Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-27 / 97. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 27., SZERDA 13 Kossuth-év, támogatás híján A Magyar Közlöny 39. számának figyelmes átolvasása után megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy a közérdekű egyesületek támogatására rendelkezésre álló országgyűlési keretből a Kossuth Szövetség nem kapott semmit. Nem tudom, hogy a parlamentben hogyan zajlott le a vita. Tény, hogy a Kossuth Szövetség tagjai között parlamenti képviselők is vannak, a Kossuth Alapítvány támogatói között pedig még többen. Sajnálatos, ami történt. Mi azonban eddig is az önzetlen támogatóktól kapott pénzből és munkából valósítottuk meg hagyományápoló tevékenységünket. A Mahir Observer Médiafigyelő jóvoltából tájékozottak vagyunk arról, hogy az ország napi- és hetilapjai rendszeresen tájékoztatják olvasóikat a Kossuth-megemlékezé- sek helyi és országos eseményeiről. Ezekből tudjuk azt is, hogy az önkormányzatok és az egyesületek méltó módon folytatják elődeik Kos- suth-hagyományának ápolását. Legutóbb az ország tizenhárom városában és a főváros négy kerületében megtartott területi általános iskolás Kossuth-vetélkedő lebonyolításához nyújtott helyi támogatások reprezentálták a Kos- suth-emlékév programja megvalósításában való részvétel szándékát. Most a programunk végig- viteléhez — többek között az országos döntő megrendezéséhez és a legjobbak számára szervezett egyhetes Kossuth- tábor megvalósításához — kérjük az anyagi támogatást. A Kossuth Alapítvány és a Kossuth Szövetség szeptemberben megjelenő — harmadik — évkönyvében minél több támogatónk nevét szeretnénk közzétenni. M. Pásztor József A Kossuth Alapítvány kuratóriumának ügyvezető' elnöke, a Kossuth Szövetség vezetó'ségi tagja Világos üzenet A korábbi püspöki kari állásfoglalás után megszületett a Magyar Katolikus Püspöki Kar választási pásztorlevele is. Különös módon azonban, a körlevelet, amelyet április 24-én (vasárnap) olvastak fel a szentmiséken, a Népszabadság (a „legnépszerűbb”) már április 21-én teljes terjedelemben ismertette!? Szeretnénk remélni, hogy egyházaink környékén nem működnek káros, „kiszivárogtató” mechanizmusok. A Napkelte április 22-i adásában a hírműsor blokkjában Udvarhelyi Tibor kivonatosan ismertette a pásztorlevelet, a liberális sajtó bevett szokásának megfelelően, szöveg- környezetéből kiragadott, tetszőleges részletekkel illusztrálva mondandóját. Nagy meglepetésemre azzal zárta ismertetőjét: „a körlevélből nem derül ki, hogy melyek azok a pártok, amelyekre az utalások vonatkoznak...” Ha ironikus kedvemben volnék, mondhatnám azt is, hogy — szerencsére — Udvarhelyi urat nem érintette meg a közeli pünkösd kegyelme, azaz ' nincs hozzá füle, hogy meghallja a sorok, közt rejtőzködő kristály- tiszta üzenetet. Ugyanis — hála Istennek — nagyon is világosan ki van mondva benne: „ Nem közömbös, hogyan folytatódik...” Mármint az ország élete, sorsa, a választások után. Nagyon reméljük, hogy mindazok megértik az egyházi üzenet lényegét, akiknek szól. Bár nem kétséges a „Nap-keltés”-szándék sem: akikhez nem jut el a körlevél, azok elég, ha csak' annyit tudnak róla, hogy „homályos”... Brezovich Károly Vác Botrány az ünnepségen Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a Rákosi-, vagy a Kádár-rendszerben mi történt volna azokkal az újságírókkal, akik úgy pocskondiázták volna a pártállam vezetőit, mint mostanában teszik a felelős magyar kormánnyal. S mi lett volna azokkal a személyekkel is, akik hamis vádakkal, rágalmakkal lejáratják népünket, hazánkat külföldön. Vajon akkor a tévé elnöke megte- hette-e azt, amit Hankiss Elemér, hogy az ország kormányfőjének a néphez szóló üzenetét (1990. szeptember) nem engedte adásba? Ám Hankiss megtehette, mert mögötte volt az SZDSZ és sajnos a köztársasági elnök is. Nekik pedig érdekükben állt, hogy a nép ne tudja meg az igazságot. Ezek az emberek kiáltoznak ma demokráciáért! Ők emlegetik nosztalgiával az elmúlt rendszert, azt állítva, hogy akkor jobb volt. Jobb „a legvidámabb barakk” mindenható urainak, a Sztálint dicsőítő Eörsinek, a Konrá- doknak, valamint a Nagy Sándoroknak és a Horn Gyuláknak, akik a hatalmat kisajátították. S azoknak, akik a hatalomban maradásuk érdekében még a saját elvtársaikat is bitófára küldték. Megbotránkozva néztem a televízióban, hogy a holocaustra való megemlékezésen a teremből kitapsolták, „kizörögték” külügyminiszterünket, mert bátorkodott szólni a magyar áldozatokról is. Ezeknek az embereknek bizony tudomásul kell venniük, hogy ez Magyarország. Vigyázzunk, hogy kire szavazunk! Nem lenne jó, ha újra olyan személyek irányítanák az országot, akik akkor Moszkva zenéjére táncolva szolgalelkűen végrehajtották a népünktől idegen parancsokat. Pálinkás Ferenc Tápiószele HISTÓRIA Kiáltás a mélyből XI. Háttal a nyitott ablaknak Lehet, hogy a számadás gondolata is megfordult az őrnagyban? Nem tudom, de jóslata beteljesült: „Magát az Isten nem engedi meghalni.” Bocsássa meg tettét az Isten, én már akkor megbocsátottam. Most sincs bennem szemernyi harag, vagy bosszúvágy. Társaim később az őrtől tudták meg, hogy a kihallgatok szombaton lementek a Balatonhoz és az őrnagy engemet ott felejtett a fal mellett. Igaz, vagy nem, nem kereshetem, élek, de veséimet azóta is szüntelenül érzem... Egyes cellámban lábadozásom idején újra találkoztam a kis pókkal, amelyet első napon cellatársamul fogadtam, vagy inkább ő engemet, hiszen ő előbb volt ott, mint én. Újra kezdtem etetését társ- talanságomban. Többé nem vertek, én pedig következő előadómnak aláírtam a jegyzőkönyvet, amelyben elismerem, hogy a vallomások minden testi fenyítés nélkül történtek, önként vallottam mindent, önszántamból. A jegyzőkönyvet, annak minden lapját alul kellett aláírni. A kínzást még egyszer nem lehetett volna kibírni. Az egyes cellából megint társascellába kerültem. Amikor beléptem, rögtön a cipőből kidagadó lábamra néztek. Nem volt szükség kérdésre, nem bolygatták az okát. Hetek múltán is dagadtak, kékek, pirosak voltak. Ugye, ma kedd van, kérdeztem tőlük. Pontosabban csütörtök, volt a humoros válasz. így tudtam meg, hogy az öntudatlan alvás két napig tartott. Más támpontunk ugyanis nem volt, mint elvitelünk napja, és ahhoz számítottuk az eltelt napokat. A klub cellájába került közben Srammel Károly alezredes, a Marosvásárhelyi Katonai Iskola parancsnoka, aki szovjet fogságból érkezett. Megírta Zalaegerszegen élő családjának, hogy mikor érkezik, aztán előbb a Toloncban, majd nálunk kötött ki és csak 1956-ban találkozhatott családjával. Felkey József egyenruhában volt. Majd az őr letépte parolinját, illetőleg a rozettát zubbonyáról, később rangjelzését ocs- mány szavak kíséretében. Őt vitték el közülünk elsőnek. Úgy hírlett: felakasztották. O volt a demokratikus hadsereg híradós parancsnoka alezredesi fokozatban. Olcsó volt a magyar vér, nagyon dühödt volt még a Zsarnok, jól fizetett fullajtárjai szállították az áldozatokat az égő oltárra. Folytatódott kopogtató, festő és egyre sárguló világunk. Párom félfehér kenyeret küldött be egyik szombaton. Odanyújtottam Srammel Károlynak, aki már régen nem evett magyar kenyeret. Tört belőle, alig tudta megköszönni a meghatódástól. Újra itthon, magyar házikenyér, mi mindent jelentett neki. Csak hazaengedik, már nem tarthat soká. Végig a háborúban, háromévi hadifogság, itt nyolc esztendő! Hát ilyen kegyetlenek tudunk lenni mi magyarok egymáshoz?! Az asszonyok is tanultak közben leleményességet. Volt olyan kenyerem, amelyik felenagyságú volt a szokottnál, de olyan nehéz volt, mint a házifőzött szappan. Annyi vitamint, cukrot, zsiradékot gyúrtak bele, amennyit elbírt. így édesült meg a reggeli cikóriakávé és lett ízletessé, mert beletördeltem a kenyeret, beosztva hat napra. A kifőtt tésztát nem bírta gyomrom, azt mindig elosztottam a társak között. A két kenyér részben pótolta a kimaradt ebédet. A fizetésemről és családi pótlékról szóló értesítést beadták a cellámba. Meghatalmazást írtam, hogy sógornőm: Rottenbil- ler utcai budapesti lakos felveheti. így megnyugodtam, hogy . valami mégis maradt a családnak... Sohasem kapták meg... Orvoshoz csak hetek múltán mehettem, amikor némileg leapadtak a lábaim. Őr jött velem. Az orvos nem láthatta lábaimat, szólni meg nem mertem neki. Ő maga egy kis zárt fülkében volt, nem láthatott mást, mint egy embert deréktól fölfelé. így csak annyit mondhattam, hogy a veséim fájnak. Álmainkat elmondtuk egymásnak. Anyámtól tanultam valamit az álmok jelentéséről, amiket megfigyeltem és azokat most is hitelesnek tapasztalom. Egy reggel azzal leptem meg társaimat, hogy álmomban két hízott disznót láttam, ami jót, örömöt jelent. Két disznó, az két nap. Akkor történik valami. Két nap után vártuk, mi történik. Vártunk este takarodóig. Semmi. Éjjel 11 órakor felkeltettek és elvittek. Sötét teremben találtam magamat. Megvallom őszintén, féltem a sejtelmes sötétségben, nem tudtam nem dobnak-e ki az ablakon, mondván: kihallgatáskor kiugrott és meghalt. Vagy: megtámadott és dulakodás közben kiesett az ablakon. Kihallgatáskor engemet általában háttal az ablakhoz ültettek nyitott ablaknál. Az emberben ilyenkor szinte minden összezavarodik, amit hallott, amik tényleg megtörténtek és ami ezeknél bármikor és bárkivel megtörténhet. Amikor kigyulladt a fény, egy fekete ruhás, sápadt asszonyt láttam és egy egyenruhás orosz tisztet. Az asszony tört magyarsággal megszólalt. Tolmács volt. A férfi úgy beszélt velem, mintha megöltem volna apját és most abban az ügyben hallgat ki. A magyar őr mindvégig az ajtónál állt, természetesen kívül. Isten tudja, ez valami kis biztonságot adott. Megjegyzem, hogy ezeket az állapotokat, magatartásunkat, belsői lelki és szellemi világunkat nem szabad normális mértékkel mérni. Az oroszoknál ugyanazt mondtuk, amit a magyaroknál aláírattak velünk, ott pedig jórészben ők mondták meg, hogy mit csináltunk. Mivel mindenki féltette a másikat, mindent elfogadtunk, amit a másik rólunk mondott és viszont. Balikó Mihály beszervezett engemet, én pedig beszerveztem őt. Soha nem jártam Hodossy Bamáéknál, azt sem tudom még most sem, melyik házban laknak, soha nem láttam gyűjteményét, de a jegyzőkönyvnek úgy kellett egyeznie, hogy kölcsönösen mindenki tudott a másik dolgairól, holott az igazság az, hogy mindegyik hazáját féltő és forrón szerető ember, becsületes, gerinces magyar ember, de nem tudta szó nélkül nézni és hallani, micsoda magyar irtás folyik ebben az országban a romokban heverő ország építése mellett. Cellatársaimnak vittem a borzasztónak tűnő hírt: gyerekek, átadnak bennünket az oroszoknak! És a két hízott disznó öröme? Oroszországba visznek bennünket, nem akasztanak föl bennünket. Ez a megmaradás útja és egyetlen lehetősége. Egy ködös, októberi estén aztán elbúcsúztam társaimtól. Átszállítottak az akkori Vilma királynő útra, a mai Fasorba, egyedül magamat, és ez lett a visszaadott kenyér útja... (Folytatjuk) Böröcz Sándor Ady Dimavarsányban Ady 1905-től több alkalommal megfordult Duna- varsánybatn. A Budapesti Napló főszerkesztője, Vészi József vásárolt magának tágas lakóházat a községben, családja tavasztól őszig élt a faluban, sőt maga Vészi is a nyári hónapokat általában ott töltötte és vonattal járt be Pestre, a szerkesztőségbe. A család meghívására töltött számtalan hétvégét a költő Dunavarsányban, elsősorban 1907-ben voltak gyakoriak látogatásai. A dunavarsányi napok pontos krónikása Vészi Margit volt, aki akkoriban ment férjhez Molnár Ferenchez. Ady nem kedvelte Molnár Ferencet, de a sokat civakodó jegyespár kibékítésében tevékeny részt vállalt. Üzeneteket közvetített közöttük és — mint Vészi Margit feljegyezte — „Molnár hétfőn rendesen várta az esti vonatnál, midőn Ady Varsányból megérkezett — kikérdezte kik voltak nálunk, kivel mit beszéltem és Ady bőségesen referált. " Ady két fontos műve is Dunavar- sányhoz kapcsolódik. Az egyik a Margita élni akar című verses regény, mely könnyen felismerhetően Vészi Margitról és Molnár Ferencről szólt — és talán furcsa, szerelemnek is nevezhető vonzódásáról a dunavarsányi napok hölgyéhez. A másik A magyar Pimodán. Ez 1908-ban jelent meg az induló Nyugat első számaiban. A fiktív önéletrajz a mámorról szól, „... a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszik az ivásba” — írta Ady. A magyar Pimodánt Vészi Margit ösztönzésére jelentette meg. Pogány György
