Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-28 / 98. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 28.. CSÜTÖRTÖK 13 Mivé lettünk...? Nem tudom, hogy ki jelenthette ki először az Európa felé menetelő magyarság gondolatát, melyik politikus vagy böl- cselkedő hazánkfia szerint nem vagyunk mi Európában, amiért is oda kellene mennünk. Mert hát a magyarság mióta nem Európa része?! Nem kell tehát Európába menni, hiszen mi ott vagyunk! Ha nem is abban az Európában, amelyikben szeretnénk, nem abban, amelyben a nyugati szomszédaink élhetnek már évszázadok óta. Ez a távolság nem térbeli, hanem időbeli, és mintegy negyven évben fejezhető ki. Nyugati szomszédaink e negyven év alatt a nyugati kultúra és technika áldásait élvezhették, míg mi, magyarok a keleti „kultúrát” és annak minden „áldását” éltük át nap mint nap. Ennek aztán meglett az „eredménye” is. Olyan új generációk nőttek fel az úttörőszövetség és a Kommunista Ifjúsági Szövetség nevelési módszerei folytán, amelyek számára félreérthetetlenné tették az osztályharc szükségességét, de nem csak szavakban, hanem tettekben is. így lettek aztán az egyetlen párt szárnyai alatt egyesek olyanok, akiknek minden szabad volt, és akik élvezték a szocializmus „áldásait”. Ők tolongtak a húsosfazék körül, míg a többiek, akik nem fértek e szárnyak alá, csak másodrangú állampolgárok lehettek, s ők csak az elhullott morzsákat szedhették fel. Ez volt tehát a „keletie- sített” Európa, amelynek hatásai még ma is annyira érezhetők és láthatók. Azok ugyanis, akik a pártállam derékhadát alkották, nem tűntek el, csak egyszerűen szerepet cseréltek! Közöttünk vannak, számosán legálisan is szerepet vállalva úgy a gazdasági, mint a politikai életben. Sőt egyesek már odáig merészkedtek, hogy fenyegetnek, kirekesztenek, nemzeti zászlókat szaggatnak, szobrokat és síremlékeket döntenek le, minisztereket kifütyülnek, a rádió alelnökét és családját megfenyegetik. Arról már nem is beszélve, hogy a közelgő második szabad választásokon induló képviselőjelöltek számtalan névtelen fenyegető levelet kapnak. Mi, akik egyszerű állampolgárként szemlélői vagyunk az eseményeknek, szomorú szívvel, mélyen elkeseredve vesszük tudomásul, hogy mivé lettünk mi, hajdani magyarok, miért hasonlott meg önmagával e büszke nemzet!? Ebből a mániákus gyűlölködésből vajon ki lehet-e még gyógyulni? Azt hiszem, igen. De úgy semmi esetre sem, hogy gyűlölködve küzdünk a gyűlölet ellen. így nem, soha! Csak az egymás iránti szeretet, megbecsülés, kien- gesztelődés, megbocsátás, a lelki megbékélés lehet az egyetlen igaz útja a gyógyulásnak. Ha majd így tudunk élni, dolgozni, alkotni e hazában, akkor leszünk majd abban az Európában, amelyről eddig csak álmodoztunk. Pusztai János Tápiószecső Valami más A televízió Nap-kelte műsorában nemrég létrejött a „barátság klubja”, a „három gráciával”: Horn Gyulával, Kuncze Gáborral és kérdezőjükkel, Forró Tamással. Oldott, meleg hangulat, mosoly minden oldalról. (Nem úgy beszéltek, mint Frey Tamás legutóbb Duray Miklóssal a Kinn, pádon: szúrósszemű szigorúság, minden vádoló kérdés egy kelepce, az „interjú” után pedig SZDSZ-es hamis bizonyítási kísérlet.) Mert szinte kérdezgetni se kellett, hiszen a vendégek folyamatosan megválaszolgatták egymást. Egy helyen mégis kibújt a szög a zsákból. Egy ízben Kuncze bizonytalankodott, hogy Hornék szociáldemokrataféle szocialisták-e, „vagy valami mást” képviselnek. ' Horn rögvest bizonygatta, hogy őket fölvették a Szocialista Intemacio- náléba és a volt francia miniszterelnök is ezt mondta, meg azt mondta róluk... Kuncze Gábor hályogos vakságát az MSZP megítélését illetően még csak megértem, de úgy látszik, a fülével is baj van, mert nem hallotta meg a még szintén szocialista Szűrös Mátyás világos szavait: „az MSZP holdudvarában” ott várakoznak a volt diktatúra „dicső” vörös keretlegényei. Ám hogy a „valami más” zsákbamacskájában mi van valójában, azt a magyar nép tudja a legjobban. Azok, akikbe belekaszált a „davaj- gitár”, akiknek a hátán csattogott a gumibot, s akiknek a nyakukon szorult a kötél... A volt francia miniszterelnök pedig terjeszthetett a külföldi hiszékenyeknek Hóm Gyuláékról bármit, de minket, a kommunizmus szenvedő alanyait ez nem téveszthet meg. Orvosi eset azt feltételezni, hogy mi hiszünk a homi köpönyegforgatásnak! A pufajka — a kellékeivel együtt — gondosan el van téve az almáriumba, hogy alkalomadtán beöltözhessenek... Módszereik a régi időkből táplálkoznak: a vasasszékházból átszivárgó« volt MSZMP-sekkel, Király Zoltán és Kapolyi László átvették a vezetést a szociáldemokrata pártban, kiebrudal- va a fél évszázados igazi szociáldemokratákat, Kamarás Györgyöt, Bácskay Sándort és másokat, megvalósítva ezzel a régi, 1948-as „egyesülést”. Most már nyíltan összefonódtak a miniszteri fizetésért „munkásérdek-védővé” lett volt politikai bizottsági taggal, Nagy Sándorral is. Mit takarhat még a „valami más”? Ezt A Hét riportere szívós kitartással kényszerítette ki Hornék frakció- vezetőjétől, Gál Zoltántól. Aki szerint a sortüzes gyilkosok ügye nem a bíróságokra tartozik, hanem a történészekre... Vagyis mesélje el ezeket a tömeggyilkosságokat a történész, ki-ki ahogy akarja. Esetleg így: régen volt, talán igaz se volt... így fest tehát a Kuncze Gábor által fölvetett kérdés, a „valami más”, amelyre építve az áhított május 8-i győzelmük esetén, az SZDSZ—MSZP-szö vétségnek végül is nem lenne akadálya. Isten mentse meg Magyarországot az ilyen kormányzati erőtől! Csépió' István Kismaros HISTÓRIA Kiáltás a mélyből XII. Negyvenkét nap a kecskeólban Éva néni vitte a tiszta alsóneműt és kenyeret, de nem vették át tőle. Ismeretlen helyre vitték, nem kell többé utána érdeklődni! A makacs, idős kis özvegyasszony mégis többször megkísérelte... Hosz- szú ideig szolgált mint szoba- asszony a József főhercegi palotában, mint a belső személyzet vezetője, és megszokta, hogy bátran kell szembenéznie mindennel. Ezért a bátorságáért és őszinteségéért is szerették annyira a palotában. Makacskodott többször sógornőmmel együtt az őrökkel, hogy mit tudnak rólam, de elkergették őket és ők is céltalannak látták a további kísérletezést. Eltűnt. Meghalt? Vége minden összeköttetésnek a külvilággal? Én pedig a ködös estén egy pincelejáratnál álltam megbilincselve és vártam sorsom beteljesülését egy kastély udvarán. A többiek tudni vélték, hogy Szörényi nevezetű ezredes kísért oda, illetőleg vitt egy katonai dzsippel. Utam egy lépcsőn a pincébe vezetett a szovjet titkosrendőrség akkori tartózkodási helyén. Sötét szeneskamrán át vezettek. Mit gondolhattam akkor? Itt lőnek agyon. Egy világos kis terem következett, ahol mezítelenre kellett vetkőznöm. Miután minden darab holmimat kirázták, felöltözhettem. Lelkem, idegzetem rezdülései úgy változtak, mint mikor egy hőmérőt hideg, meleg vízbe mártanak egymás után. Tehát nem ölnek meg. Hétfői nap volt, mert még velem volt a szombaton beadott kenyér nagy része, és ez emlékeztetett. A kenyeret, kislábasomat, fogkefémet, kanalat, fogkrémet, tisztasági papíromat elvették és egy pinceodúba vezettek. Olyan széles volt. hogy két kezemet oldalsó középtartásban kinyújtva a falat érték ujjaim. Körülbelül 170 cm szélességben fél méter magasságú deszkaemel- vény-féleségen dohos szalmán feküdt egy torzonborz alak, aki, amikor ajtóm bezárult, tört magyarsággal, de folyamatos beszéddel szólalt meg: „Én lenni Gyuri, orosz katona, törzsőrmester. Szeretni magyar lány. Hordani neki sok-sok margarin, narancs, kolbász. Én szeretni elvenni, mert szeretni magyar és magyar lányt, kisgazdát, mert mindenből van mindig kicsiny: palacsinta, fasírt, tojás, bor.” Nagyon elegáns, szürkéskék ruha volt rajta, azt mondta, svájci ruha. Igaz is lehetett. Mond- ta-mondta élete történetét. Belsőm kissé, lecsillapult, de éreztem, hogy „valami bűzlik Dániában”. Ügy éreztem, betanult szöveget mond, és néhol érezhető volt, hogy sokkal jobban beszél magyarul, mint ahogyan sikerült neki megjátszania. Némi tapasztalatom már volt, megéreztem benne a beépített embert, ami később tökéletesen beigazolódott. Én Sándor vagyok. Magyar pap. Mint karvaly verébre, csapott le zsákmányt szimatolva. Miért lenni itt, miért hozni ide? Kém lenni biztos. Nagyon vigyázni, mert itt lenni besúgó is és vigyázni, csak nekem hinni. Gyuri, hol vagyunk mi most? Tőle tudtam meg egészen pontosan. Utcára nyíló, pici rácsos ablak a cella végén. Félig ronggyal letakarva, hogy azért lássunk is valamit. A rongyot mi húztuk el, hogy ne legyünk vaksötétben, mert az ajtó is teljesen sima volt, még hasadék sem volt rajta, hogy valami világosság meg ne lásson bennünket. Ha az őr észrevette, hogy a rongy „lecsúszott”, bejött és megigazította. A kastély előtt, utca felől betonaljzatú vaskerítés, de az emberek lábait térdig'lehetett csak látni. Az ablakféleség előtt kívülről bádogból készült háromszög szolgált takaróul, hogy messzebb ne lehessen látni az utcán. Az ajtó és a dobogó —■ nevezzük így — között fél méternyi üres hely volt, ahol a bizonyos vödör bűzlött, mint a gályarabok korában. Csak reggel és este engedték kiönteni és vizet engedni bele, hogy némileg enyhítve legyen a szag. Kérdésemre, hogy miért nem engedélyeznek papírt használni, az volt Gyurinak és az őrnek a válasza: „Van kezetek és vannak ujjaitok?” Megjegyeztem mindig a rövid feleleteket és Gyuri megmondta, hogy mit jelentenek. Az ujjlenyomatok meg is látszottak a WC-ben a falon. Bizonyára egy sem származott a magyaroktól. Elkezdődött zsebeink, majd kabátunk bélésének apró darabokra szedése és használata. Két hazulról kapott pokrócomat meghagyták, így nem kellett közvetlenül a rothadó szalmára feküdni, mert egyiket magunk alá terítettük. Mint két hal egy dobozban oldalfekvés-. ben, mert másképpen nem fértünk volna el. Igazi internacionalisták voltunk, megfértünk, ha szorosan is, egymás mellett. Gyuri elmondta, hogy az élelmezésnél dolgozott. Raktáros volt. Aztán észrevették, hogy belemerült a magyar kis-1 lány szeretetébe, olyannyira, hogy a sok eltűnt holmi miatt ide került. Persze, ez igaz is lehetett, meg nem is. Amikor észrevettem, hogy új őr érkezett, azonnal kéredz- kedtem WC-re, hogy legalább újságpapír felől érdeklődhessem, mert aggódtam, hogy ha sokáig itt kell lennem, még az ingemre is sor kerülhet. Mutattam az őrnek, mi kellene. Az őr rám rivallt: „Pálec jeszt?” Jézus Máriám!, ez pálcát emleget, bizonyára el akar ruházni. Gyuri megnyugtatott: ez azt jelenti: ujjad van? Negyvenkét napot töltöttem ebben a hajdani kecskeólban és ez alatt az idő alatt egyszer sem válthattam alsóneműt, pedig a KATPOL-ról elhoztam magammal és leltárba is vették. Fésűm az öt ujjam volt, de szép, sűrű hajam még megvolt. Nyugodtan lehetett volna lépvesszőnek alkalmazni, a kismadarak megragadtak volna rajta. Negyvenkét nap hosz- szú ilyen helyen és ilyen állapotban. Ha az ember nem akar megőrülni — és ki akarna? —, illetőleg életben akar maradni, akkor befelé fordul és lelki, vagy szellemi bányász lesz belőle, ha ugyan van mit bányásznia. Rendszert csináltam. Tartottam magamban elsős lícista koromtól kezdődően, teológus korommal befejezőén órákat. Magam előtt voltak osztálytársaim, tanáraim, professzoraim és tartottam az órákat, feleltem s feleltettem, osztályoztam, dicsértem és buzdítottam. A kiskáté minden pontját megmagyaráztam a tízparancsolattal kezdődően. Ilyenkor Gyuri unatkozott és azt hitte, hogy a folytonos gondolkodás megőijít. Azzal a „kedves ajánlattal” állt elém: „Sándor, ha te nem akarsz élni, én éjjel téged megfojtani törülközővel álmodban, semmit nem venni észre”. Neki meghagyták a törülközőjét is. Valami kedvezményt kellett nyújtani a besúgóknak. Pillanatnyilag annyira feldühített ajánlata, hogy szinte kirobbant belőlem ez a szép kifejezés: „Te barom.” Aztán elmondtam neki, hogy azért gondolkodom, hogy megrövidítsem rabságomat és itt arra más lehetőség nincsen. Akkor elnevette magát és azt mondta: „No csak viccelni”. Ettől kezdve még inkább tartottam tőle, mert egy kiéhezett ember ilyen körülmények között mindenre képes lett volna. Aztán még egyszer később, találkoztam Gyurival, de akkor csak pár órára tették be közibénk. Mindenki tisztában volt vele, miért helyezik olyan gyakran celláról cellára. (Folytatjuk) Böröcz Sándor A vármegye utolsó rendi közgyűlése 1848-ban nem csak az ország, hanem a vármegyék is átalakultak. A pozsonyi országgyűlés volt az utolsó rendi diéta, az ott elfogadott XVI. törvénycikk a vármegyékről is rendelkezett, miszerint a nemesség nem formálhat kizárólagos jogot a továbbiakban a megyék irányítására és az ideiglenes érvénnyel megalakítandó megyebizottmányok tagjai közé a nem nemesek képviselőit is be kell vonni. Április 19-én belügyminiszteri körrendelet adta tudtul a megyéknek, hogy húsz napon belül meg kell tartani az utolsó rendi, illetve az első polgári közgyűlést Pest vármegye kisgyűlése — a megyei tisztikar tagjai alkották — április 28-án tartotta ülését Mivel Szemere Bertalan belügyminiszter néhány formai hibával küldte ki rendeletét, nem minden felzúdulás nélkül, de a kisgyűlés tudomásul vette a helyzetet. A vármegye a nevezetes közgyűlés napjául május 1-jét tűzte ki, a mezővárosok és a községek a járási szolgabírák- tól kaptak meghívót Mintegy ezren szorongtak a pesti vármegyeháza nagytermében, mikor Szentkirályi Mór első alispán megnyitotta az ülést. A megyei jogköröket gyakorló állandó bizottmány 473 tagú lett, nem választás, hanem kijelölés alapján kerültek be a testületbe a községek képviselői. A megalakulás után a bizottmány a májusi országgyűlési választásokkal foglalkozott; külön 83 tagú választmány alakult „a választási ügynek minden ágazataiban kezelésére és vezérlésére ” Pogány György
