Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-14 / 112. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. MÁJUS 14., SZOMBAT Sándor András Életveszélyes tévedések Nem meglepő, hogy mind nagyobb méreteket ölt a május 8-ai „Mohács” okainak kutatása. (Ez szükséges is, de nem elég. Legalább az igazolódjék, hogy „nekünk Mohács kell”.) A Pesti Hírlap május 12-ei számában Vilmányi Károly töpreng, keresi „az okot”, de nem találja. Mint minden esetben, az emberek ilyenkor hajlamosak egyetlen forrásra leszűkíteni a jelenséget, holott a bonyolult rendszerek világában (márpedig a társadalom rendkívül összetett és soktényezős rendszer) a bekövetkező „katasztrófák” több összetevő együttes okozatai. Ha a Magyar Demokrata Fórum vezérkarának most állnia kell a felelősségre vonást, abban sincs semmi rendkívüli. A rendszerelmélet közhelyszerű alaptétele, hogy a szociális rendszerekben a legmeghatározóbb a vezetési alrendszer. A vezetésnek kell kijelölnie a célt, meghatároznia a környezethez való alkalmazkodás módozatait, megtennie az időben való módosításokat, összehangolnia az alrendszerek — a rendszerelemek — célszerű működését — és minden pillanatban föl kell ismernie a követelményeket, amelyek biztosítják a rendszer működését. Ha a vezetés nem tudta biztosítani a cél elérését, ezzel annak adta bizonyságát, hogy nem tudott megfelelni a rendszerben betöltött funkciójának. Ezt a vizsgálatot alapos kutatómunkával kell elvégezni, s ebben a higgadt kutatók összehangolt csapatmunkájára lesz szükség. A tolinak effajta szegénylegényei csak hozzájárulásukat adhatják, amikor egy-egy szempontra villanásszerűen ráirányítják a figyelmet. Legyen szabad közölni azt a véleményünket, hogy az 1989-es lelkes és elszánt csapat, amely a nemzet élére állt, hogy kivezesse a pangó szovjethódoltság elmocsarasodott Egyiptomából, négy olyan „handicap”-pel indult, amely eleve magában hordozta a kudarc fenyegetését; ebből kettő belső erőforráshiány, kettő pedig alapvető fölismerések elmulasztása. Az első vezetési ismeretek alapvető hiánya, amit még valamiféle, akár ismerethiányos vezetési gyakorlat sem csökkentett. A második az információknak olyan hiánya, amelynek vezetési ismeretek megléte és valamelyes vezetési tapasztalatok rendelkezésre állása esetén meg kellett volna gátolnia a kormány átvételét. A harmadik annak a fölismerésnek a hiánya, hogy meghatározott mennyiségű és hatékonyságú kommunikációs eszközök birtoklása és folyamatos felhasználása nélkül minden vezetés lehetetlen. A negyedik a társadalom pszichikai állapotának föl nem ismerése, aminek következménye a vezetés eszközeinek nem megfelelő felhasználása, illetve hatástalansága volt. Engedtessék meg ezúttal ez utóbbival, a negyedik kudarctényezővel foglalkozni, mivel ez, legalábbis egy szempontból, mindjárt némi magyarázatot ad a Magyar Szocialista Párt sokak számára mindmáig érthetetlen választási győzelmére, másfelől utal Vilmányi Károly cikkének címében kifejezett alaphangjára is („A felelős nemzeti politizálás csődje?”). * Valamiről el szoktunk feledkezni. Azt a mai magyar népet, amely a trianoni határok között él, rendszerint úgy tekintjük, mint azt a magyar népet, amely 1920-tól 1945-ig élt e hazában, s amely változatlan maradt a „történelmi baleset” 40 éve után. A mi nemzedékünk, amely legalábbis középiskolai tanulmányait 1945-ig fejezte be, a szülői háztól és az iskolától egyaránt olyan nevelést (durvábban és divatosabban a számítógép szintjére süllyesztve az embert: „beprogramozást”) kapott, amelynek révén hordozta és továbbvitte a magyar történelmi folytonosságot. Ezzel szemben azok az évjáratok, amelyek ma 50 évesek, illetve ennél fiatalabbak, a mai 20 évesekig bezárólag, olyan nevelést kaptak, amely sem az erkölcsi, sem a nemzeti értékek tudatát nem adta meg nekik. A mai magyar nép aktív zöme tehát nem értékoerientált. Ez nem azt jelenti, hogy tudatosan, belátás alapján nem tud ebbe az irányba elmozdulni, ám ösztönös reagálásait nem határozzák meg azok az értékek, amelyek a hatvan-hetven évesek személyiségének szerves részét alkotják. Másra érzékenyek, közösségi kötődésük igen gyenge, rövid távra, sőt, pillanatra vannak hangolva, azonosságtudatuk nem elsősorban nemzeti, hanem valamiféle munkavállalói, amely azonban nem munkásöntudat (ti. ez is bizonyos értékrenden alapul.) A Magyar Demokrata Fórum vezető rétegének alapállása kezdettől értékorientált volt, miközben azok, akikre hatni akart, érdekorientáltak, mégpedig közösségi élmények híján önérdekorientáltak voltak. Ez az önérdek-orientáltság amerikai eredetű. A szovjet vezetés modernizációs modellje a húszas-harmincas években a századelő amerikai iparszociológiai modellje volt, s ezt erőszakolták rá az államosított magyarországi gazdaságra. 1949—50 óta Magyarországon mindenki munkavállaló volt, s így az a magyar nemzedék, amely ez időtől fogva nevelkedett, azzal együtt, hogy természetes hagyományaitól radikálisan elvágták, általánosan munkavállalói „néplelket” kapott. Nem fejlődött ki benne az önállóság, a függetlenség és a szabadság vágya, illetve azok, akikben ez az 1950-es években még különösen erős maradt, százezres tömegekben kiáradtak az országból az 1956-os forradalom leverése után. Mi a munkavállalói lelkűiét jellegzetessége? Erre nagyon érdekes útmutatást ad Maslow amerikai szociológus, akinek „szükséglethierarchiája”, az úgynevezett „Maslow-gúla”, a gyakorlativezetés-pszichológiák és a „human relations” vezetéstudományi iskola egyik alaptantárgya lett. Maslow szerint az emberi szükségletek egymásra épülnek, oly módon, hogy amint az éppen legjobban feszítő szükségleg kielégül, a következő lép a helyére, mint cselekvésmotiváció. A legalapvetőbbek a fizikai szükségletek, ezek kielégülése esetén lépnek előtérbe a biztonságiak, majd a szociális, továbbá a presztízsszükségletek következnek. A legmagasabbrendű szükséglet az önmegvalósítási (tipikus amerikai pszichológia), idáig azonban kevés ember jut el. Mármost a kádári Magyarországon az emberek (öt-hat millió munkavállaló) fizikai és biztonsági szükségletei kielégültek. A kapun belüli munkanélküliség találmánya egyfajta szociális hálót jelentett, noha ugyanakkor pangásra ítélte a gazdaságot, és bizonyos élősdi magatartást terjesztett el (mennél kevesebb munkával mennél több jövedelemhez jutni, miközben minden kockázat és felelősség az államé). Az 1980-as évek végén a társadalmi elégedetlenség célja nem ennek a rendszernek a megváltoztatása volt, hanem a megtorpant életszínvonal-növekedés újra megindulása. Az emberek fizikai és biztonsági szükségleteik kielégítését úgy biztosították, hogy legalább két forrásból húztak jövedelmet (tszmunka és háztáji, gyári munkahely és „maszekolás”, gmk, kisvállalkozás gyáron belül, tehát „második gazdaság”, a kibontakozó „harmadik”-kal, az élősdigazdasággal együtt). Tudvalevő, hogy ez a modell, amely két külső forrásra — a nyugati kölcsönökre és a keleti garantált piacra — alapozódott, nem volt alkalmas a gazdaság hosszabb távú fenntartására, de egy baromfigyári leghom-tyúkokhoz hasonlóvá tett egész népnek veszélyesen hamis tudatot adott. Mivel az új vezetés, amely tele volt nemzetfölemelő jó szándékkal, de híján volt vezetési ismereteknek és tapasztalatoknak, valamint korszerű közgazdasági ismereteknek és gyakorlatnak is, abban a tudatban vette át a kormányt, hogy ez a nép átaludta a 40 évet, s most hálás a királyfinak, aki csókjával felébreszti, az első pillanattól fogva elszakadt a néptől, amelynek nagyon jót akart tenni. Olyannyira elszakadt, hogy párbeszédet sem tudott vele folytatni: két különböző pszichológiai nyelven beszéltek. Az aszinkron pedig nőttön nőtt, de a kormány nem vett róla tudomást, félt a valóságtól, melyet nem ismert föl. Mindemellett nem várt zavarba hozta a kezdeti információhiány, a lehetséges szövetségesek és ellenfelek félreismerése, az információs hatalom katasztrofális átadása a manipulativ irányításból sokkal jobban felkészült ellenfélnek. 1994. május 8-án 1945-től kezdve születetteknek igen nagy része kijelentette, hogy nem az elmúlt négy évet akaija folytatni (amikor is olyasmire akarták rávenni, amire belsőleg nincs ráállva, és megsemmisülni látta biztonsági szükségleteinek kielégítését), hanem az 1970-től 1989-ig lefolyt két évtizedet. Mindehhez képest felbecsülhetetlen értékű, mindehhez képest felvillanyozó reménység, a jövő ígérete, hogy több mint másfél milliónyi magyar nemcsak hogy közömbös nem volt a nemzet kihalásának és elenyészésénak sötét láthatárával szemben, hanem egyenesen a nemzet életben maradására szavazott. Ezt az erőt kell most vezetni és szervezni, tudással megsokszorozni és ütőerővé változtatni. Már csak ez a vezetni és szervezni tudás hiányzik. Mit érez Konrád György? Megközelítően mintegy fél év óta biztos voltam abban, hogy az MSZP a választásokon a legtöbb szavazatot kapja. Arra azonban nem gondoltam, hogy ez — mint az első forduló eredményei alapján immár realitás — akár abszolút parlamenti többséget eredményezhet. Ezért akkor úgy vélekedtem, hogy a mérleg nyelve az lesz, melyik párt szerzi meg a második helyet. Jómagam a Fideszre tippeltem, amely nemzeti elkötelezettségű liberális középpártként határozta meg magát. Szerintem ez lett „vesztének” legfőbb oka, de bármi is volt az, a Fidesz választási helyezését illetően óriásit tévedtem. Ahogy az első fordulót követő éjszakán a tévében néhány másodpercre Darvas Ivánt is láthattam, valahogy nem tudtam az arcáról leolvasni a választási eredmények felett érzett nagy örömet. Mintha az „dalolt” volna az 1956-os forradalomban vállalt szerepéért bebörtönzött, kiváló színművész arcáról: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!” Mindenesetre néhány napig az ő kezükben van a döntés: Quo vadis, Magyarország? Nem kétséges előttem, hogy a „szürkeállomány” egy részében felmerülhet a dilemma: szociálliberális koalícióban alárendelt statisztaság, avagy liberális nemzeti—konzervatív fellállás a főszerep? Ébresztőként idéztem Konrád György: Európa köldökén című, 1990-ben megjelent eszszégyűjteményéből e ma sem időszerűtlen sorokat: „A zsidó többet bírálgat, okoskodik, radikálisabb, de a szellemi sietségből nagy bolondságok is tudnak kisülni. A két igazi magyar forradalomban, 1848-ban és 1956-ban összetalálkozott a két közösség, egy részük együtt csinálta.” (...) „Most mintegy ajtó nyílik a magyar nemzet előtt, amelynek a zsidó kisebbség is része, hogy egy helyes lépést megtegyen a nyugati ésszerűség irányában. Elég sok magyar és ezen belül magyar zsidó él Nyugaton, akik többnyire ezt váiják el tőlünk. Vigyázni kell, hogy ezt a lépést jól tegyük meg. Ebben a magyar zsidók semmivel sem kevésbé érdekeltek, mint a magyar keresztények és keresztyének.” (...) „Ha nem jön közbe semmi trauma, akkor lesz szocialista kapitalizmusunk és egypártrendszerű többpártrendszerünk. Lesz demokratizáció, ha nem is demokrácia, lesz liberalizáció, ha nem is liberalizmus.” Nem költői, hanem sorsdöntő történelmi kérdés, hogy Konrád György az első fordulóban ezüstérmes SZDSZ-es író-politikus az akkori gondolatai és a jelenlegi helyzet alapján most milyen felelősséget és dilemmát érez. Bernáth Attila Práter utca, 1956 október
