Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-25 / 95. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 25., HÉTFŐ 13 A polgármester nem igazolja a jogsértést E sorok írójával furcsa dol­gok történtek meg Pestszent- lőrincen. Ezerkilencszázhar- minckilenctől a „végzetig” Pestszentlőrinc Szemére-tele- pi családi házban lakó vol­tam. Amikor 1944 áprilisától a nyugati szövetségesek ke­ményen bombázták Budapes­tet és a közel fekvő Ferihegyi repülőteret, az ittlakás több mint életveszélyessé vált. A háznak nem volt pincéje, és csak a kertben ásott árokban kereshettünk menedéket az el­tévedt bomblák és szilánkjai, meg a géppuska tüze elől. A helyzet tarthatatlan volt. Kérelmet adtam be a váro­si lakáshivatalhoz, más, ke­vésbé veszélyeztetett lakás ki­utalása végett. Különösen a volt téglagyári körzet volt kí­vánatos, mert ott az elhagyott téglagyári gödörben, 15 mé­ter mélyen, a lakosság a saját költségén bombabiztos óvó­helyet építtetett. Ebbe az épít­kezésbe én is beléptem. Am a légi támadások esetén, a kö­zel egy kilométeres távolság leszaladása nemigen volt biz­tonságosnak mondható. Erre való tekintettel az óvóhely körzetében kértem lakáskiuta­lást. A lakáshivatal a Szeme- re-telep, Kárpát utca 13. szám alatti háromszoba-össz- komfortos lakásom leadása ellenében kiutalta az óvóhely közvetlen közelében lévő, ha­sonló méretű, üresen álló ker­tes családi házat, a Balassa utca 2. szám alatt. A cserét a lakáshivatallal szabályosan lebonyolítottuk, majd a házat a tulajdonostól megvásároltam, megfelelőösz- szegű előleget fizettem, és szóbelileg megállapodtunk a vételár teljes kiegyenlítésére és a hivatalos okmányok (te- lekkönyv stb.) elkészítésének időpontjában, 1944. július 15-ére. Sajnos, engem 1944. júni­us 3-án SAS-behívóval kato­nai szolgálatra behívtak és a délvidéki frontra kaptam be­osztást. így hát a július 15-ei perfektuálás vis major követ­keztében elmaradt. A házban hétéves kisleányommal a fele­ségem egyedül maradt. A bajok ezután kezdődtek. A front dél felől egyre közele­dett. 1944 október végén, no­vember elején már Vecsés Pestszentlőrinc határába ért. A védősereg parancsnoksága Pestszentlőrincet hadművele­ti területté nyilvánította, és a város kényszerkiürítését ren­delte el. A feleségem a kiürítési pa­rancsnak elegett téve, a há- romszoba-összkomfortos la­kás teljes berendezését ott­hagyva, lezárta és dunántúli rokonokhoz költözött. Ami­kor én katonai alakulatom­mal november első napjaiban Pestszentlőrinc határába ér­tem és lakásomat felkeres­tem, azt már lezárva, elha­gyottan találtam. Ezzel kezdetét vette a mai napig tartó tragédiánk. A vá­ros szovjet megszállása utáni új kommunista városvezetés otthonomat-lakásomat egy arra „érdemesnek” teljes be­rendezésével együtt kiutalta. Amikor a feleségem 1945 áp­rilis végén a Dunántúlról visz- szatérhetett, az otthonunkba nem mehetett be, mert a bent lakó elzavarta és a lakáshiva­tal kiutalójára hivatkozott. Utólag tudtam meg, hogy ka­tonai szolgálatom ellenére, menekülő fasisztának minősí­tettek (tartalékos haditudósí­tó hadnagy voltam), akinek a háza-otthona az elhagyott ja­vak listájára került. így oroz­ták el tőlem! A katonai parancsra, Pest­szentlőrinc lakáshivatalának hatósági kiutalására idegen kézbe került vagyonomért a kárpótlási hivataltól vagyoni kárpótlást kértem. A fent el­mondottakat kellett volna Pestszentlőrinc önkormányza­ta által igazolni. E célból dr. Molich Endre pestszentlőrin­ci polgármesterhez fordul­tam, aki a kért adatokat az 1944—45-ös okmányok hiá­nyában nem igazolta. Ez a polgármesteri állás­pont több mint különös. A polgármester ezek szerint nem ismeri város előző öt év­tizedének a történetét, hogy neki okmányokra van szüksé­ge olyan köztudott tény hiva­talos igazolására, amely ma is minden pestszentlőrinci la­kos előtt ismeretes. Ajánlot­tam a polgármesternek, hogy menjen végig a pestszentlő­rinci Üllői úton, és kérdezzen meg tíz ismeretlen járókelőt erről a témáról, és tíz közül nyolc elmondja a város 1944 végi történetének ama részét, amelynek igazolását kértem. Helyette a Fővárosi Levéltár­hoz küldött. Enélkül pedig a kárpótlási hivatal nem foglal­HISTÓRIA Kiáltás a mélyből IX. Géppisztolyos barbárok A leleményesség, vagy in­kább az állati körülmények itt is segítségünkre voltak. Reggelire fél liter cikóriaká­vét kaptunk cukor nélkül. Mivel én nagyon bírtam a fo­lyadék hiányát, meg nem is ízlet az üres fekete lé, csak felét ittam meg, a többivel pedig színesítettünk, vagy ahogyan ott mondtuk, ez volt a festék. Többi társaim megitták a fekete levet, én pedig edényükbe, a vizelet­be kis feketét öntöttem, hogy az őrök ne vegyék ész­re a tartalmát. Az ebéd véte­lezése előtt kiönthettük az edény tartalmát a szemben lévő WC-be, gyorsan kiloty- tyantottuk az edényt a csap­nál. így voltaképpen mind­egyikünk saját kisbilijéből evett. A forma-levelezőlap bol­dogságot jelentett az ottho­naiknak, mert megtudták, hogy élünk és hol vagyunk, nekünk pedig a beküldött holmik valami kis kulturál­tabb módszert nyújtottak. Mennyi összetevője, ere­dője van a boldogságnak, vagy ha lehet ilyen szót hasz­nálni, a boldogabbságnak. Nem kell más hozzá, mint el­venni tőle a természetesnek tartott dolgokat, mármint az embertől, . aztán kicsinyen­ként visszaadogatni neki. Nem mintha ez mintául szol­gálna, mert soha ne vegyük el tőle azt, ami emberlétéhez tartozik. Még az étel is job­ban ízlett, amikor kanállal et­tünk, szemünk is jobban fénylett az otthoni kisedé- nyek használatakor. Milyen jó, hogy odahaza nem tud­hatták. Es ha történetesen va­laki megmondta volna ne­kik, hogy mi mindenre hasz­náljuk edényünket, bizo­nyos, hogy nem hitték volna el. Én magam sem... Fogat moshattunk, fésűvel fésül- ködtünk, két pokrócot is kap­tam hazulról, gondolva a tél­re. Tollasodtunk, mondtuk egymásnak. Minden szombaton megje­lent valaki a hozzátartozók közül, és egy kisablakon be­adta az őrnek a tiszta alsóne­műt és a kenyeret. Valami „üzenet” is volt a véres törül­közőmön. Jó, hogy párom és gyerekeim nem láthatták, mert ők messze voltak Buda­pesttől, és sógornőm vagy bérlőtársa hozták a beadható dolgokat... Párom nővére a Rottenbil- ler utcában lakik még most is. Hozzá küldte párom a be- adnivalókat, és ő vagy Zá- vodszky Ferencné, aki főbér­lője volt, hozták szombaton­ként a cserét. Úgy látszik, mégis láthattak valamit az őr arcából, mert okos és ügyes sógornőm, Ilonka és Évi néni kilesték, mikor van őrségváltás, és az új őrnek is beadták a két kilogrammos kenyeret. így előfordult, hogy délben is, meg 12 óra után is érkezett nevemre ke­nyér. így lett szombat is ün­nepünk és vasárnap is. Ezen a két napon békesség volt, mert nem volt kihallgatás. Külön kínlódásos nevetés volt a kopogtatás. Ki kopog­jon az őrnek engedélyért, hogy engedjen ki bennünket szükségre. Éelválta kopogtat­tunk, mert az őr anyánk, apánk, élő és halott szentek emlegetése közben ordítot­ta: „Melyikben kopogtat­nak, melyik az a marha? Mit akarnak már megint, hiszen most voltak kint!” Igen ám, de ki tudná kezdetben elvé­gezni nagydolgát, ha torka elé géppisztolycsövet tarta­nak, mint nekem? Miköz­ben ül az ember és szeretne megszabadulni fölösleges terhétől. Mondhatom, ennél barbárabb kínzást csak a kö­zépkori gályarabokkal vé­geztek. Hiába tettem keze­met szemem elé, hogy ne lássam a géppisztolyost, ne­hezebben mentem vissza, mint ahogyan kiengedtek, így aztán szinte tízpercen­ként mertünk kopogtatni végszükségletben. Mivel a kis kukucskálón át, amit uj­junkkal sikerült elmozdíta­ni, nem láthattunk mást az őr szeménél, mindet azzal tiszteltük meg, hogy:’ „Őr­mester úr tisztelettel”... az­tán jött a kérelem: „Őrmes­ter úr tisztetelettel, szorulá­som van.” Bogozza ki! — ordította... Őrmester úr tisz­telettel hasmenésem van. „Kösse meg az ágy lábá­hoz!” üvöltötte... Álltunk a cellaajtón belül, ki elől, ki hátul szorította vissza kezé­vel, amit kellett, és vártuk az ajtónyitást. Közben átkerültem a ket­tes számú cellába. Ott lát­tam viszont Zichy Pétert. Galba Miklós ludovikás had­nagy mutatkozott be első­nek. Magyari Imre nemzeti múzeumi őr, majd Felkey Jó­zsef alezredes híradós pa­rancsnok, Szabó Sándor bu­dapesti asztalos következett. Ott ugyanaz folytátódott, mint előzőleg. Egy ilyen bol­dog megkönnyebbülés után megalapítottuk a CSAPI- RAC Társaságot, mint a sa­ját elnevezésű klubunkat. El­határoztuk és megfogadtuk, hogy majd egyszer, ha sza­badok leszünk, egyik, még nőtlen társunk meghív ben­nünket lakodalmára, és álta­lunk készíttetett ezüstserle­get adok neki át a klub nevé­ben, természetesen a fenti rö­vidített szöveggel, amit a vendégeknek nem árulhatok el: Csajkába Pisáló Rabok Klubja. Éjszakára lehetett \íizet tá­rolni edényeinkbe. Milyen szerencsés ember voltam és vagyok. Szervezetemnek és diákköri önnevelésemnek köszönhetem, hogy elég volt az ételül kapott és fel­vett nedvességtartalom, és sohasem ittam vizet börtöni világomkor. Eléggé éreztem evés közben, hogy miből eszem. Volt, aki éjszaka is ivott, azért éjszakára mindig az én edényemet ürítették ki elsőnek, hogy ne kelljen éj­jel könyörögni az őrnek, és ne kelljen felverni az alvó­kat. Minden reggel felváltva mostuk fel a padlót. A felmo­sóvödör ment szomszédtól szomszédig. Beleöntöttük edényeink tartalmát, így vég­eredményben vízzel kevert „csurgóval” mostunk fel minden cellában. Összeszorí­tott foggal adtuk át a vödröt a szomszédoknak, hogy meg ne pukkadjunk a nevetéstől. Ennél praktikusabb felfede­zést ott nem lehetett gyakor­latban alkalmazni. Amikor még a nyolcasban voltam, én voltam a soros, utánam verseci sváb társunk következett. Vödörbeadás­kor mondtam neki, hogy ő a soros. Ő nem mos fel, mond­kozik a kárpótlási igényem­mel, amelynek ki induló" pont­ja a kényszerkiürítési pa­rancs, majd a katonai szolgá­latom miatti — határidős — visszatérhetetlenségünk. Kinek vagy kiknek az érde­keit képviseli velem, az egy­kori pestszentlőrinci lakossal szemben ily konokul a pest­szentlőrinci polgármester?! Kelenváry J. László Budapest Ki kínálja a megoldást? Olvastam Varga Lajos politi­kai hirdetését a dunakeszi vá­rosi lapban. Az MSZP jelölt­je feltehetően emlékezetkie­sésben szenved. Elfelejtette megemlíteni bemutatkozójá­ban, hogy MSZMP-tagként volt már parlamenti képvise­lő 1986 és 1990 között. így arról nem számol be, hogy mit tett akkor — képviselő­ként — a nyugdíjasokért, munkanélküliekért, azért, hogy a fiatalok lakáshoz jut­hassanak, és hogy egyáltalán tett-e valamit a körzetért. Le­het, hogy azért nem ír erről a korszakról, mert nincs mivel dicsekednie? Esetleg szé- gyelli, hogy annak idején a munkásőrség fenntartása mellett foglalt állást? Egyébként Varga úr jelen­leg önkormányzati képviselő­ként tevékenykedik Dunake­szin, ahol igen figyelemre­méltó dolgokat művel. Példá­ul, miközben pártja a nyíltsá­got hirdeti, Varga Lajos zárt önkormányzati ülésen tett ja­vaslatot arra, hogy Dunake­szi polgármestere és alpol­gármestere több százezer fo­rintos jutalmat kapjon. (Vett is magának az SZDSZ-es polgármester egy hófehér Alfa Rómeót.) Varga Lajos — aki Dunakeszin a pénz­ügyi ellenőrző bizottságot ve­zeti az önkormányzatban — nem vett részt azon a képvi­selő-testületi ülésen, ahol a képviselők többsége megsza­vazta azt, hogy a város egyik negyvenmillió forintot érő in­gatlanát potom ezer forintért adják oda egy kft.-nek, de még csak üzenetet sem kül­dött, hogy mi erről az ügylet­ről a véleménye. Nekünk te­hát Varga úr kínálja a „meg­bízható megoldást”? Én min­denesetre nem kérek belőle. Molnár Lászlóné Dunakeszi ta dacosan. Erre lehajoltam és kezdtem a felmosást. A többiek megismételték előtte a cellarendet és megkérdez­ték tőle, tudja-e, aki most újra fel akarja mosni a pad­lót, evangélikus lelkész... Erre a szőke ifjú elvette tő­lem a rongyot és szó nélkül hozzánk hasonlóvá szelídült. Hamarosan el is vitték tő­lünk. Isten tudja, mi lett a so­ra. Fájó imádság szállt utá­na, anélkül, hogy tudtuk vol­na, mi volt a bűne... Amikor feleségemnek azt a bizonyos és emlékezetes „levelet írtam”, fél óra múl­tán ismét hívattak. Ekkor öt­lött fel bennem, hogy az a rám rohanás akkor, börtön­nyelven: puhítás akart lenni. Igen szépen kértek, hogy egy megadott névvel kapcso­latban mondjak el mindent. De azt a nevet én soha nem hallottam, ilyen nevű embert én nem is ismerek. Most kez­dődött el aztán a fejezet cí­mében lévő állás a fal mel­lett, amely újra az általunk Aprily-cellának keresztelt cellában történt, mert a CSA- PIRAC-ot és a vele kapcsola­tos dolgokat már egy másik celláben értem. Mivel aznap már eléggé elláttak „útravalóval”, az őr­nek és nekem annyit mond­tak, hogy 24 órai állást ren­delnek el, illetőleg rendelt el B. A. őrnagy úr. (Folytatjuk) Böröcz Sándor Domokos visegrádi diák levele Visegrád a 14. században, az Anjouk alatt élte fény­korát. Az udvar mellett több iskola is működött Vi- segrádon, így tudomásunk van a városiról és a Szent Andrásról elnevezett bencés apátságiról. A kettő közül volt valamelyiknek diákja Domokos, aki feltehetően a híres KáUay család tagja volt. Do­mokos deák 1263-ban kelt levele a magyar művelő­déstörténet egyik kedvenc forrása vagy száz éve. A levél nemcsak a diákélet örökös jellemzőjét — a pénztelenséget — érzékelteti, hanem a 14. századi hazai könyvkultúra jobb megismerését is lehetővé teszi. Domokos deák nagynénjéhez, Semjéni Klára asszonyhoz írta levelét. A pénztelen diák öntudato­san indokolta meg, miért van szüksége pénzre: „megkezdett müvem teljességre vitelében áll felada­tom”, ami nem más, mint „tanultságom növelése”. Domokos ,Az iskolák tananyagáról”című könyv, il­letve más „haladásomra szolgáló”művek megvételé­hez kérte, hogy „bizonyos dénár — azaz pénz — mennyiség mosolyogjon reám, mert nemhiába írja a költő': »Szitával merít vizet, aki könyv nélkül akar ta­nulni!«” A könyv, amit kért, a filológusok szerint Boethius késő-római szerző egyik munkája lehe­tett, a középkori iskolák sokat forgatott szerzőjé­nek kötete. Hogy Domokos beváltotta-e ígéretét, miszerint Javulásunkra fordítjuk”a küldött pénzt, nem tudjuk. A tekintélyes birtokos Semjéniek nyil­ván elküldték Domokosnak a kért összeget. Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents