Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-26 / 96. szám
PEST MEGYEl HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 26., KEDD J3 Önmagukat minősítették Április 19-én este volt szerencsém látni a Szív Tv adásában a Fekete Doboz filmjét a rádiós elbocsátásokat követő belső forrongásokról és véleménynyilvánításokról. Ebben nemcsak az eltávolítottak ütöttek meg minősíthetetlen hangot az intézke- dőkkel szemben, hanem a velük szimpatizáló — de a rádiónál maradó — kollégák is. Saját feletteseiket és azok intézkedéseit aljasnak, szemétnek, hányadéknak nevezték, csakúgy, mint munkahelyüket. Tudom, hogy a stílus maga az ember, éppen ezért úgy gondolom, hogy aki eny- nyire becsüli munkahelyét, és úgy minősíti vezetőit, ahogy ezek a személyek (azt nem lehet róluk mondani, hogy urak és hölgyek), azok nem méltók arra, hogy továbbra is a Magyar Rádiónál rontsák a levegőt. Csúcs Lászlónak jó egészséget kívánva üzenem, hogy ne tegye még félre a seprűt, van még bőven kisöpömivaló a rádiónál. Dr. Fenyvessy Zoltán Budapest „Mindnyájunknak el kell menni!” Van úgy, hogy egy-egy választás sorsát a távolmaradók döntik el. Ilyenkor bizony az is megeshet, hogy valamely jól szervezett kisebbség ragadja magához a hatalmat, mert támogatói fegyelmezetten sorakoznak föl a vezetők utasítására. A kényelmeskedők pedig csak saját magukra vethetnek mindezért, hiszen tétlenségükkel eljátszották még a „zúgolódás jogát” is. Nemrégiben történt, hogy az egyik időközi önkormányzati választáson mindössze két szavazaton múlott, hogy ki lett a győztes. Ehhez hasonló eset többször is előfordult az időbbi négy esztendőben. Szép számmal akadnak ma olyan pártemberek, akik a megálmodott siker káprá- zatában már jó előre isznak a medve bőrére. Szeretném tanácsolni nekik, hogy tegyenek félre azért egy kis bort a választások utánra is, búfelejtőnek. Mert a szerencse forgandó. Mindazonáltal még taktikai célokat is szolgálhatnak az efféle koraszülött győzelmi jelentések. Egyrészt, a másik oldalon sokan bedőlhetnek a megalapozatlan hírverésnek, és — reménytelennek látva a helyzetet — el se mennek szavazni. Másrészt, a tanácstalanok és az ingadozók széles tábora szívesen áll a biztosnak vélt győztes oldalára. Mindezek a megfontolások megsokszorozzák valamennyi öntudatos választó- polgár felelősségét. Mert ebben a harcban azé lesz a győzelem, aki nagyobb sereget tud összetoborozni. Ezért nekünk is szólnak — itt és most — a Kossuth-nó- ta buzdító szavai: „ Mindnyájunknak el kell menni!" Sziberth Bertalan Budapest Méltóan és méltatlanul A hazánk számára sorsfordulót jelentő 1990-es év vad politikai viharainak hullámverése számos embert magas, igen magas pozícióba sodort. Közéjük tartozik Demszky Gábor is. Demszky úr először azzal tűnt fel, hogy talán 3-4 hónapos munkaviszony után zsebre vágta a neki kiutalt 13. havi fizetést. Aztán elindult a „tettek embere” a kétes sikerek és a kudarcok útján. Az eredmény közismert. A város ma mocskosabb, mint négy éve. A közlekedés drága és silány. Virágzik a közterületi feketekereskedelem. A parkolási fegyelem tovább züllött. Fővárosunk épület- és lakáskincsének állaga látványosan pusztul. Nincs valódi, nagyszabású város- fejlesztési koncepció. Akad viszont botrányszagú nagyberuházás, használhatatlan költségvetés, elfogadhatatlan vagyonmérleg. ElHISTÓRIA Kiáltás a mélyből, X. Az Isten nem engedi meghalni Ez a 24 órai állás kezdődött csütörtökön este 8 órakor és végződött hétfő reggel 8 órakor. Amit most erről leírok, azt sem biológus, sem orvos, sem pszichológus nem hiszi el, sem senki más, csak azok, akik ennek tanúi és a nyomoknak későbbi tanúi voltak, és természetesen családom tagjai. Vigyázállás a fehér fal mellett. Természetesen a fal felé fordulva. Cipőm orra a falnál, saját orrom alig pár centiméterre a faltól. A cella ajtaja feletti égő rávetíti fényét a fehér falra. Beszélni, mozogni tilos. Az ételt a falnál lehet megenni. Az első 24 óra becsülettel elmúlt. Feloldozás nem lett. A második 24 órában megkezdődött a mozgás és be- szélés. Egyre fokozódott az ellenállás gyengülése. Ap- rily Ferit tették meg felelősnek viselkedésemért. „Amennyiben a büntetett továbbra is így viselkedik, az egész cella felelős és éjjel nem alhatnak ők sem, ha én beszélek és mozgok”, jött a parancs. Én pedig egyre többet beszéltem. Valami megállíthatatlan erő kényszerí- tett a beszédre és mozgásra, amiknek nem tudtam ellenállni. Talán az az ingó mozgás segítette a vérkeringést. Nem voltam ura akaratomnak és a tilalomnak. Ha az őr nem leselkedett, Maár Gyula dörzsölgette, masszírozta nyakamat és egy-egy korty vizet erőltetett belém. Adyt szavaltam, kislányomat emlegettem. A cella vir- rasztott és lélekben velem szenvedett. Én pedig mentem, mentem egyre beljebb a sötétségbe. A sötétségben viliódzó fényeket láttam, pedig körülöttem világos volt, mert a villany égett éjjelnappal. Felsőtestemből a nedvesség leszállt lábszáraimba. Minden testsejtem külön fájt, fáradt voltam, viszketett, mintha minden sejtemet külön éreztem volna. Mondtam, mondtam Adyt. Egyre nehezebb volt mozdulni, mintha vaszubbony lett volna rajtam és az nyomott lefelé. Aztán a pórusokon keresztül nedvedzett az enyhén véres lábszár. Vérrel vegyes volt ez a síkos nedv. Kék, piros, zöld lett mindkét lábszáram, különösen is térdtől lefelé. Lábaim beledagadtak és alig fértek meg fűző nélküli cipőmbe. Aprily Feri hangját hallottam. „Megpróbálom hátulról leütni, hogy a földön elnyúlva kissé pihenhessen és a vérkeringése élénküljön, mert különben meghal.” Nem tudtam válaszolni, olyan voltam, mint a merevgörcsös, aki mindent hall, de válaszolni nem tud. Vártam az ütést. Elmaradt. Lehet, hogy a nagy kimerültség és gyengeség miatt halálomat jelentette volna. Szellemtestet éreztem magamban és emelkedtem fölfelé. Meg tudtam szólalni. Kérdeztem, bejöhet-e a püspök úr és adhat-e úrvacsorát. Kiadják-e holttestemet családomnak, vagy ismeretlen helyen temetnek el? Czéma Aladár hangjára ismertem, amint mondta: „Ide senki pap be nem jöhet, temetést nem engedélyeznek, mert megvan a hely, ahová az ilyen rabokat temetik.” Aztán megint kitisztult minden. Állandóan hallottam Aprily hangját, hogy ne beszéljek. Bejött az őr és elmondta, hogy éjjel összeestem, leöntött egy vödör vízzel, aztán hagyott aludni egy negyedórát; mit akarok még? Én erről nem tudok, válaszoltam. Pedig hajánál fogva emeltem föl a földről a fal mellé, adta tud- tul az őr. Senki nem tudott róla, megint elaludtak a társaim, és az őrben feltámadhatott valami emberség, nem szólt nekik, hiszen sem nappal, sem éjjel nem aludhattak ők sem, nem csoda, ha csak pár percre is, de elnyomta őket az álom. Nem éreztem többé lábaimat, csak azt, hogy Maár Gyula egy korty vizet öntött megint belém. Ez úgy érződött, mintha a veséimbe jeget tettek volna. Mintha a víz nem a gyomromba, hanem egyenest a veséimbe folyt volna azon jéghidegen. Szúrt, fájt, égett a vese. „Leszakadnak a veséim”, mondták később a társak, hogy ezek voltak egy ideig az utolsó szavaim, amiket még megértettek. Vészes csend lett körülöttem a cellában. Inkább csak érzékeltem, mint hallottam a suttogást, mikor dőlök el végső vonaglással? Aztán megint teljes tisztaság szállta meg agyamat, megszűnt minden fizikai fájdalom. Vagy csak álmodtam, ezt? Nem tudom. Hallucináltam? Lehetséges. Lélekben, vagy szellemben Zirc dombjai fölé szálltam, ahol sárga papi köntösben vittek a barátok egy sárga koporsót a domboldalon fölfelé és énekeltek. A koporsót nem felém hozták. Ekkor akadozva megszólaltam: „Legyetek... még... pár percig... türelemmel... hamarosan meghalok... és nem kell... többé virrasztanotok... és ti is pihenhettek.” Majd kis idő múltán megint szóltam: „a koporsót nem felém hozták... hanem el... tőlem, nem halok meg.” Amikor később már teljesen magamnál voltam, kutattam magamban, hogyan került ide Zirc, hiszen életemben mindössze egyszer voltam Zircen, akkor is csak egy óra hosszat. Aztán eszembe jutott, hogy az őrnagy egyszer azt kérdezte tőlem, mikor szerveztem be Mindszentyt és a zirci apátot. Ez a kérdés olyan titok volt előttem, mint a turista előtt az egyiptomi szfinx. Jöjjön a lélekbúvár és fejtse meg, hogyan keveredett bele halállal vívódó szellemi, lelkivilágomba így a zirci domb és leírt jelenet. Bizonyára valami összefüggés mégis lehetséges... Abban a pillanatban, amit fentebb leírtam, felvágódott a cella ajtaja, és az ismerős hang már tisztán hallatszott: Böröcz, nyomás kifelé... előre! Hétfő volt, reggel pontosan 8 óra. így lett a 24 órából 84 óra. Nagy nehezen lehajoltam, két kezemmel megfogtam egyik lábamat és odább segítettem, majd a másik lábamat utána. Éreztem, hogy ez az egylépésnyi mozgás elindít bennem valamit, amit a vérkeringés élénkülésének tulajdonítottam. Aztán a fal mellett így tovább. Az őr nem sürgetett, nem kiabált, pedig ő volt az, aki a harmadik nap, a reggeli váltáskor benézett a kukucskálón és azt mondta: „Meddig él még ez a nyápic ember?” Mire felbotorkáltam az emeletre, teljesen kimerültem és újra azt éreztem, hogy leszakad mindkét vesém. sősorban a deficit növelésében értek el „sikereket”! íme, a haladás mérföldkövei. Ám a főváros vezetése a több száz milliós hiány ellenére, újabb hitelekből akar egy irányítása alatt működő új televíziót, hogy a libe- rál-bolsevik ellenzék lelki egyensúlyát helyreállítsák. A főpolgármester politikai kultúráját jól ismerjük közéleti megnyilvánulásaiból. Két éve éppen köztársasági elnökünk mellett állva mondta el „ünnepi megemlékezését”. Göncz Árpád kínosan feszengve, egyre komorabb arckifejezéssel hallgatta végig az alkalomhoz egyáltalán nem illő, kegyeletsértő beszédet. Demszky úr ugyanis a nemzeti ünnep ürügyén napi politikai kérdésekről folytatott agitációt. Áz idén is megismételte a két évvel ezelőtti ostobaságot, ízléstelenséget. Petőfi szobrához intézve szavait, kifogásolta, hogy a demokratikusan választott kormány „lefoglalta” magának korunk leghatékonyabb hírközlő eszközeit... Ki panaszkodott vajon Petőfi szobrának amiatt, hogy a nép szabadon megválasztott kormánya évekig eltűrte a liberalizált kommunista sajtóügynökök további garázdálkodását? A sajtószabadság semmiképpen nem jelenthet gátlástalan szabadosságot, amelyre bizonyos erők a hatalmukat építik. Összehasonlításként hadd emlékeztessek rá: Bo- ross Péter miniszterelnök úr ünnepi beszédében az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot méltatta. Arról beszélt, amiről ezen a napon szólni kell: a hősi helytállásról, a népi és nemzeti összefogás nagyszerű eredményeiről, 1848 mához is szóló tanulságairól. Miniszterelnökünk így tisztelgett a hősies harc ismert és ismeretlep áldozatainak emléke előtt. Ez méltó volt a magyar forradalom ünnepéhez. Taál Márton Budapest A kihallgatószobában ott ült az őrnagy. Nem szóltam, csak felhúztam pantallóm szárát, megmutattam lábaimat. Ekkor jött ki belőlem hang. Kértem, engedjen orvoshoz. Meglátva lábamat, eltakarta kezével szemeit, leültetett egy székre, aztán kezét szeméről levéve, pillanatokig nem jutott szóhoz. Megismételtem kérésemet: „Őrnagy úr, tessék engedélyt adni orvoshoz, mert meghalok, leszakadnak a veséim.” Odament az őrhöz, valamit suttogott a fülébe,, amiből csak annyit hallottam: „Amennyit tud és akar.” Aztán átadott az őrnek, utánam szólt: „Ne féljen BÖröcz, magát az Isten nem engedi meghalni.” Ez volt az utolsó találkozásunk. Az őr levezetett abba a cellába, amelyikben kezdtem. Ledőltem a priccsre. Az őr vizes ruhába takarta lábaimat és felpócolta. Én már csak sejtettem inkább, mint hallottam az ajtó csattanását, és bódultán mély álomba merültem. Nem álmodtam semmit, nem tudom, mennyi idő telt el így, amíg abba a cellába nem kerültem vissza, amelyben a klubot alapítottuk. Ott tudtam meg, hogy két napig tartott az idő nélküli alvás. A két nap ugyanis kimaradt emlékezetemből. Még arra sem ébredtem fel, hogy az őr közben többször kicserélte a vizes ruhát lábamon. Ételosztáskor fölrázott, annyit adtak, amennyit meg tudtam enni. Ezen felül egy összemarok szilvát. Ekkor értettem meg, mit jelentett: „amennyit bír és tud...” Any- nyit pihenhettem, ehettem, amennyit tudtam. (Folytatjuk) Böröcz Sándor A megyegyúlés Hatvanban Pest vármegye közgyűlése a /tá&őczí-.szabadságharc alatt — a hadi helyzet alakulása következtében — több alkalommal is más megyében kényszerült tartani üléseit. 1708-ban például Gyöngyösön és Hatvan- ban tanácskoztak a vármegyei urak. Az április 26-i közgyűlésnek Hatvan adott otthont. Ez alkalommal a megyegyűlés határozatot is hozott, melyet a jegyzőkönyvbe bevezettek; „Mint köztudott, a megyében nincs olyan hely, ahol kellő biztonsággal lehetne gyűlést tartani, ezért meg kell írni Heves és Külső Szolnok vármegyének, hogy a közgyűlést Pest-Pilis-Solt vármegye kénytelen volt Hatvanban — ahol nagyobb a biztonság — megtartani, és kérni, hogy ha a jövőben is ilyen lesz a helyzet, ne kifogásolja a gyűlés Hatvanban való megtartását”A gyűlés egyébként szinte kizárólag az adózással és a katonaság ügyével foglalkozott. Döntöttek, hogy az Egerben májusban megtartandó elszámolásra — ahol a katonaság eltartásával kapcsolatos költségekről kellett bizonyságot tenni — Berkes András és Horváth András személyében jelölik ki a vármegye küldötteit. A közgyűlés utasította a szolgabírá- kat: hirdessék ki járásaikban, miszerint a szegény nép az adót rézpolturában is fizetheti. A vármegye tudomásul vette, hogy Cegléd városával együtt 238 hajdút tartozik kiállítani. 130 hajdú azonnali felszeretéséről is döntöttek, Krakovits Márton és Bankó Pál kapott megbízást Boldog község alá vezetésükre. Pogány György
