Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-13 / 111. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. MÁJUS 13.. PENTEK Szerbia és a magyar választások Tényközlés és semmi más Általános meglepetésre a Kis-Jugoszlávia közvéleménye és sajtója igen visszafogottan tálalta a magyarországi második szabad választásokat. A vezető (értsd: rezsimhű) sajtó szinte kizárólag a tények ismertetésére szorítkozott. A viszonylag rövid tudósításokban szinte a nyoma sem fedezhető fel a szurkolásnak, annak ellenére, hogy a Milosevics-rendszernek sokkal több érintkezéspontja található meg az MSZP programjával, mint a jobbközép pártok eddigi tevékenységével. Kétségtelen viszont az is, hogy a szerbiai lapok igenis fontos témaként kezelték az első választási kört. A vajdasági magyarság ellen jószerivel szabályos időközökben ismétlődő támadások és súlyos rágalmak ellenére ezúttal a tudósítók csak azt vették nem kis megelégedéssel tudomásul, hogy elbuktak a szélsőségesnek minősített pártok. Ez alatt elsősorban a Csurka István vezette MIÉP-et kell érteni. Furcsamód a másik oldallal, nevezetesen a Thürmer-féle törpepárttal egyáltalán nem foglalkoznak. A legnagyobb meglepetés azonban nyilvánvalóan az, hogy a belgrádi lapok váltig hangoztatják; Homék elsőfordulós győzelme semmiképpen sem jelenti a „hagyományos” szocializmus visszatérését Magyarországon! Az események kommentálásában eleddig csak az újvidéki, egyetlen magyar nyelvű napilap, a Magyar Szó jeleskedett. A vezércikk szerzője elsősorban azt emelte ki, hogy az ígéretekben lényegesen visszafogottabb pártnak szavaztak bizalmat a magyar választópolgárok. Meglátása szerint egyértelműen bekövetkezett, aminek be kellett következnie; az emberek elfordultak a régi rendszer leépítésében oroszlánrészt vállaló jobbközéptől, mert az az elmúlt négy évben nem teljesít(h)ette a lakosságnak az életszínvonal mozgásával kapcsolatos, egyértelműen túlzott elvárásait. A külpolitikai kommentátor a határon túli magyarok szempontjából elemzi az eseményeket és arra a megállapításra jut, hogy az érintett nemzetrészek az elkövetkező magyar államvezetésnek az érdekeikhez való viszonyulása alapján ítélheti meg annak tevékenységét. A vajdasági magyarság számára életbevágóan fontos a VMDK, mint a nemzetrész egyetlen legitim képviselőjének álláspontja. Nos, Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke első reagálásában azt hangsúlyozta, hogy ők igyekeznek korrekt együttműködést kialakítani a mindenkori kormányzó, illetve parlamenti pártokkal. Áz elmúlt négy évben ez sikerült, s a továbbiakban sem óhajtanak letérni az immár kitaposott ösvényről. Az elmondottak mellett fontos tudni, hogy az ellenzéki lapok még nem vallottak színt. Az elkövetkező napokban minden bizonnyal állásfoglalásra kényszerülnek, s véleményükre a magyar vezetésnek is figyelnie kell. (b. m.) Ebéd a fogadóban Jelcin Kohl vendége Moszkvai látogatásra hívta meg Borisz Jelcin Rudolf Scharpingot, Németország kormányzásra törő szociáldemokrata pártjának (SPD) elnökét. A meghívás Jelcin és Scharping csütörtöki bonni megbeszélésén hangzott el. A hivatalos németországi látogatáson tartózkodó Jelcin ezt követően Kohl kancellár szűkebb hazájába, a Bonntól délre elterülő Pfalzba látogatott. Az egymást tegező és keresztnevükön szólító politikusok ebédjüket Kohl kedvenc vidéki vendégfogadójában költötték el, megnézték Németország egyik leghíresebb műemlékét, a speyeri dómot, majd a kancellár oggersheimi lakásába invitálta meg a moszkvai vendégeket, ami csak keveseknek „dukál”. Aktualitását tekintve német szempontból a látogatás legfontosabb momentumának az számít, hogy sikerült véglegesen megállapodni a Kelet-Németországból augusztus végéig véglegesen kivonuló orosz katonaság búcsúztatásának forgatókönyvében. E szerint csak Berlinben lesz hivatalos búcsú Kohl és Jelcin jelenlétében, Weimarban, amelyet az amerikai csapatok szabadítottak fel, nem. Oroszország szerette volna, ha a Berlinből visszavonuló nyugatiakkal együtt búcsúztatták volna katonáit, ezt azonban német részről a hidegháborúban játszott különböző szerepekre hivatkozva visszautasították. Vita a megoldásról Az Egyesült Államok és Franciaország eltérően vélekedik arról, vajon elérkezett-e az idő, hogy rákényszerítsék a politikai rendezést a szemben álló boszniai felekre. Alain Juppé, a francia diplomácia irányítója Washingtonban először William Perry védelmi, majd Warren Christopher külügyminiszterrel tárgyalt a boszniai megoldással kapcsolatos ügyekről. Christopher ugyan egyetértett vele abban, hogy mindent el kell követni a rendezés előmozdítása érdekében, mindazonáltal nem osztotta francia kollégája álláspontját, hogy a megoldást rá kellene erőszakolni a felekre. Szerinte még súlyosabb gondokat vetne fel, ha a rendezést kényszerrel próbálnák megvalósítani. VÉLEMÉNY A nagyvilág hírei ■fc John Smith, a brit Munkáspárt vezére tegnap szívinfarktus következtében meghalt. Az 55 éves politikust kora reggel szállították kórházba, miután londoni otthonában összeesett. Öt horvát személyt szerda este megöltek Kraj inában, Horvátország szerb ellenőrzés alatt álló részében. ^ Viktor Csernomirgyin orosz kormányfő csütörtökön fogadta Vlagyimir Zsinovszkijt, a parlamenti választásokon győztes szélsőséges nacionalisták vezetőjét, aki a találkozón több tárcát is követelt pártja számára. A pozsonyi Új Szó csütörtöki számában megjelent hír szerint a napokban magyar sírokat gyaláztak meg a Rimaszombathoz tartozó tamásfalvi temetőben. * Húsz palesztin rendőrtiszt Jordániából az Ellenby-hídon a ciszjordániai Jerikóba érkezett és egy izraeli katonai illetékes szerint pénteken délutánra a város egész körezete palesztin ellenőrzés alá kerül. Európa nyugati és keleti birodalmai között ezer éven át húzódott az a bizonyos „cordon sanitaire”, vagyis a köztes folyosó, aminek az európai hatalmi egyensúlyban fontos szerep jutott. Pontosabban szólva jutott volna, ha a keleti vagy nyugati szomszédok nem vetettek volna szemet erre az elválasztó folyosóra. A mindenkori hatalmi helyzet által determinálva éppen ezért e terület hol a keleti, hol a nyugati hatalmasságok érdekszférájába tartozott. Az ezredfordulón e régióban megalakult három királyság — a magyar, a lengyel és a cseh — a sorsdöntő választás során a nyugati orientációt választotta. Felvették a kereszténységet, katolikus királyságokat alapítottak. S ami talán a legfontosabb: a latinbetűs írás terjedt el náluk. Ez főként a szláv nyelvű cseheknél és lengyeleknél jelentett döntő elkülönülést: a nyelvében rokon oroszságtól hatalmas kulturális különbség választotta el őket: a vallás és az írás. Viharos történelmük során ezek az országok súlyos válságokon mentek át: belső és külső körülmények egészen a függetlenségük elvesztéséig terjedő csapásokat zúdítottak rájuk. Mondandónk szempontjából meg kell említenünk Litvániát is. Náluk a nemzeti önállósulás később következett be, s a XV. század közepétől Lengyelországgal előbb perszonáluniót, majd reáluniót alkottak, évszázadokon keresztül közösen osztozva a nehéz sorson. Néhány évvel ezelőtt ezek az országok ismét visszakapták függetlenségüket. Valamennyien az orosz csizma alól emelkedtek fel. Közülük három ország a „visegrádi hármak” elnevezés alatt megkísértelte a régió hagyományait feleleveníteni. E három ország — és sok vonatkozásban a negyedik is, Litvánia — a térségen belül az éllovas szerepét töltötte be: a kommunista ideológiával szemben a piacgazdasági fejlődést, a diktatúrával szemben a demokráciát választották. Ezekben az országokban tudott kialakulni egy olyan ellenzéki réteg, amelyik a szükséges intellektuális garnitúrát ki tudta állítani, a közvéleményt mozgósítani tudta, és végül a régi rendszer különböző nevek alatt jelentkező utódpárt-Kelet felé jait kiütéses győzelemmel távolította el a politikai hatalomból. Most ugyanezen négy országból immár háromban a kommunista utódpártok szerezték vissza a politikai hatalmat. Csehországban a döntés még hátravan. Nekünk a hazai helyzet a fontos. Nem tudni, lesz-e elég bölcsesség az immár választást vesztett és a hatalomból kikerülő koalíciós pártokban avégett, hogy elemezzék és felderítsék, mi a közös jelleg e három ország választási eredményének alakulásában, milyen külső — a politikai élet színpadán játszódó — és belső — a lelkekben, a belső meggyőződésekben formálódó — erők, körülmények juttatták eddig a három országot. Amíg ezek az elemzések elkészülnek — elkészülnek-e valaha is?, hiszen hazánkban pontosan ismerjük az ulsteri eseményeket, a katalán mozgalmakat, de alig valamit tudunk a hozzánk hasonló történelmű,, berendezkedésű és sorsú szomszédokról —, addig is a saját önvizsgálatot el kell kezdeni. Negyven éven át Keletnek tartottak bennünket, mi váltig mondtuk, hogy Nyugat. Azt hittük, hogy kivétel lehetünk, ahogyan kivételt képeztünk sok mindenben. Most ismét úgy írnak rólunk, mint a tipikus kelet-európai jelenségek egyik megnyilvánulásáról. A koalíció vezető pártja, a Magyar Demokrata Fórum 1990-ben, az első fordulóban, a szavazatok 24,73 százalékát kapta. 1994-ben a 11,73 százalékát. Még a felét sem kapta meg a korábbi bizalomnak. A kereszténydemokraták szervezeteik és tagságuk számát az elmúlt négy év során a többszörösére emelték, a kampány során — elég szerencsétlenül — úgy próbáltak elhatárolódni az MDF-től, hogy bírálni kezdték azt a kormánypolitikát, amelyiknek a megvalósításában négy éven át hallgatagok maradtak. E sok erőfeszítés fél százalékos szavazatgyarapodást hozott. A kisgazdáknak az a szárnya, amelyik az országos politika számára szalonképesnek tekinthető, teljesen elsüllyedt. Egy nagy múltú párt parlamenti eltűnésének vagyunk a tanúi. A másik szárny, sajnos, a sok évtizedes kisgazdahagyományoktól messze áll, s jelenleg a szélsőséges, nem hiteles ellenzéki szerepet tölti be. így is 3 százalékos részesedési csökkenést szenvedett, ami saját pozíciójuk 25 százalékos romlását jelenti. Ilyképpen tűntek el a nemzeti és keresztény irányultságú magyarok reményei, s kellett tudomásul venniük a szinte megsemmisítő vereséget. A súlyosság nem az arányokból következik — noha ott is az 1990-es 42,86 százalékot a három koalíciós, tehát a kormányzó párt most 20,61 százalékra esett vissza —, hanem választási rendszerünk sajátosságából: az egyéni választókerületekből a legtöbb szavazatot szerzők kerülnek be, ezáltal a szavazati aránynál jóval jelentősebb súlyt szereznek a parlament padsoraiban. Négy év teljesítménye felett mondtak ítéletet a választók, olyan eredmények felett, amiket jószerint nem is ismertek. Szimbolikus jelentősége van annak, hogy számos vitathatatlan eredmény — ami nemcsak a kormány munkáját, hanem a társadalom erőfeszítéseit is tükrözi — egy megyei napilapban (e lap hasábjain), a választások harmadnapján látott egybefüggő felsorolásban napvilágot. Amikor a kormány minden szimpatizánsa azt várta, hogy részben a tényleges eredmények jó csoportosításával, részben az eddigi fogyatékosságok kiküszöbölésére irányuló, tételes programmal állnak elő a kulcsemberek, akkor a kommunista veszélyről beszéltek, meg a devizatartalékokról. Az az egymillió-háromszázezer szavazó, amelyik legutóbb más pártra, most az utódpártra szavazott, mindebből nem sokat értett meg. Aztán megtudtuk, hogy e választási taktika mélyebb gyökerekből táplálkozott: az érdekek kidomborítása helyett az érzelmek oldaláról kívánta megfogni a választópolgárt. Erre elég régi közmondás illik: Minden Demoszthenésznél szebben beszél a tett! A leköszönő kormány szimpatizánsai nem fogják cserbenhagyni a letört zászlót. Kötelességük azonban elmondani gondolataikat. Kötelességük arra is felhívni a figyelmet, hogy a most vesztésre álló erők előtt — perspektívában — két lehetőség áll: megmaradni a most körvonalazódó „kis párt” kategóriában, vagy megindulni a küzdelembe, hogy a nemzet újra önmagára találjon. Ez utóbbihoz elengedhetetlen a szigorú önvizsgálat, a bátor „vérfrissítés”, a sorok újbóli rendezése. Az ország ezer évvel ezelőtt választott irányt, orientációt. Reméljük, hogy az átmeneti kisiklás után — négy év múlva — újból magára talál.
