Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-22 / 93. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 22., PÉNTEK 13 Amit nem lehet elfelejteni Nézem vasárnap A Hét műsorát, melyben az ismert és rokonszenves politikus a koalícióból nem túl optimista véleményt mond, ha úgy tetszik, jósol a küszöbön álló választásokról. (Habár ez az őszinte beszéd mesz- sze rokonszenvesebb, mint az ellenzék magabiztos agresszivitása.) Ami az optimizmust illeti és a nemzeti, keresztény pártok szereplését, nekem és szőkébb baráti körömnek az a véleménye: a magyar nép lesz olyan bölcs, hogy nem szavaz önmaga ellen. Én nem hiszem, hogy akad ember a meggyötört magyar faluban, aki végleg feledné, hogy miként söpörték le padlásáról az utolsó szem búzát, s hogyan hamisították meg azt a választást, amelyben a magyar nép nemet mondott a kommunizmusra. Hogyan is felednék azt az időt, amikor megállt a teherautó a ház előtt és kicsi motyójukkal megindultak a kitelepített emberek az Alföldre, ahol sokszor lakásuk egy istálló volt. Az éjjel felöltözve alvók se felejtenek, akik álmatlanul várták a lélekbe hasító csengetést, vajon jön-e az ÁVH. Az anyák, a feleségek, az apák és a gyermekek vajon feledik-e a bitófa alatt írt utolsó levelet, amit szeretteik írtak,- amikor a világ szeme láttára tiporta le egy kommunista világhatalom egy kis nép szabadságharcát. A veréssel létrehozott téeszeket se lehet feledni. Amikor ha nem ment szép szóval a beszervezés, hát megjelent az az osztag, amely néhány pofonnal és rúgással tető alá hozta a kolhoz mintájú szövetkezetét. De nem lehet feledni azt az elmúlt négy esztendőt se, amikor a szabad választások után a győztes koalíció megkezdte munkáját. Igen, azt a munkát, amit az ellenzék dühödten ott akadályozott, ahol csak tudott, majd néhány hónap után megszervezték a taxisblokádot. A médiumokban érintetlenül hagyott apparátus pedig koncentrált támadást indított minden, ellen, ami így kezdődött: magyar. Én remélem, ez a nép megérti, miről szól most a fáma. Az nem lehet, hogy ne értené meg, hogy nem szabad azokra szavazni, akik maguk vagy elődeik, a magyarság megkínzói voltak és azok is maradtak. Fazekas János Budapest Valódi összefogást! Kárteszi Istvánnénak a Pest Megyei Hírlapban megjelent Fogjunk össze! című írására kénytelen vagyok reagálni. Hónapok óta zeng a kórus, hogy egyesüljünk, fogjunk ösz- sze, miközben egymás után szervezik a „kisgaz- da”-pártoknak nevezett asztaltársaságokat. Azok a legzajosabbak, akik fittyet hányva a pártdemokráciának, figyelmen kívül hagyva a tagok többségének véleményét, akaratát, megtagadták az együttműködést pártjuk vezetésével. Ezek a pártjukhoz hűtlen személyek beszélnek a párt szétveréséről, félrevezetve ezzel a közvéleményt, jóllehet ők is tudják, hogy ilyen szervezett, egységes régen nem volt a Független Kisgazdapárt. En is olvastam Szabó Lajos képviselő úr írásait. Végre valaki becsületesen beismerte — az úgynevezett kizártak köréből — az „egyesült" párt megalakulásának antidemokratikus körülményeit. Azzal, hogy ne bizonyta- lanítsuk el a vidék népét, teljes mértékben egyetértek. Megszívlelendő ez azoknak, akik egyéni érdekből valótlanságokat terjesztenek egykori pártjukról. A támadások ellenére, a Független Kisgazdapárt él, dolgozik a vidék érdekében és várja a becsületes kisgazdák támogatását. Szabó Imre Dabas Bújt az üldözött... Március idusán az MTI híranyaga alapján valamennyi napilap megemlékezett a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt.-ről. Hét évtizeddel ezelőtt, első alkalommal kezdte meg a műsorszolgálatot. A Pest Megyei Hírlap március 17-én „A magyar rádiózás történetéből” címmel emlékezett erre. Azokat a napilapokat, amiket az emlékezés megítélése miatt olvastam el, egyben azonosak: az alapító nevét meg sem említik. Kissé késve, de leírom a nevét: leveldi Kozma Miklós. Egy vállalkozó magyar, aki a hírközlés fontossága mellett is nagy jövőt látott a rádiózásban. A „liberálisan” befolyásoló sajtónk már leszoktatott bennünket arról, hogy nemzeti nagyjainkra emlékezzünk és nevüket feljegyezzük. A rádióalapító neve tán azért maradhatott el, mert ő Horthy Miklós kormányzása alatt, Sztra- nyavszky Sándor és Keresz- tes-Fischer Ferenc között volt egy rövid ideig belügyminiszter. Az MTI-hír- anyag összeállítói ezért most persona non gratanak minősíthetik. A rádióalapító leveldi Kozma Miklós emberi arcának jellemzésére egy történetet kiemelek. Kozma Miklós, hogy a magyar néprajzzal foglalkozó, de akkor még anyagiakban szűkölködő Ortutay Gyulán segíteni tudjon, jó jövedelemmel gyermekei mellé házitanítónak fogadta őt. Tudományos munkájában, megélhetésében segítette. Hogy aztán a miniszterré vált néprajztudós miképpen hálálta meg ezt a nemes gesztust a később már nélkülözésben élő családnak? — erről a hátramaradottak tudnának nyilatkozni. HISTÓRIA Kiáltás a mélyből VII. Halottak a fagyos földben Amikor az őr sürgette, hogy csomagolja ki bőröndjét, amelyben alsóneműi voltak, egy hajszálnyival sem lett sietősebb, vagy kapkodó. A fehérneműk alatt táblányi szalonna, kolbász. Úgy néztük, mint a csodát. El is osztotta rögtön a bőrönd tartalmát, mi pedig siettünk bekebelezni, hogy az őr gusztust ne kapjon és elvegye tőlünk. Amikor megjegyeztem a pilóta nyugodtságát, csak ennyit mondott: „Mit gondolsz, miért mentem pilótának?” Cellánkban két fekvőhely volt összesen, pedig már nyolcán voltunk. A cella padlós volt, pedig feküdtünk, ahogy tudtunk. Igyekeztünk egész napos programot csinálni, hogy ne érezzük azt, hol is vagyunk. Állati jelzővel illettük kedélyünket. Maár Gyula kiosztotta a napiparancsot: Te a hazafiságról tartasz előadást... ez nekem szólt... te a hadifogságodról... ez Aprilynak szólt, te elmondod, miért lettél bokorugró. .. ez a diáknak szólt. így nevezték pesti nyelven azokat, akik a határon akartak átmenni nyugatra. Ők még a szerencsések voltak, mert az akkori legnagyobb büntetés ilyen ügyben hat hónapi internálás volt. Törvény volt közöttünk, hogy mi, úgynevezett „súlyosabbak” csak annyit közöltünk egymással, ami semmi tényt nem jelentett. Szabály volt: ottlétünk miértjéről egy szót sem! Aprily Feri ízelítőt adott a sarki hidegségű hadifogságról és megborzongva jegyeztem meg, hogy azt én nem bírtam volna ki. Aztán ki kellett még hosszabb ideig és még borzasztóbbakat is bírni. Cseljabinszk Bel- ső-Ázsiában van. Elmondotta, hogy reggelre mindig voltak halottak. A halottakat a barakkon kívül mezítelenül egymásra rakták, mint az ölfát. Ha észrevették, hogy valaki haldoklik, a többiek, szomszédaik már készenlétben voltak, hogy a feje alatt lévő kenyeret megszerezzék. Amikor már nem lélegzett az illető, előfordult, hogy már nem lélegzett, jobb és bal felől egyszerre nyúlt oda két kéz és a halott feje alatt találkoztak. Akinek gyorsabb volt a keze, azé lett a kenyér, amit a szerencsétlen gyengesége miatt már nem tudott elfogyasztani. Amikor aztán egyhébb lett az idő, és lehetett sírt ásni, akkor tudták csak a fagyos talajba eltemetni a halottakat. Egyszer arra ébredt, hogy nagyon fázik. Amint kinyitotta szemét, egy ilyen halott-rakáson találta magát. A hidegben megébredt és négykézláb mászott be a barakkba. Társai feltették a priccsre és a melegbe teljesen magához tért. Akkor tudta meg, hogy olyan mélyen aludhatott, hogy társai halottnak hitték. Én naponta versekkel, főleg Ady-versekkel gyönyörködtettem társaimat, és ha valami ottani magától értetődő baj jött közbe egyi- künkre-másikunkra, akkor Czérna Aladár mindig megkérdezte: „Atya, mit mondana erre Ady?” Rászoktattam társaimat arra, ha valakit felvisznek kihallgatásra, akkor a többiek addig csendesedjenek el és imádkozzanak érte, amíg viszsza nem jön, mert ha valahol és valamikor, itt aztán igen nagy szükség van Isten erejének kérésére: Ekkor is imádkoztunk, amint kinyílt az ajtó és Aprily Ferit kísérte vissza az őr. Aprily robusztus külsejű, hatalmas szál ifjú volt, mint egy igazi római légionárius, de mint ilyen ember, aki megjárta a háború borzalmait és a fogságot a legnyomorultabb időszakban, mindent derűsen tudott venni... Vajon hol él és merre emlékezik? Hiszen mindenki elment 1956-ban, akiket ismertem a fehér és fekete halál poklában VORKUTÁN a 7-es számú tábor szénbányájában és tudomásom szerint alig ötöd- magammal maradtam itthon... A kicsiny őrmester, aki alig ért Aprily hónaljáig, ütötte, rúgta a hozzá képest emberóriást, én pedig százon felüli szívveréssel hangosan imádkoztam, hogy legyen ereje a vissza nem ütésre, vagy visszaszólásra, mert akkor, ahányan ráférnek, nekiesnek és Télholtra verik, vagy egészen. „Nekünk még a maguk csontjairól sem kell elszámolnunk”, jajLeveldi Kozma Miklós a Magyar Telefonhírmondó és Rádió vezetőjeként magyar szellemű rádiózást vezetett be. Műsorközlőknek értelmes, több nyelvet beszélő férfiakat, nőket alkalmazott. A Radó—Hevesi— Máriássi férfi és a Gecső- né—Nattér—Visegrádi női hármast. A férfiaknak kellemes tónusú baritonnal, a nőknek hajlékony, de csengő szopránnal kellett rendelkezniük. A Magyar Rádió alapítója az alkalmazottak többségétől megkövetelte, hogy csak itt dolgozhatnak. Szolgálati ' helyükre pontosan és kipihenten érkezzenek, erkölcsileg fed- hetetlennek legyenek. A válás nem volt jó ómen. Ismeretlen fogalom volt a nyelvbotlás (bakizás). Ez súlyos pénzbírsággal járt, az elbocsátást is kilátásba helyezve. Pluhár István, Legenyei József, a legképzettebb riporterek is csak a rádió tervei szerint dolgozhattak. Gondolhatott-e leveldi Kozma Miklós arra, hogy 1945 után a Magyar Rádió alapos átszervezés után, a hazugság bázisává válik? Szovjet tankokkal érkezett savanyújóskák gálád módon, tervszerűen félretájékoztatták a magyar népet. Az ámítás azóta is folytatódik. Liberális jelenünkben pedig szennyár-szerűen felduzzadt a hazudozók létszáma. A sajtószabadság ürügyén közpénzen, ellenőrizhetetlen szervként akarnak működni, a törvényes alel- nök ellen pedig sztrájkot kíván szervezni a csak az alel- nökre tartozó létszámcsökkentés miatt. Főleg egy különösen kártékony műsor átszervezése okán. Mester Ákos politikai vállalkozó hetente visszatérő műsorával, korábbi hírszerkesztő múltjával a háta mögött, társaival együtt szellemi Kufs- tein-né alakította a Magyar Rádiót, börtönbe vetve a magyar nép nemzeti szellemét. Eszembe jut pikareszk költőnk, Berda József idevágó verssora: „A száj szava hazug, nincs már hitele. Az ördög tudja csak, mit mivel vele. ” Ebben az áldatlan, megfélemlítéssel párosult támadásban Csúcs László nem kap védelmet, mint „Árpi bácsi” a turul madár talapzatánál. (Őt nem félemlítette meg senki!) Az alelnök úr a meneküléssel is foglalkozott már, hiszen a nemzetközi (liberális) sajtót is reá uszították. (Nagy Lászlóval együtt feljajdulha- tunk: „Ki viszi át fogában tartva a szerelmet a túlsó partra?”) Idegeit, makacs magyar kitartását magáraha- gyottságában felmorzsolhatják. (Ezt a műveletet Keré- nyi Imre egy másik személy ellen már meghirdette.) Milyen igaza van Kölcsey Ferenc ismert verssorának: „Bújt az üldözött s felé kard nyúl barlangjában. / Szerte nézett s nem leié honját a hazában. ” Álljunk ki Csúcs László mellett mi, maradék magyarok. Védjük meg őt, az elfelejtett leveldi Kozma Miklós rádióalapító méltó utódját. Petővári Gyula Budapest dúlt fel bennem a már idézett inkvizítori mondat. Amikor a cella ajtaja becsapódott rengve, volt ereje hozzánk szólni szelíden és ő vígasztalt bennünket azzal, hogy ez itt egészen természetes, hiszen: ide csak férfiakat hoznak, illetőleg ide csak férfiak kerülnek. (Folytatjuk) Böröcz Sándor Birtokadományozás a vármegyében A középkori Pest megye több települése a századok során elpusztult, illetve más községgel egybeolvadt. A mai Űri falu környékén helyezkedett el a 13. századi oklevelek szerint Oszlár, első írásos említése 1252. április 22-röl, ÍV. Béla adományozásából ismert. A király a Gurka nemzetségből való Oltuman- nak adta a falut. Oltuman katonai tettei miatt részesült a birtokban. Amikor a király hadaival 1250-ben az ausztriai Waltersdarf várát ostromolta — „amelyet Isten segítsége révén, vitézeink bátorsá- gával elfoglaltunk és teljesen leromboltunk”— Oltuman „más harcosainkkal együtt férfiason és serényen küzdött a németek ellen”— halljuk a király szavait az oklevélből. A vitéz katona egy másik ütközetben is kitüntette magát, ekkor azonban „súlyosan megsebesült az ellenséges csatasortól, ez a sebesülés jobb keze elgyengüléséhez vezetett”. Helytállásért Oszláron három ekcalja földdel jutalmazta az uralkodó. Az „ekealja föld”mértékegység a 17. századig volt használatos. Eredetileg akkora földet jelentett, amekkorát egy ekével egy év alatt meg lehetett művelni. A középkorban két típusa volt, a „szo- kásos”és a „királyi”. Az előbbi 120, az utóbbi 150 hold szántót jelentett. Mivel királyi adományról volt szó, feltehetően a „királyi”egységet számolták, így Oltuman mintegy 450 holdas birtokhoz jutott Oszláron. Pogány György
