Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-30 / 100. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP INTERJÚ 1994. ÁPRILIS 30., SZOMBAT 5 Politizálni a közjó érdekében Beszélgetés Hasznos Miklóssal, a KDNP alelnökével Szerkesztőségünkbe látogatott a közelmúltban dr. Hasznos Miklós, a Kereszténydemokrata Néppárt alelnöke, országgyűlési képviselő, akivel Vödrös Attila főszerkesztő, Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztő-helyettesek beszélgettek. Hasznos Miklós: A kereszténydemokrácia nem zárja ki a határozott politizálást Talum Attila felvétele — Alelnök úr, önt a közvélemény mint a privatizáció — az állami vagyon magánosítása — jelenlegi gyakorlatának következetes bírálóját tartja számon. A minap például az egyik választási nagygyűlésen az Állami Vagyonügynökséget, illetve a: Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságot jó adag iróniával csak AVH-ként, Állami Vagyonkiárusító Hivatalként említette. Nem volt ez túl erős vád? Egyáltalán, mire alapozza a bírálatait? — Arra, hogy a Vagyonügynökség nem vagyonügynökség, a Vagyonkezelő nem vagyonkezelő! Kérem, mutasson nekem a világon valaki még egy olyan intézményt, amelynek gyakorlatilag számolatlanul odalöknek olyan hatalmas értéket, mint nálunk — mert nincs leltár, nincs listába véve, hogy mit vettek át —, s azt mondják neki, add el, amennyiért tudod. Gondoljunk arra, hogy jár el az autótulajdonos egy — bocsánat a kifejezésért — vacak használt kocsi eladásánál. Elképzel egy árat, meghúzza azt a határt, amely alatt már azt mondja, nem szabad a járművet elvesztegetni! De tovább megyek. Az állampolgár nem úgy viszi el a járgányát a kereskedőhöz, hogy be van törve a szélvédője, le van eresztve a gumija, lemerült az akkumulátora, hanem ugye, egy kicsit rendbeszedi, kiglancolja. S ha ezek után sem kell senkinek sem százötvenezerért, akkor vagy elviszi egy másik kereskedőhöz, vagy azt mondja, hát akkor gondoljuk át újra az árat... De az semmiképpen sem megy, hogy a tulaj két hónap múlva kap a kereskedőtől egy levelet, miszerint uram, a kocsiját kétezerért eladtuk, ennyiért kelt el, de még így is örüljön, hogy vevő akadt. Márpedig nálunk gyakran így zajlik le a privatizáció. Ezért mondom én, ha a világon van még egy vagyonügynökség, ami úgy működik, hogy maga állapítja meg az árat, az értékelés költségét, maga dönt, kit és mit tart a legjobb ajánlatnak, és mindezt a nyilvánosság teljes mellőzésével teszi, akkor én gratulálok Csépi Lajosnak és Pong- rátz Tibornak. Ok ne hivatkozzanak közgazdaságra, szakértelemre, piaci szabályokra, mert ez a magatartás éppen azok mellőzését jelenti. Egyet persze nem szabad elfelejteni: nem ők tehetnek minderről. Szabályozatlan a privatizáció egész folyamata, gyakorlata. Van ellenpélda is. A kárpótlás például jogszabályokkal olyannyira teletűzdelt, hogy a kárpótlási hivatal szinte mozdulni sem tud; ezzel szemben a privatizáció, ahol pedig a kárpótlásnál sokszorosan nagyobb érték a tét, szinte teljes szabadságot élvez. Mindezt jómagam az Országgyűlésben számtalanszor elmondtam.-—Ha emlékezetünk nem csal, interpellációjára, kérdéseire minden alkalommal választ is kapott... — Amit én rendre nem fogadtam el. Legutóbb például Pong- rátz államtitkár úr a sajtóban nyilatkozta, hogy a privatizáció körüli gyanús ügyekben tett feljelentéseiket az ügyészség bűn- cselekmény hiányában rendre visszadobta. Ez engem nem nyugtat meg, ez számomra egyáltalán nem jelenti azt, hogy tökéletesen, a nemzet javára zajlik le az állami vagyon magánosítása. Meghajolnék a privatizációs szervezet előtt, ha be tudnák nekem bizonyítani, hogy átvettek mondjuk kétszázmilliárd forint értékű vagyontárgyat, s bekasszíroztak érte kétszáztíz- milliárd forintot. A Kereszténydemokrata Néppárt Intéző Bizottsága felvetette: mivel eddig is szinte teljesen ellenőrizetlenül zajlott le a magánosítás, állítsuk le a döntéseket az ,új parlament felállásáig, két-három hónapra, míg az létrehoz egy ellenőrzésre hivatott bizottságot. így kellő kontroll mellett folytatódhat folyamat, mert a magánosítást, természetesen, folytatni kell. Mi volt a javaslatra a válasz?! Soha nem tapasztalt felzúdulás. Hogyisne, leállítani a privatizációt, akár csak időlegesen is! Akkor tönkremegy az ország! Remélem, nem gondolták komolyan, hogy ez az ország csak akkor működőképes, ha eladjuk a javainkat, nyomott áron. Ha így van, mi lesz, amikor elfogynak a javaink? Elhibázott magánosítás — Többször nehezményezték a kereszténydemokraták azt is, hogy aránytalanul nagy mértékben kerül külföldi tulajdonba a vagyon. Miért? — A magánosítás folyamata alkalmas lehetett volna a nemzeti burzsoázia létrehozására, egy olyan magyar tulajdonosi társadalom megteremtésére, amely képességei alapján — állítom — tudta volna ezt a vagyont működtetni. Éppen csak a tőke hiányzott. Figyelembe lehetett volna venni jobban a hazai vállalkozók érdekeit. Mert a privatizációs szerződésekben nagyon jól mutatnak az olyan „szigorú” feltételek, hogy: műszaki fejlesztést kell vállalni, a munkaerőt meg kell tartani, a magyar termék külföldi piaci bevezetését kell segíteni, csakhogy gyakran elriasztják ezek a hazai pályázót, míg a külföldiek persze, természetesnek tartják ezeket a feltételeket. Azután vagy teljesítik azokat, vagy nem. Senki nem ellenőrzi betartásukat, s legfőképpen nem szankcionálja elmulasztásukat. Nem emlékszem, hogy elhangzott volna ilyen értelmű beszámoló a parlamentben egyszer is. Arra meg végképp nem emlékszem, hogy egyszer is köteleztek volna utólagos, értéknövelő befizetésre külföldi vállalkozót, mulasztásért, szerződész- szegésért, vagy megsemmisítettek volna ezért szerződést. — Mintha csak egy ellenzéki politikussal beszélgetnénk... — Kérem, a dologban éppen az az érdekes, hogy az ellenzéknek ez a privatizációs gyakorlat egészében nagyon is megfelel. Véleményünk, bírálataink következetes hangoztatásával mi nem kívánunk mást, mint hogy a kormányzat — amelynek részesei vagyunk — vegye észre, mi zajlik a háta mögött. Hogy gondolkozzon el: hátha mégis van abban valami, amit mi mondunk. Hit és nemzettudat —Jó szándékú türelmetlenségét, mondjuk így: radikalizmusát érzékelve óhatatlanul felmerül a gondolat, az ilyen politikus fejére szokták vádként ráolvasni, hogy népi, nemzeti. S ön ráadásul még kereszténydemokrata, tehát keresztény is, aki netán keresztény kurzust kíván bevezetni? Támadták már ezzel? S mit szokott válaszolni? — Támadtak. Én büszke vagyon a kerszténységemre, mert megkereszteltek. Büszkén hangoztatom azt is, hogy demokrata vagyok. A létező társadalmi berendezkedések közül a demokrácia ugyan a legkevésbé hatékony, időigényes, sok küzdelemmel jár, de a történelem bebizonyította, hogy mégis ez a formáció a legjobb. Rendkívül büszke vagyok arra is, hogy itt születtem, a Kárpát-medencében, egy kis nép fiaként, amely kis nép a kultúrában, a tudományban, a műszaki haladásban, a sportban és számos más vonatkozásban bizonyította és bizonyítja azt, hogy nagyon figyelemre méltó kvalitásokkal rendelkezik. Évszázadokon keresztül, s az utóbbi évtizedekben is, hiába próbálták ezt a népet elnyomni, asszimilálni, bűntudatot belésulykol- va kishitűvé tenni, nem sikerült. Egyébként választási gyűléseimen olykor nekem szegeznek egy-egy „kényes” kérdést. Legutóbb például Pécsett, a Janus Pannonius Tudományegyetem egyik esztétája megtámadott, mondván, mit mucsaiskodunk mi itt, amikor éppen a katolikus egyház az egyik legkozmopolitább intézmény a világon, mindenütt nemzetek fölött fejti ki tevékenységét. Én ennek az eszté- tácskának válaszoltam — a sajtó természetesen egy szót nem írt erről —, s elmondtam neki: érdekes módon ez a „kozmopolita” egyház a magyar történelemnek egy Pázmány Pétert, egy Mindszenty Józsefet, egy Márton Aront adott, és hosszan sorolhatnám azoknak a névtelen papi hősöknek a nevét is, akik 1956-ért, a magyar forradalomért, hangsúlyozom: a magyar forradalomért szenvedtek börtönt, jutott osztályrészükül meghurcoltatás. Ők valahányan bebizonyították, újra és újra bizonyították, hogy a magyarországi katolikus egyház — magyar. Az minden időkben, ha a hierarchia nem viszi el valamilyen más irányba. Tehát: nemhogy nemzetiedén, kozmopolita lenne az egyház, s korántsem csak a római katolikus egyházra gondolok, hanem vallásosság és a nemzettudat éppenséggel szorosan összefügg egymással. Idegenben azok a magyarok őrizték meg nyelvüket és magyarságtudatukat, akik vasárnaponként elmennek a templomba és eléneklik a Boldogasszony Anyánk-at, a Himnuszt és a Székely Himnuszt is. Mindebből következik, hogy én magam, napjainkban, vitatkoznék azokkal a nézetekkel, amelyek az egyházak helyét minden egyes párttól azonos távolságra jelölik meg. Egyformán vélekednek például a pártok az egyházi ingatlanok visszadásáról, a hitoktatásról? Vannak erők, s véleményüket meglehetősen nagy erővel hangoztatják is, hogy a hitoktatás — akárcsak a Rákosi-időkben — vonuljon vissza a sekrestyékbe, ne legyen része a tantervnek, az érdemjegy ne kerüljön be a bizonyítványba, a hitoktató ne legyen tagja a tanári testületnek... — Az ön által kifejtett gondolatok közül többel lehet találkozni a katolikus püspöki kar választások alkalmával kiadott pásztorlevelében. A pásztorlevél külön felhívja a hívőket a választáson való részvételre. Mi erről az ön véleménye? —-A 2. Vatikáni Zsinatnak van egy konstitúciója, amely kimondja, hogy a közéletiség minden keresztény ember számára kötelező. Tehát nem lehetünk közömbösek a környezetünk iránt. Nem mondhatjuk azt: mit érdekel engem, hogy a szomszédomban pestis dúl, hogy a szomszédomat kifosztják, én pedig bezárom a vaskaput. A keresztény szellem nem ezt sugalmazza. Azt mondja, hogy én, mint keresztény ember felelősséggel tartozom nemcsak a saját családom, hanem a szomszédom, az utca, a település, a megye és az ország sorsáért is. Európai baloldal? —Javában benne vagyunk a választási kampányban, s ezzel szinte törvényszerűen együttjárnak a különböző úgynevezett koalíciós találgatások. Alelnök úr feltehetően ilyen jellegű kérdésekkel is találkozott már. Mi a válasza ezekre? — Én azt vallom, hogy egy parlamentáris pluralista demokráciában igenis, kell lenni baloldalnak, centrumnak és jobboldalnak, ugyanis ha nincs jobboldal, akkor a baloldalnak előbb-utóbb a centrum válik jobboldallá, és válhatnak a pozíciók a baloldal hiánya esetén is. Felcserélődhetnek tehát a szerepek és nem valós, hanem látszatkonfliktusok alakulhatnak ki. Ézért én azt szoktam mondani, hogy nagy szükség lenne ennek az országnak egy európai minőségű jobboldalra és egy európai értelmű szociáldemokráciára. Olyasféle jobboldalra gondolok, mint amilyen legutóbb a franciaországi választásokon nyert. Tudom, van nálunk baloldal, csak hogy miért nem tudom én erre a szocialista pártra azt mondani, hogy európai baloldal? Lehet, sőt biztos, hogy vannak köztük olyanok, akik az európai baloldali szemléletet képviselik, de bocsássanak meg, milyen a párt fő irányvonala, s milyen a vezetése?! Ugyanis, én emlékszem rá, hogy 1956-ban mit mondtak az európai szocialisták! A magyar forradalom mellé álltak és elítélték a szovjet agressziót. A mostani, magát européernek mondott párt egyes vezetői ezzel szemben pufajkát öltöttek, és a véres megtorlásban részt vettek. Már a nyilatkozataikból sejteni lehet, hogy mi következne ebben az országban, ha újra hatalomra kerülnének. Egy önjelölt „európai” szocialista azzal fenyegeti a társadalmat, hogy a volt ávósokat és a kirúgott rádiósokat is visszaveszi. Kérdezem, honnan van erre neki kompetenciája? Milyen alkotmányos jog alapján nyilatkozik így a pártvezér? Hát itt lóg ki a lóláb, elvtársak! Ezekkel tehát én, akárhogy alakuljanak a választási eredmények, semmiféle együttműködést elképzelni nem tudok. A másik társaság a liberálisok. Emlékezzünk csak visz- sza, hogy 1990-ben melyik volt legharcosabb antikommunista párt? Melyik volt az, amelyik nem írta alá az Ellenzéki Kerékasztalt lezáró dokumentumot? Melyik volt az, amelyik a népszavazáson a négy igen és a négy nem kérdésében a leghatározottabban kommunistaellenes magatartást tanúsított? És melyik az a párt, amelyik most kijelenti, hogy a hatalom megszerzése érdekében velük is hajlandó koalícióra lépni? Félreértés ne essék, nekünk nem a liberalizmus ellen van kifogásunk, mert a keresztény szellemiségnek, a keresztény politikának nagyon fontos eleme a — mi így mondjuk — perszonaliz- mus. Mi azt mondjuk, igen, a személy, a személyiség érvényesülésének minden feltételét meg kell teremteni a társadalomban, csakhogy nem mindenáron. És nem a közjó ellenében!
