sem lehet megoldani emlékezet és előrelátás híján. Ha a most következő időben a múlttól és jövőtől elszakított jelennek és a nemzeti érdekek tudatos ellenzésének koalíciója kerül hatalomra, miközben az emlékezet és az előrelátás ellenzékbe szorul, s még ott is darabokra törten, rövidesen robbanásveszélyes helyzet alakul ki és a nemzeti lét veszélybe kerül. Annál is inkább, mert a lakosságra nehezedő terhek is növekedni fognak. Ezt ajánlja meggondolásra a „kar” a sorstragédia megszólításra érdemes szereplőinek: az MSZP-nek, az MDF-nek, a Fidesz-nek, az FKGP-nek és a KDNP-nek. Prolog a dráma úi felvonásához
