Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-06 / 79. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. ÁPRILIS 6., SZERDA A rejtőzködő titokzatosság Pilisszentlászlón Négy év, mint negyven A betyárok legendákba örökített történeteinek elengedhetetlen díszlete az erdó', az óvó, rejtegető titokzatosság. De vajon mi késztet egy közösséget arra, hogy miként a betyárok, dugja, rejtse magát? A településtörténetek tanúsága szerint a közösségi élet, sok egyéb szempont mellett, olyan helyeken alakult ki, ahol biztosított volt a más településekkel való kapcsolatteremtés lehetősége is. A közösségek nem eldugni, inkább megmutatni akarták magukat. Ezért mindig a titokzatosság rejtélye övez minden olyan települést, amely semhogy felmutatná, inkább eldugja magát. Ilyen különös magatartású település a Pilisben, a Dunakanyar, s a Dunazug hegység erdőrengetegei közé zárt Pilis- szentlászló, amely úgy búvik meg otthonául választott völgyében, hogy ő se a világot, de a világ se lássa őt. Ezt a Szentendrétől észak-nyugatra fekvő települést valamikor Kékesnek hívták, s a legenda szerint a felnégyelt Koppány vezér híveit száműzte-te- lepáette ide büntetésből országalapító királyunk, Szent István. De vajon büntetés volt ez valóban, avagy kegyelem? Ma inkább arra hajiunk, hogy az utóbbi. Itt, a keresztény Európa, de még az ország szeme elől is elrejtve, a száműzöttek, senki által sem háborgatva nyugodtan ápolhatták pogány hitük szokásait. Ezt erősíti meg az a szájhag/omány által máig átörökített legenda, miszerint a falutól délnyugatra lévő Gereb- lyés hegység lábánál álló nagy kő, a Koppány-kő, vagy ahogyan ma a település, zömében szlovák ajkú, lakossága nevezi, a Kopanyica, a fehér ló feláldozásának oltárául szolgált. Ugyanitt, a falun át vezetett az a titkos út, amely a visegrádi várat a budaival kötötte össze, s amely mentén épült az a kolostor, amelyet István, a pálosok rendfőnöke alapított, 1291-ben, s amely később védőszentjéül Szent Lászlót választotta. Ugyancsak dokumentumokkal igazolt tény, hogy itt, ebben a várbéli út mentén épült kolostorban találkozott 1308. november 10-én Genti- lis bíboros a nagyhatalmú tren- cséni kegyúrral, Csák Mátéval, hogy megnyerje őt a király számára. Könyv a polgármestertől Fentebb már említettük, hogy a települést ma jószerével tótok, azaz szlovák nemzetiségűek lakják. Joggal vetődik fel hát a kérdés: ők hogyan kerültett egyháziakkal. Nemhogy a kötelező tizedet nem fizették, de semmiféle munkát nem vállaltak el a kolostor körül. Hiába tiltakoztak, perlekedtek velük a rendi vezetők, hiába panaszolták be őket a királynál s a pápánál, makacsságukat képtelenek voltak megtörni. A legtöbb, amit a pápa tehetett, hogy engedetlenségéért kiátkozta a falut, a király meg, hogy — mai szóhasználattal élve — vendégmunkásokat ho- . zatott a szomszédos szlovák területekről, a Miava mentéről, akik majd minden szükséges munkát elvégeznek a kolostor körül a földeken, s a halgazdaságban. Mindezt a gazdag történeti előzményt — minthogy önálló munka a Szentlászlóról még nem íródott — a falu polgár- mesterétől, Franyó Rudolftól tudom, aki amellett, hogy egy józan, gyakorlatias gondolkodású jövőépítő, a vidék múltjának, történelmének szenvedélyes kutatója is. Szorgalmas, adat- és dokumentumgyűjtő munkáját, illetve annak eredményét, amely a Pilis titokzatos múltjával foglalkozik, épp mostanság rendezi sajtó alá, s remélhetőleg még a nyár folyamán könyvalakban is megjelenik ez a páratlanul izgalmas honismereti munka. Nos, mint mondottuk, a monostor köré takaros kis település épült ki, élte a maga életét, mígnem jött a török. Ez időből semmi jel, dokumentum nem Utal .a település létezésére, amelyből kétféle következtetés vonható le. Leggyakrabban hangoztatott vélemény szerint a törökök kipusztították, de él egy olyan elképzelés is, hogy valamilyen fondorlattal kijátszotta, hogy a töröknek adót fiA jövő' ígérete tek el erre a vidékre? A történelem vizsgálata erre is feleletet ad. Amikor — mint erre Lado- mér esztergomi érsek 1292-ben kelt levele is utal —1 a pálos rend itt megalakult, s felépítették kolostorukat, az itt élő pogány magyarok ivadékai gőgből és dacból minden rendű és rangú együttműködést megtagadtak a nyakukra telepiplébániát 1788-ban alapították, gyönyörű temploma 1790-ben épült. Egy, csak egy iparos És most, a mához közelítve, ugorjunk egy nagyot a történelemben. Feljegyezték, hogy 1930-ban a település házainak száma 189, a lakosoké 978. Mára ez a szám 807-re apadt. Ugyancsak a békeidőben az erdőgazdálkodás mellett szőlő- és gabonatermesztésből élt a lakosság, de számos iparos is megtelepedett itt. Volt a faluban ács, asztalos, bognár, borbély, hentes és mészáros, cipész, kőműves, szabó. Volt egy fűszer- és vegyeskereskedése és működött a Hangya Szövetkezet. Mindez tehát 1930-ban. Ma a község egyetlen iparosa az 58 esztendős Erdősi Agnes felvételei zessen. Bárhogyan is van, tény, hogy —■ miként azt a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye általános ismertetőjének Pilisszentlászlóról írott fejezete feljegyzi: az 1715. évi összeírás szerint 11, 1720-ban 25 adóköteles háztartás volt a községben. A pálos rend feloszlatása után (1786) a helységet a pilismaróti vallásuradalomhoz csatolták. A római katolikus Egy kicsit a világ közepe Franyó Gyula asztalos. A szlovák származású mester ma is a hajdani szülői házban él. 1936-ban született Szentlász- lón, s mint mondja, anyja, apja is itt látták meg a napvilágot. Meséli, hogy gyermekkorában a falu népe a mezőgazdaságból élt; búzát, krumplit, árpát, rozsot, kukoricát termesztettek, s minden családnak volt erdőrésze is. Szépen, csendben, kiegyensúlyozottan éltek. A szűk völgyben nem voltak nagyok a termőterületek, de a tisztes megélhetést mindenki számára biztosított a föld. A mezőn főleg a nők s a süvölvé- nyek dolgoztak, a férfiak túlnyomó része az erdészetben vállalt munkát. Amikor 1946—47 táján megkezdték a szlovákiai magyarság kitelepítését, őket, szentlászlóiakat is megkérdezték, vissza akarnak-e menni őshazájukba? Az öreg Franyónak lett is volna hozzá kedve, fel is iratkozott, hogy elmennek, ám a gyerekek addig kérlelték a szülőket, míg kivándorlási kérésüket visszavonták, s maradtak. Maradtak, s már maguk sem tudták, jól tették-e, uvägy sem, mert röviddel azután, mint tréfásan mondják, kitört Szentlász- lón is a stocializmus. Akkori vezetőik jobban tudták, hogy mit akarnak, mint ők maguk. Mindenekelőtt lassan elsorvasztották a mezőgazdaságot, s a falu lakosságának kezébe adták a vándorbotot. Az a közösség, amely eddig a maga zárt világában önállóként érezte otthon magát, most vándorlásra kényszerült. Az erőltetett iparosítás kiűzte a lakosságot otthonából, s azok az emberek, akik addig csak a természettel értettek igazán szót, lassan kivetkőztek tulajdon természetükből. Már csak aludni jártak haza, tulajdon közösségüktől elválódtak, a várost pedig nem tudták soha igazán megszokni, magukénak érezni. A termőföldek parlagon maradtak, az iparosok engedélyét megvonták, s mára az a helyzet áll fenn, hogy a községben nincs egy cipész, egy szabó, egy fodrász. Ezzel a kétlaki életmóddal fellazultak az erkölcsök is. A zárt faluközösség még minden tagját szemmel tartotta, ellenőrizte őket. A városban ez már nem volt. Valamikor a falut sűrű sövény és drótháló kerítette körbe, óvva őket a vadak okozta kártól. Ezt a kerítést megbontották s lassan elhordták a falubéliek. Ma már szabadon jár a faluba a vaddisznó, a borz és minden kósza vad, fel- túrják a veteményt, megdézsmálják a termést. Szocializmus a Rózsadombon Egy ilyen természetellenes állapotban érte a falu népét a rendszerváltozás, amely az elmondottakból is következően, nem kis traumát jelentett az itt élők számára. Azok a munkahelyek, ahol annak előtte a szent- lászlóiak dolgoztak, mert zömmel gazdaságtalanul termeltek, rendre megszűntek, számosán munka nélkül maradtak. Most az lenne az ideális, ha visszatalálnának hajdani önmagukhoz, ha ismét felegyenesednének, ha a maguk uraivá válhatnának. Csakhogy ez korántsem ilyen egyszerű, hisz időközben, míg a szocializmus a Rózsadombon virágzott, Szent- lászló életet adó völgye elhervadt. Két generáció nőtt fel úgy, hogy csak hétvégi vendég volt tulajdon otthonában. Itt soha nem volt kollektív gazdaFalu, hegyek ölelésében ság, a földek mégis parlagon maradtak. Évszázadok mentalitását, az élni akarás mellett az élni tudást, a talpraesettséget, a kezdeményezőkészséget veszítették el. Az önbizalmukat, a hitüket abban, hogy egyedül, mankó nélkül is képesek megállni a saját lábukon. Ez a közösség, amely arról volt híres, hogy nem szorult senkire, most gyámoltalanul, magatehe- tetlenül táblából. Négy esztendő telt el a rendszerváltozás óta, ennyi idő kevés, hogy eszméljen a falu, de a kedvező jelek már mutatkoznak, Franyó Gyula a szentendrei ipari szövetkezetét 25 év után otthagyva iparengedélyt váltott ki, s önállósította magát; kőművesbrigádok alakultak, vart aki fuvarozásra, teherszállításra vállalkozott, másvalaki virágkötészetre. Mint már említettem, Franyó Rudolf polgármester csak szabad óráiban, esténként, éjszakánként kutatja a múltat, napközben, polgármesteri minőségében ugyancsak a gyakorlatias józanság jellemzi. Bár csupán társadalmi megbízatásból végzi ezt a munkát, az elért, kitűzött eredmények mind azt tanúsítják: rátermett ember. Homisch Tibor jegyző meséli, kihez ügyes-bajos dolgaik végzése során számtalan falubéli kopog be naponta, hogy az emberek úgy tartják, a négy esztendő alatt többet fejlődött a falu, mint ez elmúlt negyven évben. Egyik legbeszédesebb civilizációs vívmányuk, hogy ez idő alatt hozták be a faluba a vezetékes vizet, s ma már egyre több a fürdőszobás lakás. Bevezették, illetve bővítették a telefonhálózatot, új utcákat nyitottak, s tettek rendbe, bővítve egyben az elektromos áram hálózatát is. Hazahozták Szentendréről a felső tagozatos osztályokat, és nem utolsósorban orvost hoztak a faluba. A hitélet is egyre teljesebbé válik. Megforduló folyamat Két évvel ezelőtt a polgármester közbenjárására Szlovákiából hozattak ide egy plébánost, beiktatásánál jelen volt a szlovák nagykövet, valamint a székesfehérvári és a besztercebányai püspök is. Később őt Kabar Sándor plébános váltotta fel. Franyó Rudolf most azon ügyködik, hogy kiépítsék a faluban a csatornahálózatot, s a dömsödiekkel közösen bevezessék a gázt. Ma már 50-60 az üdülőingatlanok száma. Ha lassan is ugyan, de egy 20 éve tartó folyamatos népességcsökkenés után mára megindult a gyarapodás. Nem utolsósorban azzal is, hogy több budapesti lakos, feladva fővárosi lakását, választja végleges otthonául Pi- lisszentlászlót. Paizs Tibor Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Pilisszentlászló község központjában, a plébániaház kertjében áll egy kis kápolna, amely 1825-ben épült. Szokatlan elhelyezésére azért került sor, mert a községben már volt egy templom, illetve — a község fölötti középkori pálos-kolostor és egyháza helyébe, amely a török alatt elpusztult — 1772-ben újat építettek. Ez a Szent László tiszteletére emelt templom a pesti pálosokhoz tartozott, rendjüket azonban II. József feloszlatta és a Szent László templomból is plébánia lett, amely a székesfehérvári egyházmegye budai főesperesi kerületéhez tartozott. A Szent László templom előnytelen fekvése miatt — az akkori körülmények között még túl messze esett a lakott területtől — a hívek már 1817-ben egy falujukhoz közelebb eső kápolna felépítését sürgették, ami azután 1825-ben meg is valósult. A Szűz Mária bemutatása titulust viselő kápolna igen egyszerű épület és csak építési idejét tekintve sorolható a klasszicizmus épületei közé, e stílusirányzatra utaló minden jellegzetesség nélkül. A nyeregtetős épület minden díszt nélkülöz. Háromszögű oromzata mögött kis fából épült huszártorony ül a tetőn. Belsejében síkmennyezetes, a szentélytől félköríves diadalív választja el. Szentélyét — amely sokszög záródású — valószínűleg ebben a században újították meg és falait a harmincas években falképekkel díszítették. A secco technikával (azaz nem a vakolattal együtt készült festés) készített képeket Jeges Ernő festette, aki 1930-tól kezdve a szentendrei művésztelep tagja volt. Szentendre közelsége nyilván közrejátszott abban, hogy Jeges elvállalta e művészi feladatot. Jeges Ernő Réti István tanítványa volt, majd Párizsban és Rómában töltött hosszabb tanulmányi időt. A harmincas és. negyvenes évek magyar festészetének jellegzetes képviselője volt. Pamer Nóra
