Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-21 / 118. szám

A legősibb „királynő” Európában

Nem anyától lettem, Rózsafán termettem,

Piros pünkösd napján Hajnalban születtem.

(középkori eredetű dal)

Május a tavasz legszebb hónapja. Az új élet csírája már kisarjadt, és ilyenkor pompázik legszebben a sok illatos szirom. Már a rómaiak is megülték a virágünnepet tavaszköszöntő játékokkal; ez volt a Flórába ünnepe, amelynek késői származéka, a májusfaállítás szokása a középkorban is tovább élt. De ide sorolható a legszebb májusi ünneppel, a pünkösddel kapcsolatos népszokások legtöbbje is, amelyek nyomai a középkoron át századunkig kimutathatók. Nincs ebben semmi különös, a magyarázat egyszerű: a megközelítőleg hasonló éghajlati viszonyok mellett, az évszakok szabályos váltakozására az emberek általában azonos módon reagáltak. A tavaszi pompa megünneplésére pedig mi lett volna alkalmasabb a pünkösdnél, amelyet az egyház bölcs előrelátással az ősi pogány tavaszköszöntő nagy ünnepek helyére rendelt. Számos népszokás fűződik pünkösdhöz Európa-szerte, és legtöbbje még a kereszténység előtti életszemlélet mágikus hiedelmeiben gyökeredzik. Ezek közül is a legelterjedtebb a pükösdi királynő választásának szokása, amely a tavaszi és nyári napfordulóval kapcsolatos termékenységünnep rítusa lehetett egykor. Ennek, a középkorban is tovább élő népszokásnak nyomait bábától kezdve az észak-európai országokig valóban mindenütt megtaláljuk, még a szigetországként elkülönülő Angliában is. Ez utóbbi helyen már 1240-ből ismeretes egy worcesteri zsinati határozat, amely megtiltja a pünkösdi királyné és király választását — ami egyben pogány színezetre is utal. Bolognában viszont a XIII. században a „májusi grófnő” uralma ugyancsak igazolja e szokás létezését. Kardos Tibor irodalmi kutatásaiból tudjuk, hogy „amikor Nagy Lajos hitvese, Kotromanics Erzsébet a rózsa- és ibolyakirálynő szokását behozta a pünkösdi rózsaünnep, a Ruzsalija már székében el volt terjedve hazánkban”.

A pünkösdi királyság, királynéválasztás, királynéjárás, pünkösdölés sokféle népszokása tájak és korok szerint változott nálunk is. Ezek közül a legősibbnek a pünkösdikirályné-járás tűnik. Ilyenkor egy cseperedő kislányt szép díszesen felöltöztettek, aki fején rózsakoszorúval — rózsaszirmokkal telt kosarából szirmokat hintve maga körül — járt házról házra a kíséretét képező négy nagyobbacska lánykával együtt. A

kíséret feladata abból állt, hogy a termékenységvarázsló mondóka közben a kis királynőt körbejárva, baldachinszerűen kendőt feszítettek a feje fölé. A játék végén adományt kaptak a háziaktól. E szokásnak az északi államokban (főként Svédországban) dívó változata pünkösdi menyaszszony néven ismeretes. Idővel azonban e népszokásnak fő célja az adománygyűjtés lett, ezért a pünkösdi menyasszony kiválasztásában a szociális rászorultság később döntő szerepet játszott. Játékos formában nyújtott anyagi segély lett egy meghatározott közösség részéről. Nem így Finnországban, ahol e szokás a nyári napfordulóra esik és adománygyűjtés nélküli; benne az ősi beavató rítus számos eleme még kimutatható.

A felnőtt ifjúság tavaszköszöntő játékaiban is helyet kapott a pünkösdi királyság, amelyet a legények lóversennyel vagy más ügyességi versennyel nyertek el. A pünkösdi király egy évig hivatalos volt minden lakodalomba, nélküle nem kezdődhetett a tánc, és egy évig tartó „uralma” alatt mindenben ő volt a legények vezetője. A XIX. századtól gyakran együtt jelenik meg a pünkösdi király és királynő. (Ez utóbbi nem volt azonos a kiskirálynéval.) Az európai párhuzamok itt is jól kimutathatók. Nyilván egy régi hagyomány pusztán szórakozássá vált módozatával állunk itt szemben, amely alkalmat nyújtott az ifjúság összejövetelére. Volt azonban alakoskodó „farsangos” pünkösdi király is, erről már a XVII. századi adatok is szólnak: „akik királyi ruhába öltöztettetvén, magukat királyok gyanánt viselik... míg a komédia elvégződik”. Ez lehetett az a bizonyos pünkösdi királyság, amelynek szólásainkban is nyoma van a tünékeny, rövid ideig tartó dicsőségre vonatkozóan.

Az igazi őskultusz azonban, amely egész Európát átszőtte, a már említett királynéjárásban nyilvánul meg leginkább; ez volt a cseperedő lánynak az asszonyi hivatásra előkészítő beavató ünnepe, amely a legszebb virágban, a rózsában találta meg szimbólumát. A virágzó lánytól az asszonyi termékenységig azonban a szerelmen keresztül visz az út. Ezért alakult ki a felnőtt hajadonok és ifjak körében is a különböző játékos pünkösdi szokás. Az ősi tavaszköszöntő ünnep emléke ez, amely az ifjúság ünnepe lett — és bár keresztényi módon szemlesütve —, a pünkösdi játékokban is a szerelem örömét hirdette.

Pamer Nóra

Fekete Gyula

Mese az elveszített szabadságról

Egyszer egy ember arra szánta az életét, hogy mindhalálig a szabadságért, a zsarnokság ellen fog küzdeni.

Elfogták, megverték, tömlöcbe vetették.

Tárgyalást is tartottak az ügyében, melyen egy farkasmosolyú vérbíró hozta meg az ítéletet.

— Kötelet vagy golyót érdemelnél, de ítéletemet hőn szeretett nagy királyunk nevében kell hoznom, nem szennyezhetem be a nevét éppen a te mocskos véreddel. Sőt bizonyítani fogom országvilág előtt, milyen kegyes uralkodó ő, futni hagyja az ellene lázadókat is. Akár már holnap ilyenkor szabad lehetsz, íme az ítéletem: azon a napon szabadulsz, amelyen először nem gondolsz a szabadulásra.

Rabruhába öltöztették az elítéltet a börtönőrök, s bezárták a tömlöcbe.

Telt-múlt az idő.

Az egykori lázadónak minden reggel, amikor felébredt, az volt az első gondolata: mikor szabadul. Nagyon-nagyon sokáig sehogyan sem sikerült erről leszoknia. Később egyszer-egyszer el tudta magát foglalni valamivel az első percekben, az első órákban, de azután menthetetlenül a gondolataiba ékelődött a szabadulás, a szabadság, mint a villámütés.

Húsz év telhetett el így. Vagy több még annál is. Már az éveket sem számolta. Beletörődött lassan, hogy itt kell meghalnia a börtönben, rabként.

Ám egyszer csak egy rideg őszi napon nyílt a cellaajtó, s azt mondta a küszöbön a rabőr:

— Szabad vagy.

— Micsoda? — kérdezte tőle az öreg rab.

— Kitelt a büntetés, mehetsz, ahová akarsz. Nem érted?

Akkor jutott az eszébe az öreg rabnak: csakugyan, tegnap óta nem gondolt a szabadulásra.

Amikor kilépett a börtön kapuján, fázósan öszszehúzva magát megállt. Körülnézett. Csapkodott a hideg eső, sűrű köd vonta be az ismeretlen tájat.

Állt ott egy ideig, gyámoltalanul, aztán lassan megfordult, bezörgetett a börtönkapun.

—- Mit akarsz? — kérdezte tőle a rabőr. — Itt felejtettél valamit?

— Fogadjatok engem vissza — mondta alázatosan az öreg.

Rab volt akkorra már a lelke is.

Giovanni Battista Piranesi: Börtön (1761)

Fábián Gyula

„A Szentlélek karavánja

A

vers címét vettem kölcsönbe Ady Endrétől piost, hogy pünkösdhöz érkezvén, nyugtalan elmével gondolkodom sok-sok társammal a jövendőn. A keserűségből, az indulatokból először a másik költőóriás térített magamhoz, Petőfi Sándor, akit követté választás helyett megcsúfolt a nép. Ő, aki a népfelséget mindenek fölött valónak tartotta, egyetlen rossz szót ki nem ejtett, védelmezte a csúfolódókat. A nép nem hibás, a nép nem vétkes. Azóta mégis, majdcsak másfél száz év elmúlt. Aztán újra Ady gondolataihoz menekültem, aki egyik kurucversét úgy kezdi: Sírva gondolok rá, mikor a kevélység volt Ura, sírva és szomorúan...

Kevélység, gőg, politikai naivság — elfelejtettük, elfelejtették megszólítani az embereket. Hétmillió római katolikust, kétmillió protestáns hitben élőt, százezernyi tanítót-tanárt, az agyonsértegetett egyházak pásztorait, a földön földből élőket, a kétkezieket, de minek sorolni, az embereket. A magyarokat. Nem volt elég a magasban az egymásnak szánt erősítgetés, magyarázat, hiszen az igazság ellen az első pillanattól „tervszerűen és pártszerűen” dolgozott az ellentábor.

Ok eljutottak a családokhoz, az öregeknek bizalmasan megsúgták: vigyázzanak a nyugdíjukra, mert azt el lehet veszíteni. A fiataloknak duruzsolták: láttok ti épülő házakat? Ugyan hol és hogyan fogtok családot alapítani, ha nem épülnek új lakótelepek? Ők eljutottak a házakhoz a kis- és nagycsaládokhoz és szemrebbenés nélkül fújták, kérdezték: háromforintos kenyérből hogyan lett ötvenforintos? Azt természetesen elhallgatták, hogy már előző uralmuk alatt maguk is elérték a negyvenforintos kenyérárat. Győzelmük oszló mámorában már arról beszélnek: nem lesz könynyű a gazdasági fellendülés.

Bizony, hogy nem! Először is nem találunk partnereket, mert a híres szocialista magasabb rendű gazdasági rendszert megismerték a világ minden táján az emberek. Mégis győzött az őshazugság. Mégis a hitetőknek lett igaza: balra igazodik Magyarország. A hatalom teljes, amolyan szocialista-bolsevik rendszerű átvételére ezrek állnak készenlétben. Ki tudja, lesz-e kegyelem, elnézés, sőt irgalom azoknak, akik másként mernek gondolkodni? Még a küszöbre sem tették a lábukat, máris

hangzanak a burkolt és a nyílt fenyegetések.

Hiszen mit várjon az ember attól, aki negyvenöt esztendőn át egy nótára lépett, és úgy gondolkodott, hogy szellemében idegen volt és maradt a magyar néptől?

Akkor mi történt mégis?

Hol, mikor, miben fordult meg az emberek ítélete?

Negyvenöt év halmozott bűntette azonos négyesztendő bizonytalanságával? Úgy tűnik, efféle aránytévesztés megy végbe. Á miértet boncolgatva arra a belátásra jut az ember: kimondhatatlan, felmérhetetlen károkat okozott a szellemi gyarmatosítás. A gondolkodásmód vált ellentmodásossá. A nemzeti felszabadulás nem történt meg a lelkekben. Elfelejtett eszmélni Magyarország. Súlyos nemzeti bűnök nyomasztják a nemzetet: megtanították nekünk, hogyan kell felfalni a jövendőnket. Mindent az anyagi határoz meg, szunnyad az áldozatkészség, a nemzet jövője pedig csak átmeneti lemondások árán bontakozik ki, de a most hatalomra kerülők mesterien megtanulták a népet lemondatni, a javakat saját részükre lefölözni. Bekötött szemű bűnünkért súlyos árat fogunk fizetni. Közösen, mindnyájan, akik nem engedtük magunkat félrevezetni, mi is bűnhődünk. Keserves lesz, mert az egész ország újra a gödörjövendőbe zuhan vissza. Igaz, a sajtó reggeltől éjfélig zengi majd: a tetőn, a csúcson vagyunk!

Egykor a lélek, a Szentlélek kitöltetése a szellem szabadságát hozta meg az emberiségnek. A lélek uralkodása hiányzott majd fél századon át, s mikor valami fény villant ránk a négy esztendő során, eszmélni kezdtünk. S íme, most újra az anyag, a salak- ideológiája árasztja el a ki sem tisztult elméket.

Azonban a tagadást, a materializmust hirdetők ellenére mégis a lélek uralkodásának, eláradásának idejében járunk. De a lélek győzelmét nem adják ingyen. A pünkösdi lelki ébredés a belátás, a magunkba temetkezés, az őszinte bánat nélkül nem sikerülhet. Éljünk az utolsó lehetőséggel, hogy ne kelljen elsüllyednünk a nemzetek temetőjében.

Pünkösdkor, bármilyen közel még a nagypéntek, de a hívő ember mégiscsak ebben bizakodhat, mert jó volna a szentleiket nyert karaván utasai között hinni és tudni magunkat.