Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-08 / 81. szám
$ PEST MEGYE1 HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. ÁPRILIS 8., PÉNTEK 9 Válaszlevél Horn Gyulának A ki egy negyedoldalas fizetett, politikai hirdetéssel szólította meg az Olvasót. (Magyar Nemzet 1994. ápr. 2.) Nem akármilyen időpontra tette a Párt e nevezetes levél közreadását: pontosan Nagyszombatra. Pénzért tehát bárki, bármikor, bármit hirdethet. Lássuk tehát a bárrpit: I az Istentagadó párt (ezt . ugyanis még nem igyekezett cáfolni) vezére Horn Gyula „tisztelettel köszönti a keresztény és keresztyén honfitársakat” és jön a kinyilatkoztatás. „E napon együtt ünnepiünk.” — írja. Hát velem nem. Az ember-fia megválasztja barátait, asztaltársaságát és templomi, gyülekezeti közösségének tagjait is felismeri általában. Az együttlétek alapján. Az Ön gyülekezeti jelenlétéről mindezideig nem volt tudomásom, bár lehet, hogy ez az én hibám. De az egészen bizonyos, hogy a főváros legnagyobb evangélikus templomában a Deák téren nem volt módom Önt látni. Gondosan, nagybetűvel írja . levelében Krisztust és a Megváltót. Kifinomult politikai praktika ez, így egy hónappal a választás előtt. Bizonyos vagyok benne, hogy a Párt „hívő tagozata” is alaposan belejavított e dolgozatba. Elnök Úr! Krisztus küldetése és húsvéti feltámadása a kereszténység legnagyobb ünnepeként nem más, mint: megváltás. És nem mint ahogy levelében fogalmaz: „Krisztus az emberi szolidaritás és szabadságvágy jelképe”. E helyzethez méltatlan mégis le kell írnom: politikai brossura- szöveg ez! Méltatlan Nagyszombathoz. A hívők pedig köszönik: ezt a prédikációt már hallották egy-két átírásban az elmúlt néhány évtizedben. 3 Ezt írja: „az MSZP-ben a hí- . vők és nem hívők együttélése kölcsönös előítéletek nélküli, nyilvános és mindennapos gyakorlattá vált...” Igen, hallani róla, hogy megnyílt a „hívő tagozat”, Kérem akkor legalább azt a helyet jelölje meg ahol e tagokkal egyetemben pl. él a szentségekkel, vagy (legalább) szemlélője annak. Mégiscsak Ön a Párt első embere. Ám addig is bizonyos vagyok benne, hogy messze még az az idő, amikoron a történelmi egyházak is meghirdetik ateista közösségeik létrejöttét. 4 így fogalmaz a Politikai hir- . detés: „Ellentétet közöttük -csakis annak az árnya okozhat, hogy ideológiai elvakultságból korábban üldözték, majd korlátozták az egyházakat.” A névmásokat eltévesztette Elnök Úr! így kellett volna írnia: üldöztük, korlátoztuk az egyházakat. Mi. Hiszen az üldöző csapatnak Ön is jeles tagja volt. Attól kezdve, hogy már Í8 éves korában a szovjet Politikai Főiskola kiválasztottja lett (nem volt kötelező menni), — egészen addig, hogy az elnyomó Párt Elnökségi tagságáig vihette. Mindeneknek ura volt. S. el ne feledjük: ennek előtte a forradalmat követő bosz- szú idején másokkal együtt Ön is jeleskedett — abban a sokat emlegetett vattakabátban. Ennek megbánásáról mindezideig elfelejtette tájékoztatni a magyar népet. Sőt inkább a parlament nyilvánossága előtt csaknem érdemként emlegette tetteit. így ír továbbá: „...nagyra ér- . tékeljük a történelmi egyházak szerepét... Az egyházi iskolák szellemiségükkel, hagyományaikkal gazdagítják a magyar oktatási rendszert.” E Politikai hirdetésének tartalmát feltehetően nem egyeztette Pártja parlamenti vezérszónokával, aki minderről, az oktatási törvénytervezettel kapcsolatban így fogalmazott: „... problémát látunk abban, hogy a világnézeti alapon szervezett foglalkozások beépülnek a tanrendbe ... és, hogy az iskolák fenntartásának illetve működtetésének jogait részben vagy egészben átadják az egyházaknak.” (1993. május 8-i ülés jegyzőkönyvéből.) E két vélemény ellentéte önmagáért beszél, további párton belüli egyeztetést indítványozok. 6 Egy rövidke mondat csu- . pán: „a demokratikus baloldal és a keresztények között sok találkozási pont van.” Ezzel a baloldallal a magyar kereszténységnek mindezidáig nem volt alkalma találkozni. Csupán hallott ilyen európai áramlatról. Önök — mint tudjuk — régen sem ide tartoztak és — láthatóan — most sem. Amit mi tudunk a baloldalról az egy szóban írható le itt a Kárpátmedencében: diktatúra. 7 Elnöki zárszava politikai . bomba, amikor így ír: „1994 Húsvétján történelmi kiegyezést ajánlunk a keresztény, keresztyén egyházak és a demokratikus magyar baloldal között... Nem sürgetjük a választ.” Ami az utóbbit illeti: jobb is így. A diktatúrájukkal tönkretett, lepusztított ország nemzetfogalma ugyanis új meghatározásra vár: egy intemacionalis- tasággal évtizedekig megcsúfolt a „néptestvériség” áldozatául esett országban. Ön és Önök pedig ebben, az elmúlt négy évben a legkevesebbet tették le az országgyűlés asztalára. A történelmi átvedlésen nemhogy nem jutottak túl — tisztelet a kivételnek — hanem még büszkék is régi ruhájukra. Bármily avitt is az. Kiegyezést tehát — nincs kivel kötni! A z Úrtól kapott világosság mértéke szerint igyekeztem e válaszlevelet megfogalmazni. Harag, gyűlölet nincs bennem. Tisztán láttatni, emlékeztetni, figyelmeztetni azonban kötelességem. S szem előtt tartani és mások szeme elé is odavetíteni Kennedy elnök egyik mondását: „bocsáss meg az ellened vétőknek (miként , az Úrtól tanult imádságban) de soha ne feledd a nevüket! Murányi László Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? C súcs László megpróbált tenni valamit a valóban nemzeti rádiózás megteremtéséért. Személye ezért szálka azok szemében, akik a rádióban és azon kívül a tömegtájékoztatás balos és nemzetietlen hagyományait kívánják tovább ápolni. Az ő szemükben persze szálka a magyarság puszta létezése is... Csúcs László — Csurka István és Tőkés László szóhasználatával — az „ellopott” avagy „elsikkasztott” forradalom áldozata és hőse egyszerre. A maga posztján hitvalló bátorsággal védi és őrzi a magyar nemzeti gondolat és az 1956-os forradalmi szellemiség kicsi lángocskáját. Nem engedi, hogy ezt a most még égő, világító, meleget adó lángot eloltsák, elorozzák mindazok, akik a ma Magyarországán álpróféták és hamis igék demagógjai. Ő tudja, hogy ez a kicsi láng egyszer még hatalmas erővel, „égő csipkebokorként” felragyog, mert Isten most sem hagyja el üldözött és sokat szenvedett népét, hanem megjeleníti magát neki, s felhő- és tűzoszlopban előtte jár a sivatagi éjszakában, vezeti és pásztorolja. Csúcs László magyar jelenünk most még magányos Don Quijote de la Mancha lovagja. Magánya talán nem tart soká, heroikus küzdelmében társakra, barátokra talál, s ocsúdik, eszmél a magyar lidérces csipkerózsika álmából, hivatalos és nem hivatalos hallgatásából, közönyéből, s nem lesz űzött vad, vádlott (Himnusz, 6. vers!) saját hazájában. Az „elbocsátott légió” zöme (nyilván voltak, akiket valóban létszámleépítés vagy korábbi nyugdíjazásuk miatt küldtek el) a kommunista rádiós nomenklatúra elitjét képezte a korábbi évtizedekben, majd a „rendszerváltás” (?) után, testben-lélekben változatlanul, liberális tollazatot öltve gáncsolták a demokratikus átalakulást és kibontakozást, a nemzeti megújhodást, önazonosssá- gunk megtalálását, az első szabadon választott kormány munkáját. A visszarendeződés nem is nagyon titkolt szándékával próbálták lejáratni és hitelteleníteni a túlságos is elnéző és toleráns, de mindenképpen a 20. század egyik legmarkánsabb, nemzetközi szintű magyar kormányfőjét, Antall Józsefet és kormányát. Nem riadtak vissza a szabotáció- tól, a demagógiától, a nyílt uszítástól sem. Sátáni, Scotus Viator-i módszerekkel tették az elektromos és írott sajtót a hazugság melegágyává, s ültették nem nemzetünket a vádlottak padjára egy általuk koholt, nemzetközivé növesztett koncepciós perben. Rásütve a mindig, mindenkor és mindenkin segítő, a mindenkit befogadó és minden különbözőséget toleráló magyarságra az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a rasszizmus és populizmus (etc.) vádját, amikor e szélsőségek elszenvedője éppen az elszakított területek kisebbségi sorsban élő, — tőkés — allegóriával gettósí- tott magyarsága... Csúcs-diktatúra a rádióban? Amikor a rádió pavilonjában az áldozat úr-elvtársak magabiztos színes csoportképe virít rám, hangzatos hazugságokkal körülbástyázva? Amikor a nemzetinek nevezett adón a fő krónika műsor — a „holnapra nemzetközivé lesz az egész világ” bűvöletében — nyíltan agitál a „terrort gyakorló” alelnök ellen? Aki ráadásul kénytelen még eltűrni székének „megtrágyázását” is? Kimondom. Csúcs László nincs egyedül. Isten vele van, s „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk...?” D e tudnia kell: Vele vagyunk mi is, akik Magyar- országot édes hazánknak valljuk, melyért élni s halni kell... Mi itthon vagyunk! Ez itt Magyarország! Pápai Szabó György Árpád álma Ha a tisztelt olvasó a cím láttán elírásra gyanakszik, megnyugtatom, másról van szó. A szlovák helyesírás egyik szabálya az ún. ritmikus törvény leszögezi, hogy két egymást követő magánhangzó nem lehet hosszú. Persze vannak kivételek, de ezek közé a magyar vezeték- és keresztnevek nem tartoznak. így tehát Árpád Matejka, a Meci- ár-féle Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom illusztris tagja és parlamenti klubjának alelnöke is ezen a módon írja nevét. Ez a nagyszombati technikus már több ízben is felhívta magára a figyelmet felszólalásaival. Legutóbb a Meciar-kormány visszahívása körüli parlamenti csatározások idején hallatta szavát. A tévéközvetítés jóvoltából milliók láthatták és hallhatták. Szlovákia Nemzeti Tanácsának ülésén ugyanis a kormány védelmében álmot mesélt. Azt álmodta, hogy egy nagyfiú egyre hatalmasabb homokvárakat épít, de délről kisfiúk jönnek és „szétpisilik” a hatalmas eredményt. A szlovák parlamentben már sok sületlenség és otrombaság hangzott el az utóbbi öt évben, de ilyen fajta védőbeszédet még ezi- dáig senki sem engedett meg magának. Nem csoda hát, hogy a Tisztelt Ház döbbent csenddel fogadta Árpád álmát. Megállt a levegő. A helyzetet az egyik képviselő mentette meg azzal a megjegyzésével, hogy ő civilben pszichiáter és Matejka úrnak négyszemközt hajlandó elárulni, miről tanúskodik e látomás. Felszabadult nevetés tette tönkre Matejka úr magasröptű igyekezetét. Balassa Zoltán Kassa Döglenek a halak E n nem tartanék ékszer- teknőst. Nincs az a pénz, amiért vállalnám. Üzletkötő ismerősöm, Marcellína elvált asszony, s engem akar megnyerni az „ügynek”. Lelkendezve mondja: „Kedvesek, helyesek! Tartásuk roppant mód egyszerű, és ami fő, nem kerülnek sokba. Egyáltalán nem mellékes szempont, kis helyen elférnek!” Bólogatok. Marcellína nem tudott meggyőzni. Mióta az eszemet tudom, a hüllőktől azóta irtózom. Viszolygok, na. Ellenben volt idő, amikor magam is úgy gondoltam, miért is ne, — legyen nekem akvárium! Vettem a Corvinban — akkoriban még lehetett! — vitorlás farkú, és feketecsíkos, és fluoreszkáló, és apró, és tűzpiros halakat. Kerül amibe kerül, az nem számít. Egy nájlontasakba eresztettek ezeknek csapvizet. Hogy haza tudjam vinni szerzeményem. Hajszás napokon odaültem! Egy-egy negyedórácskára csak odahúzódtam, menekültem a halacskákhoz. Lélekemelő látvány. Az akvárium csöndessége az elveszített éden áhítozott, elképzelt nyugalmát idézi. Buborékol nekik az oxigén. Leleményes kicsi alkalmatosság fűti az akvárium vizét, hogy az a számukra megfelelő hőmérsékleten maradjon. Alig mozduló lomha vízicsigák tapadnak rá a vastag üvegfalra. A halacskák roppant élvezik a létet, öröm látni, fickándoznak. Megbújnak egy-egy kis időre a telepített kusza vízinövények közt. Ezt nézem, ha a boldogság után sóvárgok. Gyönyörűség! Tenyerembe nyomom az államat, s lírai hangulatba „pöccintem” a lelkem. Egész nagynak képzelhetem magam! „Ezek az öntudat nélküli semmiségek... Csakhogy ez mind élet! És ki szolgáltatott-helyzetükben tőlem, és csakis tőlem függnek...” Ez az idilli együttlét mindössze néhány napig tartott. Csak addig, amíg az enyészet meg nem érintett, közelről. Mert egy reggelen a lelkembe húzódó csöndesség szétpukkant. Döglenek a halak! A kimerevedett parányi tetemek akár a'buborék, fölszálltak a víz felszínére. Praktikusan, ki kellett cserélni a százhúsz liter vizet, s naponta újratelepíteni az egész hóbelevancot. Ez bizony így ment egy darabig. Rég volt nekem az az akvárium. Már régen el is felejtettem. Ma reggel fáradtan ébredtem. Elfog az ostoba önsajnálat mostan. Pedig, úgy tűnik, aludtam volna tán eleget. De csak nem pihentem ki magam kellőképp. Nem elhatározás kérdése az emlékezés sosem. Szobámban sötét van. Botorkálok. Ablakomon a sötétítő függönyt, mutatóujjamat begörbítve résnyire elhúzom. Fintorgok. Gondoltam, kinézek, milyen idő lehet. Elködlő reggelek... M int akkor, ha ütés ér, az önvédelmi reflex. Valami bennem összerán- dul. Tudatom legalján mind összeadódnak a megszületésemtől a mai napig terjedő hiányok... Belső „gravitáció” nincs, helyette lebegés. És ugyanakkor csillapíthatatlan nyugtalanság. „.. .Suttogón hiába hív az elveszett elem,* öldöklünk és csatázunk, nincs miért, de kell...” A függőfolyosóra néző szobaablakomon dehogyis a szomszéd öregasz- szony, — vers „néz be” hozzám, odakintről! Azon a keskeny kis résen át, amelyen az időt, az időjárást akartam fürkészni. Tardi Sándor Pilinszky János: Halak a hálóban
