Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-12 / 110. szám

PEST MEGYEI Hl RI AP KÜLFÖLD 1994. MÁJUS 12., CSÜTÖRTÖK Lengyel sajtó — magyar választások Nosztalgia a gulyáskommunizmus iránt Minél inkább közeledett a magyarországi választá­sok első fordulójának dátu­ma, a lengyel sajtó na­gyobb érdeklődéssel fi­gyelte az eseményeket. Nem véletlenül, hiszen ta­valy szeptemberben a „lit­ván modell”, azaz a poszt­­kommunisták visszatérése a kormányzó hatalomba Lengyelországban is tény­­nyé vált. Mint ahogyan az is, hogy a sztálinista „párt­­betontól” a régi gyökerű szakszervezeteken át a re­formkommunistákig húzó­dó erőket egyesítő lengyel Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) a válasz­tási kampány során tett ígéreteiből — amelyek egyébként megdöbbentő hasonlóságot mutatnak az MSZP ígéreteivel kor­mányra kerülése óta sem­mit sem valósított meg. Nem is okvetlenül a szándék, vagy a némiképp más elképzeléseket, de ugyancsak hasonló ígérete­ket hirdetett koalíciós part­ner, a Lengyel Néppárt (PSL) megfelelő együtt­működésének hiánya mi­att, hanem inkább abból következően, hogy nem le­het hatékonyan és hitele­sen folytatni a piacgazda­sági és demokratikus refor­mokat, s ezzel párhuzamo­san szélesíteni a szociális hálót, nem lehet egyszerre „karcsúsítani” az alkalma­zottak létszámát és csök­kenteni a munkanélkülisé­get, s ugyancsak képtelen­ség termelésnövekedést el­érni a munkahely biztonsá­gának szavatolásával, mert hiszen a munkahe­lyek száma, azok megte­remtése megint csak a piaci _ törvények függvé­nye. Új munkahelyeket pe­dig csak újabb tőke megje­lenése és gazdasági kon­junktúra teremthet. Folytatni sem érdemes az ellentétpárok sorát — azt, hogy hová vezethetnek a felelőtlen ígérgetések, mi­lyen nehéz helyzetbe kerül­het az, aki a hatalom meg­szerzése ' érdekében — hogy a Gazeta Wyborcza kommentátorának, megfo­galmazásával éljünk — haj­landó üllő és kalapács közé dugni a fejét, sajnos közelről tanulmányozhat­juk a társadalmi elégedet­lenséget sztrájkokkal is alá­húzó Lengyelországban, ahol a nyolc hónappal ez­előtti elsöprő baloldali győ­zelem babéijai szinte a fel­­ismerhetetlenségig össze­­töppedtek már. A Lengyel Rádió már vasárnap esti Budapestről keltezett tudósításában fel­hívta a figyelmet rá, hogy amit a lengyel történelem elkezd, azt a magyar átve­szi és befejezi, még akkor is, ha időközben kiderült, hogy nem érdemes. Az utóbbi évtizedek tapaszta­lata — tették hozzá —, hogy bizonyos dolgok a lengyel politikában előbb megtörténnek, de ezek ta­nulságaiból a magyarok következetesen nem okul­nak. Társadalmaink refle­xeinek közös vonásaira utalt a Lengyel Televízió kiküldött tudósítója is, aki szerint a Duna-Tisza men­tén ugyancsak csodát vár­tak a politikai rendszervál­tástól, s a változások óha­tatlan terheitől elkesere­dett nép most nosztalgiá­val tekint a gulyáskommu­nizmus egykori megalko­tóira, azt remélve, hogy a kondérban általuk megint több leves terem, mint amennyiből a jobbközép­kormány osztogatott. Mindehhez hozzáadhat­juk a hétfői Kurier Polski véleményét: a gazdasági átalakulással járó terhek elviselését nem könnyítet­te meg a kommunista múlttal, annak felelőseivel való le- és elszámolás, hi­szen az elmaradt. Hasonló következtetés­re jut a keddi Zycie War­­szawy kommentátora, aki szerint a magyarok „kime­rültségükben balra men­tek”, bizonyítva egyúttal, hogy a posztkommunista társadalmaknak nagyon rö­vid az emlékezetük. E kü­lönös amnézia elemzése azonban meglehetősen egyértelmű következetes­ségre mutat: a volt kom­munisták azokban az or­szágokban jutnak szóhoz ismét a hatalom környé­kén, amelyekben elmaradt a múlt rendszer elszámol­tatása. A volt NDK-ban ér­telemszerűen, de Csehor­szágban is elvesztették a visszatérés esélyét. Kide­rül tehát, hogy nem csak a társadalom szelektív emlé­kezete és hasközpontúsá­ga, hanem jelentős rész­ben a nem kommunista po­litikai vezetők is felelősek azért, hogy a bukott rend­szer emberei ismét pozíci­óhoz jutottak a közélet­ben. Ha a rendszerváltás után hatalomra került elit vette volna a bátorságot, eltökéltséget a kommunis­ták elszámoltatására, és a társadalomnak világosan és egyértelműen megma­gyarázta volna az átmenet gazdasági nehézségeinek okait, az eredmény más is lehetett volna. A magára hagyott, a re­formok terheibe belefá­radt, politikailag rosszul tá­jékoztatott ember számára nem marad más, mint a maga kárán tanulni: úgy vi­selkedik, mint egy gyerek, aki kíváncsiságában össze­vissza nyomogat mindenfé­le gombokat, s lesi, hogy aztán mi is történik. Dóra Márta A nagyvilág hírei * A hetedik tiszteletbe­li konzulátust nyitották meg kedd este a ma­gyar érdekek képvisele­tére az Egyesült Álla­mokban, Bostonban. •5k A legújabb röntgenfel­vétel tanúsága szerint a II. János Pál pápa jobb lába combnyakjába ülte­tett fémprotézis „tökélete­sen beépült” — jelentette be a Vatikán szóvivője. Bonnba érkezett teg­nap Borisz Jelcin orosz elnök. Kohl kancellár ma Rajna-Pfalzot mu­tatja meg az orosz ven­dégnek. ¥ Nincs helyük Észtor­szágban a második világ­háborúban elesett szovjet katonákról tartott megem­lékezéseknek — állapítot­ta meg az észt kormány­­koalíció két vezető pártjá­nak parlamenti frakciója. Hazaszállítja Észak- Korea a Szibériában dolgozó favágók egy ré­szét, dél-koreai értékelé­sek szerint azért, hogy elkerülje a dolgozók de­zertálását, Dél-Koreába való menekülését VÉLEMÉNY Megmentendő a nemzeti lét Herényi Károly, az MDF szóvi­vője közölte a tv képernyőjéről, hogy az MDF-nek a sors 24 órát adott az orrlógatásra, s az most letelt. Igazi MDF-es megnyilatko­zás. Gyermeteg, naiv, XIX. szá­zadi ártatlan leánykák kerekre nyílt szemű rácsodálkozása az in­tézeten kívül zajló világra. Le­het, hogy még most sem értik, mi történt? Lehet, hogy nem tud­ják: május nyolcadika a XX. századi magyár vesszőfu­tás és agónia utolsó perce lehetett, amikor egy minden kilátásától megfosztott, kegyetlenül megkínzott nemzet önkezével vetett véget életének? Ez a pesszimista válto­zat. Van egy bizakodóbb is: május nyolcadika a magyar nép ösztönös védekező mozdulata volt, utolsó kísérlete a túlélésre, amikor is holttá merevedő rovarként próbálja megtéveszteni ellenségeit? Azt a látszatot kelteni, hogy meghalt, vége, nem veszélyes többé? A kettő közül vala­melyik. Ugyanabban a híradóban Horn Gyula elmondta betegágyán, mit hallott egy választótól, egy asszonytól: „Ha magukban is csalódunk, világgá megyünk.” Hátbor­zongató mondat: egy nép kiáltása a reménytelenségből. Még az egyszer, még utoljára, ez a nép megkísérli a lehe­tetlent is, még az egyszer, még utoljára, miután már sen­ki sincs, sem égen, sem földön, bizalmát megpróbálja a volt kommunistákba helyezni, akik akkor saját jószán­tukból hozzáfogtak felbontani a hatalom kristályrácsát. Ám a balsejtelem benne maradt: „ha magukban is csaló­dunk...” No de miért is ne csalódnék? Lehet emberek­ben nem csalódni. De visszatalálhat-e egy nép Istenhez? A népek a maguk csinálta politika útvesztőiben bolyon­­ganak, s mindig Luciferrel vezettetik új útra magukat, miként szegény jó Madách Imre már a múlt században megírta. Lám az olaszok: elindulnak Mazzinitól és eljut­nak Nittiig, Nittitől Mussoliniig, Mussolinitól De Gaspe­­riig, De Gasperitől Craxiig, azután visszafordulnak és íme, most Berlusconi és Tartarella képviseli őket. A ma­gyarok is visszafordultak. Mint a rezignált német köz­mondás mondja: „Selten kommt etwas besseres nach”. Ritkán következik valami jobb. Különös a fenyegetés: „akkor világgá megyünk”. Ho­gyan mehet egy nép a második-harmadik évezred fordu­lóján „világgá”? Több, mint ezer évvel ezelőtt ment vi­lággá, s eljutott a világnak ebbe hegyek övezte medencé­jébe, itt él szerencsétlenül a X. század óta. A XX. szá­zadban részletekben már elindult megint világgá: Ameri­kába, Ausztráliába, európai országokba. Csakhogy a vi­lág lezárult. Nincs hová menni. Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned-halnod kell. Ám ha valakinek visszavonhatatlanul világgá mehet­­nékje van és nem tud, akkor elemészti magát. így hát a magyar nép most valóban élet és halál mesgyéjén van. * Ha a szívére tesszük fülünket, meggyőződhetünk: még él. Az elsöprő győzelmet az MSZP aratta, nem az SZDSZ. Sérült az életösztön, de még működik. Ha ép lett volna az életösztön, az SZDSZ még az öt százalékot sem érte volna el. Ám még így is: ez a nép érzi, kik kö­nyörtelen gyilkosai. Hiszen az MSZP-ben végtére is ma­gyarok vannak. Olyanok, akik népük megtagadásából in­dultak, de egy pillanatban mégis felülkerekedett bennük az emberség, és szembefordultak addigi önmagukkal. Az SZDSZ képében azonban ott leselkedik a hideg­vérrel markolt, bármikor felvillantható tőr. Az engesztel­hetetlen, irracionális gyűlölet, melynek álarcául szegő­dött egy jóindulatot szimuláló, kerek, bajuszos arc. Másfelől jól gondoljuk meg: a nemzet és a haza elkö­telezettjeire szavazott mintegy 1 600 000 magyar. Te­gyük hozzá nem szavazó korú gyermekeiket: ez leg­alább 2 millió összesen. Egy kétmilliós kisebbség nem elhanyagolható erő, ha összefog. Ez a kétmillió magyar létrehozhatja az MMDSZ-t: a Magyarországi Magyarok Demokratikus Szövetségét. Továbbá, több mint 2 millió­an nem mentek el szavazni. Ez politikailag inaktív tö­meg, de semmiképpen sem a baloldal szavazótábora, hi­szen aki baloldali fordulatot akart, mind megjelent a sza­vazóhelyiségekben. Ha ebből csak egymilliót sikerül az MMDSZ-nek megmozgatni az elkövetkező években, az már három millió. Vagyis hát: huszonnégy órát? Nem, a sors még hu­szonnégy órát sem engedett az orrlógatásra. Bármennyi van is a Magyar Demokrata Fórum rovásán, végül is az új parlamentben roppant felelősség nehezedik rá: legna­gyobb súllyal fogja képviselni a magyar kisebbséget az önmagától elidegenített Magyarország politikai közéle­tében. Másfelől Torgyán Józsefnek is tudnia kell: min­den radikalizmus csak addig a pontig hasznos, ahol opti­mális a hatása és célszerűsége. Bármilyen nehéz a du­gót kihúzni az üvegből, balga, aki akkora erőt alkal­maz, hogy összetöri a palack nyakát. Mostantól fogva az életben maradás záloga a magyar ösztönű és magyar célú erők egysége. Minden támadás ez ellen az egység ellen: öngyilkos mozdulat. Olyannyira az, hogy ez még a holnapi kormánypárt felelős magyaljaira is vonatko­zik: bármennyire különbözzék is politikai felfogásuk az ellenzékben levőktől, mindig tudniok kell, mi az, ami megbízóik millióinak nemzetként való életben maradá­sát szolgálja, s mi az, ami egy veszett bosszúállás szán­dékában gyökerezik. Vagyis hát nem, még mindig nem a nagy szocialista többség az igazán aggasztó, hanem a szocialisták és a li­berálisok vészterhes koalíciója. Nem a nagy szocialista többség az igazán aggasztó, hanem az a lehetőség, hogy átszakadnak a szocialista párt falai és benyomul­nak az egykori megszálló-helytartók bosszúszomjas csa­patai. Azon fordul meg tehát, hogy május nyolcadika mi­nek adott zöld utat — a nemzeti öngyilkosságnak-e vagy a nemzet túlélésének — azon fordul meg, hogy mi magyarok szembe tudunk-e nézni a realitásokkal, tudjuk-e nemzeti kisebbségnek tekinteni magunkat sa­ját hazánkban, megtanuljuk-e a megmaradás művésze­tét immár mestereinkké vált erdélyi, felvidéki és bács­kai testvéreinktől, s így megteremtjük-e alapját annak, hogy hazánkat legalább utódaink visszafoglalják a ma­guk számára. Minden politikai esetlegesség másod- vagy harmad­rendű. Magyarok MDF-ben, MSZP-ben, Kisgazdapárt­ban, KDNP-ben, Fidesz-ben, magyarok Magyar Út Kö­rökben, Magyar Szellemi Védegyletben, Közakaratban, az összes polgári társaságban, magyarok szántófölde­ken, gyárakban, kisműhelyekben, irodákban, iskolák­ban, rádióban és televízióban, nép fiai, akárhonnan jöt­tök, de egyfelé mentek — mind szorosan együtt, a nem­zeti lét megmentéséért!

Next

/
Thumbnails
Contents