Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-02 / 77. szám
m Fekete Gyula Húsvéti gondolatok Természet-édesanyánkról Nem tudhatom, milyennek látta a vad természetet barlangkori ősapám. Nem tudhatom és nem is fogom megtudni; a régészek, az őstörténészek ezt már soha ki nem deríthetik. Szabadon képzelődhetek tehát. Elképzelem: amikor pirkadat táján kifelé indult ősapám a barlangból — vi- gyázatosan lépkedve, meg ne tapossa szerteheverő társait —, a barlang torkánál óvatosan megállt, kezében a bunkóval, és kifelé figyelt, nem leskelődik-e a közelben veszedelmes vadállat, vadember. Alig hiszem különben, hogy azért kelt fel olyan korán, hogy a napkeltében majd elgyönyörködjék. Vagy abban, ahogyan a vihar tépi-cibálja, földig hajlítja a fiatalabb fákat. Ahogyan a hirtelen leszakadó zápor vízfüggönye csapkod a tájon, vakító villámok cikáznak a sötét go- molyfelhők mögül, és a közeli dördülésekbe ég és föld beleremeg. Milyennek láthatta ezt a vad természetet barlangkori ősapám? Úgy képzelem, hogy félelmes és titokzatos erőnek látta, szeszélyes, kiszámíthatatlan, roppant hatalomnak. Erezve a maga gyengeségét, kiszolgáltatottságát, bizonyára félt tőle, tehát nem is szerethette, és talán soha el sem gyönyörködött benne; nincs mit szeretni, gyönyörködni azon, aminek az ember kiszolgáltatott. Százezer évekkel később barlangkori ősapám kései utóda, a nagyapám, az apám olykor már tudott gyönyörködni is. Leginkább a viselős gomolyfel- hőkben s az eleredő esőben — ha már nagyon kellett az eső. A szikrázó napsütésben — ha kellett a napmeleg. És mennyi gyö- nyörködnivaló van egy parasztgazdaságban a ház körül is, a határban is: itt minden szép, ami jó. Amiből haszna lesz a családnak, ami a kenyeret adja jövőre, amit a piacon, a vásáron pénzzé lehet majd tenni. Nem volt ebbe semmi spekuláció, egyszerűen így látták — de csakugyan így látták — szépnek az udvarbeli állatokat, a kertet, a határban a földet, a vetést, fölöttük az eget, az időjárást — az egész természetet így. Sosem a konkolyt termő, színpompás pipacsmezőt, mindig a szélben fodrozó tiszta búzatengert. „Ejnye, de jó kis eső!” — mondták, ha kellett; „pocsék egy idő!” — ha rosszkor jött. Szép volt, szemüket gyönyörködtető, az alaktalanra hízott disznó, a jól tejelő tehén, a naponta tojó tyúk, a késre érett dugka- csa — minden, ami hasznos a gazdaságban. Szép az, ami érdek nélkül tetszik? — sosem igen hallották, és nyilván sosem is értették volna meg ezt a filozófiát, noha — igazán minden személyes érdek nélkül — a mások szép hízójában, szép lovaiban, szép búzavetésében is el tudtak gyönyörködni. De mindig, mindig a vérükké vált paraszti értékrend szerint. Lehetséges, hogy csak a költők és a költői lelkek gyönyörködtek — Tart pour Fart, magáért a szépségért — a természetben? Ősidőktől fogva — csak a költők? Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül. Oh, természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? — írja Petőfi, kétségkívül nem a haszonelvűség alapján. így a múlt. Ám a jelenben, a civilizált világban, mintha merőben új viszonyt alakítana ki egymással az ember és a természet. Tömegesen, általánosan. Leginkább épp a nagyvárosok népe. Hiszen — mióta nagyvárosok népe? Legfeljebb is: történelmi másodpercek óta. S ehhez képest hány százezer év „programozását” hordja magában — ösztöneiben, vonzalmaiban, hajlamaiban, sejtjeiben — a mai nagyvárosi ember? Hány ezer és tízezer nemzedék örökítette át a génjeit azokba, akik a mai toronyházakban élnek, tíz-tizenkét rétegben egymás fölött? Immár gombnyomással adagolják maguknak a mindennapos világító tüzet, melegítő tüzet, sütő-főző tüzet; kicsontozva, megdarálva veszik a húst, fiié minőségben, dekára a halat. S a legközelebbi kapcsolatuk a természettel: egy szál, cserépben nyomorgó aszparágusz. De összkomfortos, kényelmes, távfűtéses lakásukban is, a 24 fokos melegben kitakarózva, tarajosán hullámzó, hűs vizekről álmodnak, tarkán virágzó domboldalakról; nehéz illatú, . sötét, komoran zúgó fenyvesekről, mohos fatörzsek között surranó őzbakokról, és a fenékig tiszta patak medrében a kövek között elővillanó ezüsthalakról. Ezer és tízezer elődnemzedékünk mindennapos életének mindennapos közege, a vad természet, a mi számunkra már egzotikum. Vagy csak a nagyvárosi szmog, motorzaj, tülekedés közepéből, s a panelház nyolcadik emeleti szű- köcske szobájából kitekintve — elérhetetlennek tetsző távolságok kék ködében — látszik egzotikumnak? Hiszen nincs az a vad természet, amellyel ne azonosulhatna nyomban a bármennyire is civilizált, bármennyire is nagyvárosi ember, ha beleszabadul: kínlódva mászik a sziklás meredekre, gondolatok nélkül hallgatja a patakvíz nyugtató pocsogását, leguggolva, elmerülten figyeli a rezsgő hangyabolyt, belebámul a síró-pattogó tűz parazsába; hanyatt fekszik a harmatos fűben, nézi-nézi a végtelenség néma ragyogását — ki nem érezte még? —, mintha nagyon régen elveszített édesanyjához talált volna vissza. A „modern életérzések” szapora listáiról ki szokták felejteni ezt az érzést, ezt az egyre inkább elhatalmasodó, követelő vágyat a természetközelségre. Márpedig ilyen epeke- dő szerelmet Természetédesanyánk iránt csakis a modern, civilizált ember érezhet, minthogy épp az eltávolodás szítja, mint any- nyi más szenvedélyt, ezt a szerelmet is. Legkivált ilyenkor, húsvét táján, amely nemcsak az Istenfia feltámadásának, a természet újjászületésének is ünnepe. Figyelem magamat, milyen természetesen élményemmé válik még egy elbeszélés közvetítésével is a tajga, a karikára hajló horgászbot, a fürge lazac, a sosem látott falánk pénzes pér, a kimosott fagyökerek bozontja, a vízen barázdát hasító vadrécék, a cirbolyafenyők, kövér tobozaikkal, a gomolygó szúnyogfelhők, a fehéren villanó hósármányok s a harmatcsepp a fűzfalevélen — már hogy volna ismeretlen a mai városi embernek a sosem látott tajga! Százezer évek óta bennünk él. Csak mélyen szunnyadó örökölt emlékeinket kell ébreszteni, nyomban ráismerünk. Bizony, ez a visszavá- gyás Természet-édesanyánkhoz „modern életérzés”, a legmodernebbek közül való. Mennyire magától kínálkozik a szó: Természetédesanyánk, pedig nem is olyan régóta édes anyánk. Kénye-kedvének kiszolgáltatva az ember a szeszélyes élet-halál urát, a zsarnokot látta benne inkább, csak ahogyan a rettegésektől, félelmektől, kiszolgáltatottságtól szabadult évezredek során, úgy kezdte megszeretni. Úgy kezd egyre inkább belészeretni, ábrándozni, álmodozni és álmodni is róla, s immár világméretű mozgalmakban védelmére kel. Azon tűnődöm: vajon a társadalmakban is ez a menetrend? A diktátoroknak, zsarnokoknak, hatalmasságoknak kiszolgáltatott ember — az alattvaló-ember — úgy válik a néphatalommal megbékélt állampolgárrá — hűségessé, ragaszkodóvá, védelmezővé —, ahogyan a félelmektől, a rettegésektől, a kiszolgáltatottságtól szabadul? Mert akkor mi — napjaink erre figyelmeztetnek — még messze vagyunk ettől. Ady Endre Krisztus-kereszt az erdőn Havas Krisztus-kereszt az erdőn, Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgés szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában. Az apám meg vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragot képet S dalolt, hogyha keresztre nézett. Két nyakas, magyar kálvinista. Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, Egymás mellett dalolva ültünk S miként az Idő, úgy röpültünk. Húsz éve elmúlt s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben. Kőből faragott sírkereszt korpusszal Rainer Maria Rilke Angyal Maradj nyugodtan, amidőn az asztalodhoz ül az angyal, kezed simítsa félre halkkal a ráncokat a térítőn. Csak egyszerű étkekkel áldozz, ízlelje meg, ami maradt s emelje tiszta ajakához a mindennapi poharat. Angyal (Pécs, Kőtár, XII. század)
