Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-29 / 99. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 29., PÉNTEK J3 Veszélyben a haza! Magam értelmiségi családból származom. Szüleim szenvedő alanyai voltak a kisajátításnak, az államosításnak. Gyermekkorom, az 50-es évek, a 60-as évek eleje, szűkös szegénységben telt el. Jól emlékszem a kisadag mákostésztákra, amiket néha az étteremben elfogyasztottunk. Többre nem telt a tanítói fizetésből. A menü legtöbbször vasárnap is csak zsíros kenyér volt ebédre. Mint fizikai munkás kezdtem el dolgozni és így dolgozom ma is. Három gyermeket neveltem, nevelek. Az elmúlt húsz évben a gyomorgörcs állandó kísérője volt a fizetési napoknak. Jól tudtuk, hogy ez a minimális összeg csak a rezsire futja. Aztán jöhet a máról holnapra élés, az éhezés. De a hatalom a mienk volt, mondták ők. Ezt ugyan soha nem éreztem, igaz, tagja se voltam a pártnak. Elvtárs-uramék a hivatalokban, vállalatvezetésben pöffeszkedve úgy beszéltek velünk, mint király az ajtón- állóval. Alázattal kérhettünk valamit, hogy aztán megkapjuk a fölényes elutasítást. Közben a parazita, az idegen hatalmat szolgáló párt tagjai dúskáltak a javakban. Irtózatos adósságot csináltak. A hazugság ünnepein, április 4-én november 7-én osztották maguk között jutalom gyanánt a júdáspénzeket. Amikor politikai-gazdasági-erköl- csi csődjük nyilvánvaló lett, rendszerük összeomlott, de ők paradox módon megmaradhattak pozíciójukban. Mint éhes farkasok vetették magukat a „nép vagyonára”. Amit valaha államosítás címén elvettek, azt most maguknak privatizálták vissza. A volt pártfunk- cionáriusokból nagytőkések lettek. Mi, a „munkás- osztály” tagjai néma tanúi voltunk megint az eseményeknek. Tekintettel arra, hogy a hatalmi pozíciók megmaradtak, az új, szabadon választott kormányt megpróbálták padlóra juttatni. Most a régi elvtársakból lett kapitalisták elérkezettnek látják az időt arra, hogy ismét nyíltan hatalomra törjenek. Gazdasági-, kül- és belpolitikájuk ugyan jottányit sem változott, de bíznak benne, hogy a fejekben lévő vörös köd még nem szállt fel. Munkások, emlékezzetek az elmúlt rendszer megalázó fizetéseire! Gondoljatok a mostani megalázó béreinkre. Nekünk kell visszafizetni az elvtársak elsikkasztott, külföldi bankokba kijuttatott vastag bankszámláit. Egész életünkben lent voltunk, esélyünk sem volt a felemelkedésre. Most, amikor magunk döntjük el a sorsunkat egy szabad választással, józan fejjel szavazzunk! Nemzet- ellenes politikát folytató pártokra ne adjuk voksun- kat! Az MSZMP, a Munkáspárt, az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz, az Agrár- szövetség, a Köztársaság Párt stb. sohasem képviselte érdekeinket. Mindig a nevünkben beszélnek, de sohasem az érdekeinket képviselve. Emlékezzetek az elmúlt rendszer igazságtalanságaira, a baloldali pártvezérek megnyilatkozásaira. Ártó szándékaikat nem tudják leplezni. A hazugság kék szalagja egy szimbólum lett számukra. A nemzetellenes, hazug politikájuk jelképe. Nem kérünk belőle! Elég volt! De szeretettel üdvözlök minden jobb ügyért kiállni képes egyént, szervezetet, pártot. Ne hagyjuk a sötét oldalt ismét hatalomra kerülni. Legyen komoly figyelmeztetés számunkra a társadalombiztosítási felügyeletért kiírt választás szégyenletes eredménye. A közömbösség, nemtörődömség a legrosszabb kezekbe adta a felügyeletet. Most mindannyian szavazzunk egy jobb, haladó Magyarországra! Molnár Aladár fizikai munkás Budapest A pufajka védelmében? „Jósorsom” úgy hozza, hogy időről időre eljut hozzám a Magyar Sajtó nevű MUOSZ-kiadvány egy-egy „használt” (kiolvasott) példánya. Majd minden alkalommal találhatók benne li- berálbolsevik förmedvé- nyek, melyek az őszinteség, a tárgyilagosság és a jóinduHISTÓRIA Kiáltás a mélyből XIII. Ötszáz lépés a dobogón Társaim is ott voltak, akiket szintén átszállítottak a KAT- POL-ról. Amikor reggel és este vittük ki az edényt, a folyosón meglassítottuk lépteinket, elkezdtünk irgalmatlanul köhögni, szinte a fulladásig, hogy az őr gyanút ne foghasson. így adtuk tudtára a többieknek, hogy itt vagyunk. A cellákból mormogó hangon adták tudtára a kö- högőnek nevüket. Pár nap múlva így tudtam meg minden társam ottlétét és viszont, mert amikor cellájuk előtt köhögve elmentem, megismertek ők is köhögésemről. A „mátkatál” hordása így lett hírforrásunk. Szegény Gyuri, ha tudta volna, hogy amikor elcsendesedem, az nekem visszaálmodott és visszatért gyermek- és diákkoromat jelentette, az idő pedig így feledtette velem rabvoltomat, nem állt volna elő „kedves” ajánlatával. De őszintén megmondom, attól kezdve még inkább féltem tőle. Mit jelentett nekem ilyen körülmények között Pál apostol mondata: „Elszenvedvén egymást a szeretetben...” És kinek hiányoztam volna, ha mégis megtörténik? Családomnak, apámnak, aki akkor még élt, testvéreimnek és még pár valakiknek? Hazámnak nem, egyházamnak nem, a társadalomnak nem! Szóval az említetteken kívül senkinek és semminek! Ahogy ezt most is tapasztalom... Egy hónap múlva már olyan sárgák lettünk, amit egymáson tapasztaltunk. hogy még a kihallgató alezredesnek is feltűnt sápadtságom. Megjegyezte a tolmácsnak: „Nagyon megfogyott ez a magyar”! A tolmács Somogyi nevezetű zsidó volt, Csáktornyái órás és ékszerész. Egyik társunk: Kopácsi Zoltán ludovikás főhadnagy, aki a háború idején Csáktornya városparancsnoka volt, megismerte. Kölcsönösen örültek egymásnak, emlékeztek egymásra, mert a főhadnagy óráját éppen ő javította meg annak idején. (Amíg a kihallgató tiszt nem volt jelen, nagyon halkan mertünk kölcsönösen néhány szót váltani. Folyamatosan mindig megtudtunk valamit, ami ránk vonatkozott.) A kihallgató alezredesnek az első mondata ez volt: „Mondja meg ennek a papnak, ha nem vall őszintén, visszaadom a magyaroknak, mert nálunk nem vernek senkit.” Egy ujjal sem nyúltak hozzám, sem társaimhoz. Nem tartanám becsületes dolognak, ha ezt elhallgatnám. Csak ezt a kifejezést tudom mondani: úri módon történt a kihallgatás. A tolmácsnak szinte minden szaván érezhető volt a velünkérzés. Ha valakik, a zsidók tapasztalhatták, mit jelent a teljes kiszolgáltatottság. Mit jelenthet egy emberséges szó annak a szerencsétlen rabnak. Zsidó a KAT- POL-on sem nyúlt hozzám. Milyen fogalmaik lehettek az orosz titkosrendőrség tagjainak az akkori magyar politikai rabokkal szemben tanúsított bánásmódról, ha az első úgy hangzott, ahogyan írtam. Persze, itt is áll a közmondás: embere válogatja. A tolmács legtöbbször előre mondta — mintha hozzátartozott volna a kihallgató kérdéséhez — mi van á lefordított szövegben következőleg... A külvilággal csak a közelben lévő fasori evangélikus templom harangjai kötöttek össze. A gyakrabbani harangozásról tudtam, mikor van vasárnap. Ilyenkor én is magamba merültem, otthoni istentiszteletet tartottam gondolatban. Mit tudhatták a kastély előtt elmenő emberek, kik vannak és mik történnek az alig pár métcrrejévcl hajlék pincéjében. Ä lábbelikopogás behallatszott hozzánk. Szabadság, te legnagyobb emberi, te legszentebb emberi dolog, élsz-e még odakint? Vársz-e ránk is? Egy veréb mutatta meg magát az ablak keretén kívül. Te kis veréb, menjél minél messzebb e helytől, vagy röpülj be a fasori templomba és kérd meg az ottlévőket, imádkozzanak érettem, érettünk magyar rabokért és minden ország rabjaiért! Sétánk annyi volt felváltva: ötszáz lépést tettünk a dobogón. Két lépés előre, két lépés hátra. Mindig megszámláltuk. Ez is múlatta az időt. Megrémültem, amikor a mellettünk lévő cellában olyan hangokat hallottam, mintha tompa ütések lettek volna. Gyuri elmondta, hogy az a kiskarcer. A karcer egy átlagmé'retű embernél is rövidebb cella volt, amelyben csak felhúzott térdekkel lehetett feküdni. Erős vasajtaján nem volt ablak, semmi rés. Amikor a benne lévő rab rugdalta az ajtót, vagy ordított, az őr kinyitotta az ajtót, hogy kicserélődjék a levegő. Ä benne lévő csak ilyenkor tudta kinyújtani lábait. Ezt a módszert addig alkalmazták, amíg az illető azt nem mondta, mindent vall, amit kell. Mennyi fajtája van a kínzásnak, a vallatásnak a verésen kívül is. Ilyen esetben menynyire igaz az, hogy testi verés nélkül történt a jegyzőkönyvben rögzített vallomás- tétel. Ottlétem idején magyar nem került abba a cellába. Imádságom állandó tárgya volt a karcerben lévőért reszketni, könyörögni. Magam elkerültem azt a borzalmas módszert, de lakójával együtt szenvedtem mindvégig. Gyurival együtt átkerültünk egy másik cellába, amelynek falai még be sem voltak vakolva. Gyuri azt mondta, hogy az is kecskéknek készült, saját szavait idézve: „Kecskeól céljára szolgált”. Ezt ugyan akadozva mondta, ami megint megerősítette sejtésemet kilétéről, mert egészen jól és szabatosan mondta: „Kecskeól céljára szolgált”. Lehet, hogy csak tettetés volt a tört magyar beszéd?! A téglák érintkezési részén több helyen körömmel kaparta ki valaki a maltert, illetőleg vakolatot. Kenyérbélből gyúrt kis keresztek sorakoztak a kis lyukakban. Ki lat teljes hiányáról árulkodnak... Az április 4-én megjelent számban aztán egy olyan „gyöngyszemre” bukkantam, bizonyos Garlóczi János tollából, amely túlszárnyalt minden előzetes várakozást. A Pártállami módszerek cím alatt fogant vélemény a médiaháború helyzetéről elmélkedik, miközben alaposan elmarasztalja az „uralkodó pártelit”-et. Részletesen ostorozza Bo- ross Pétert, Kónya Imrét, s közben az általuk vezetett rendőrség valamennyi — általa vélt — „bűnét”. Garlóczi úr szerint mindez része a „balkáni demokráciának”. Ezután a cikkíró a mai magyar közélet egyik legtisztább személyiségével, Lezsák Sándorral szórakozik. Nemes egyszerűséggel „fűzfapoéta Lezsák tanító”- ként aposztrofálja őt, aki — szerinte — „egy új Petőfinek képzeli magát”... Majd az úgynevezett „pártállami módszereket” taglalja a szerző. Szerinte manapság szó sem esik az ország kiárusításáról és a súlyos politikai balfogásokról. Módszereik — úja Garlóczi — egyre durvábbak és elfogadhatatlanok. Itt egy „szemléletes példával” is él az aggódó szerző: „Azt se veszik figyelembe, hogy a »pufajkázással« maguk ellen fordítják azokat a becsületesen dolgozó embereket, akik munkahelyükön, például az építőiparban, a mezőgazdaságban s másutt is, a szabad ég alatt, egészségük védelmében pu- fajkában dolgoztak...” Hát ennél nagyobb ferdítést még nem olvastam a liberális magyar (?) sajtó szabadmadaras ege alatt! Brezovich Károly Vác Nem én írtam... Április 25-i, hétfői számunk Levelünk jött rovatában Ki kínálja a megoldást? címmel, Molnár Lász- lóné aláírással és alatta a helység (Dunakeszi) megjelöléssel levelet közöltünk. A levéllel kapcsolatban felhívta szerkesztőségünket Molnár Lászlóné, Dunakeszi, Stromfeld Aurél u. 30. szám alatti lakos és kérte, a félreértések elkerülése, tisztázása végett közöljük lapunkban, hogy a fenti levelet nem jő írta, s nincs is semmi köze hozzá. tudja, ki, vagy kik voltak lakói előttünk. Bizonyára a kereszt emlékeztetőül s- egyben vigasztalóul szolgált. Nekünk üzenet volt, legalábbis nekem. Gyuri nagyon sokszor érdeklődött, hogy tulajdonképpen engemet miért hoztak oda. Én mindig kitérő választ adtam, valamint arról, mi lesz most a világban, mi lesz a sorsunk, mit gondolok Sztálinról. Gyakran énekelt hangosan, de neki az őr nem szólt. Énekében gyakran előfordult a Kitajcki kifejezés. Gyuri annyit ámít csak el, hogy ez propagandaének a kínaiak ellen. Egyszer azzal állt elő, hogy neki minden cellatársa, aki idáig volt, elmondta, hogy miért ül. Ma- ” gyár, osztrák, orosz. Gyuri németül is pötyögött. Amikor megkérdeztem, ki volt a magyar, megmondta: Keresztes Árpád ezredes, veszprémi lakos, feleségének Veszprémben gyógyszertára van. Majd a későbbiekben látjuk, ez szóról szóra igaz volt. (Folytatás a hétfői számban) Böröcz Sándor) Határjárás a falvakban A községek bírói testületé volt hivatott a falu határát megvédeni — persze nem ellenséges hadaktól, hanem a szomszéd falu netán kapzsi lakóitól. Horváth Lajos egyik tanulmányából tudjuk, hogy Pest megye falvaiban tavasz idején általában Szent György napján a bíró az elöljáróság kíséretében bejárta a falu határát, ellenőrizte, nem szántották-e el a határt, rendben áll- nak-e a határjelek. Az ünnepélyes határbejáráshoz rendszerint a falu apraja-nagyja is kivonult. Az apraja néha megbánta kíváncsiságát: szokás volt, hogy néhány kamaszodó fiút valamely határjelre fektettek és jól megbotozták ókét, hogy arra öreg korukban is emlékezzenek. Ha megérték, belőlük lettek a falu határának tanúsítói, sokszor még a vármegye előtt is vallomást kellett tenniük egy-egy határjel évtizedekkel korábbi elhelyezkedéséről. Egy 35 éves jobbágy például 1700. április 29-én idézte fel ezt a szokást — ami végül is az írásbeliség előtti korban az emlékezet elevenen tartásának volt egy módja: „Szabados János nevű ember ugyan Csűfalusi lakos űtet meg is verte azon hányáson és azt mondotta volna néki, jól reá emlékezél, úgy mond ez az Csűfalusi és Ácsai határ.”A határkövek helyét a falvak e módszer mellett más eszközökkel is megpróbálták rögzíteni. Sokszor tárgyakat helyeztek a határkő alá, így ha a szomszéd falu áthelyezte, a betemetett tárgyakkal akkor is bizonyítani lehetett eredeti helyét De — mint Horváth Lajos írja — a leghatékonyabbnak az emberi holttest eltemetését tartották: mágikus védelmet is jelentettek képzeletükben az erőszakos halállal elhunytak földi maradványai. Pogány György
