Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-13 / 85. szám
14 PEST MEGYEI HÍRÍAP TAJOLO 1994. ÁPRILIS 13., SZERDA Két domb között a völgyben: Dány Néha már alig tud kiegyenesedni a derék Aligha jelent meg az utóbbi fél évszázadban olyan jelesebb írás, amely ne a gobelinkészítés egyik fellegváraként említené a történelmi múltú Pest megyei települést. A köztudat egy másik, első hallásra kissé meghökkentő dányi kenyérkereső foglalatosságot is számon tart. Az ’50-es évek óta a férfiak közül meglehetősen sokan járnak be dolgozni Budapestre — a temetőkbe. Nincs olyan fővárosi temetkezési hely, legfőképpen az Újköztemető, ahol a sírásók, halottvivők, halottkísé- rők között ne lenne néhány dányi illetőségű férfiember. Mindemellett és elsősorban: a munkaképes korú dányiak természetesen mint téesztagok a földből, s mint bejárók az iparból éltek. Legalábbis így volt ez egészen a közelmúltig. De változott-e valamit e téren a helyzet, s ha igen, mit, milyen irányban? Gádor András polgármester elöljáróban leszögezi, hogy az utóbbi évek természetesen Dány fölött sem suhantak el nyomtalanul, alapjaiban azonban — ami a keresőképes lakosság foglalkoztatottságát illeti — nem változott meg a világ. Hajnalonta ma is viszonylag népes sereg kel útra a főváros s más városok üzemeibe, s a fővárosi temetők alkalmazottai között ma is szép számmal találhatók dányiak, ha nem is olyan sokan, mint korábban. Jellemzőbb azonban a falura ma is a gobelinezés. Ennek sok évtizedes, talán évszáza- ' dós hagyományai vannak. Hogy miként alakulhatott így ezen a vidéken, s nemcsak Dányban, hanem Pándon, Sülysápon, Kákán, Tóalmáson, Zsámbokon s még néhány más közeli településen ez a szép háziipar, már-már művészet, azon jó néhányszor már a polgármester is elgondolkodott. A falut elkerülték az útvonalak A jelenséget nem csupán „saját kútfőre”, hanem Fényes Eleknek a környékről szóló klasszikus monográfiájára hagyatkozva Dány külvilágtól való elszigeteltségével hozza összefüggésbe. Dányt a múltban elkerülték az útvonalak, a Reng Lajos: Becsületből, emberségből is példát mutatott vasútvonalak, s ez előnnyel, s persze hátránnyal is járt. Az előnyök között említi Gódor András azt, hogy a civilizáció s annak árnyoldala lassabban és kevésbé érte el a települést; ezzel magyarázható, hogy megőrizte jellegzetes belső' tartását, határozott és nap mint nap könnyen kimutatható sajátos értékrendjét. Mindezt még az átmeneti diktatúrák sem tudták megsemmisíteni. Természetesen a civilizációnak az előnyei is kevéssé jutottak el — miként Fényes Elek úja — a két domb találkozásánál, a völgyben meghúzódó faluig. A régebbi múltban például nem volt jellemző, hogy nagyobb számban tovább tanultak volna a gyerekek. Nem utolsósorban azért, mert meglehetősen nehéz volt a faluból kimozdulni. Talán a gobelinvarrás is úgy alakulhatott ki, terjedhetett el, hogy helyben, otthon lehetett művelni. A polgármester gyerekkorából még emlékszik arra, amint a nagylányok és fiatalasszonyok még nyáridőben is kint ültek az utcán, a ház előtt, ösz- •szeverődve' csapatokba, és készült a hímzés. Ma ez így már természetesen nem látható, meg nem található, a gobeline- zőknek erre a célra immáron évtizedekkel ezelőtt külön házat, afféle műhelyt alakítottak ki. A keresőképes embereknek, férfiaknak, nőknek egyaránt kenyeret döntően ma is a föld kínál, a középpontban ma is a föld áll. Sok hányattatás után, a törvényeknek megfelelően a termelőszövetkezet átalakult, élére tiszta kezű és „lélekben is tiszta” vezető, Monostori József került, s a kis közösség mind eredményesebben keresi a gazdálkodás és a termékeladás újszerű formáit. Működik egy másik szövetkezeti közösség is, amely kivált a hagyományos korábbi termelőszövetkezetből, az ő tevékenységük révén is biztató a határ. A magángazdákból pedig a közelmúltban létrejött a gazdakör. Vezetője Szekeres József agrármérnök, aki az édesapjával együtt mintegy negyven hektáron gazdálkodik. A polgármester azt mondja: éppen tegnap járt feléjük, s látta, szerelik a gépeket, nagy munkában vannak, hiszen most van a burgonyavetésnek az ideje, s készülnek a kukoricavetésre. Jelentős mennyiségű mákot is elvetettek, ami errefelé kuriózumnak számít. Az adja rá a fejét, aki szereti Nem különlegesség, hanem mindennapi megszokott pénz- kereseti lehetőség a dányiak- nak a gobelinezés. Az asszonyok közül viszonylag sokan — negyvenen — bedolgozóként kötődnek a budapesti székhelyű Gobelin Háziipari Szövetkezethez, tízen azonban Balogh Istvánná részlegvezető irányításával üzemszerűen űzik a mesterséget. A szövetkezet dányi műhelyébe meghatározott időre, reggel fél nyolcra járnak az asszonyok, s délután fél ötig alig-alig áll meg a kezük. Napi nyolc órában végzik ezt az aprólékos, nagy figyelmet, jó ízlést, ügyességet követelő munkát. Ha vendég érkezik, csendesek, a szavukat is alig hallani, később azonban feloldódnak, s a vidám szóáradatból az derül ki, hogy szeretik a gobeli- nezést. Pedig valóban nehéz munka órákon át a rámá fölé hajolni, néha-néha már alig tud kiegyenesedni a derekuk, de hát, mint mondják, erre adták az életüket. Az is igaz, hogy az apró tűkkel órákon keresztül öltögetni a színes fonalat fizikai megterhelés, ehhez viszont csak annyit tesznek hozzá: megszokták. Azonkívül pedig van, akinek ez megnyugvást jelent. Azt is elmondják: lám csak, fényárban úszik a terem, mégis, vagy talán éppen ezért, egy idő után káprázik a szemük, és néhányuknak már nélkülözhetetlen munkaeszközzé vált a szemüveg. Senki ne higgye azonban, hogy kizárólag a megélhetési kényszer, a pénzkereseti lehetőség vonzotta ide az asszonyokat. Go- belinezésre ugyanis csak az adja a fejét s az marad meg itt, akit érdekel a hímzés, aki szereti ezt. Mert igaz, hogy megerőltető a hófehér selyemszita egy-egy négyzetcentiméterére vékony selyemfonálból pontosan kétszázhuszonöt szemet ölteni, de ugyanakkor örömet ad, sikert jelent, s gyönyörködteti a szín'ek kavalkádja a szemet. Valahányan anyjuktól, nagyanyjuktól örökölték a gobelinezés készségét, a tudást, mindemellett valószínűleg tehetség is szükségeltetik ehhez. Szépérzék bizonyosan. Ä dányi asszonyok a szövetkezetben nap mint nap készítik többnyire a barokk faliképeket, az ékszerdoboz-betéteket, a szemüvegtokok díszeit, s gyakran kapnak a pesti központtól hatalmas gyapjú faliképekre is megrendelést. Pontosan nem tudják, csak hallják, sejtik, hogy kezük munkája gyakran dollárezreket ér, s az elkészült remekművek Olaszországba, Svájcba, Ausztriába, Japánba, Hollandiába, s még a tengeren túlra is elviszik a dányi asszonyok hírét. Néha úgy érzik, egy-egy különleges remekművel a lelkűk egy darabkája is messzire megy. Szívesen gondolnak például arra a kézimunkára, amely Erzsébet királynő alakját örökítette meg, szépre sikerült Diana hercegnő a gyermekeivel, s egyedi darab volt és kiállításra ment a Madonnakép. A pápalátogatás is szép emlék maradt, csodálatos kis képekkel tisztelték meg az eseményt. A szövetkezetben dolgozó dányi asszonyok ebből élnek, ezzel keresik a kenyerüket. Arra azonban rendszerint már sem idejük, sem erejük nem marad, hogy szabad idejükben maguknak is hímezzenek virágokat. A benti munka után otthon vár rájuk a család, a ház körüli gazdaság. A „temetkezéshez” kellett a protekció Reng Lajos egyike Dány köz- tiszteletben álló polgárainak, és egy abból a meglehetősen népes seregből, amely évtizedekig naponta bejárt Budapestre, a Fővárosi Temetkezési Intézethez, vagy ahogy ők mondják: a temetkezéshez, dolgozni. Portája rendezett, igényes. 1989-ben töltötte be a 60. életévét és azóta nyugdíjasként éli az életét. A temetkezéshez — pontosan emlékszik — 1952. augusztus 18-án lépett be, kocsisnak. Soha nem hitte volna, hogy valaha is lovakkal foglalatoskodik, majd megszerezvén a jogosítványt, gépkocsit vezet. Szülei szegény emberek voltak, a földből éltek, a más földjén napszámban dolgoztak. Később kaptak ugyan földet, de alig élvezhették az örömét, jött az első téeszszfer- vezés. A fiatal házasembert barátai, Kovács ,Jancsi” és Kovács „Pista” hívták a temetkezéshez, és Reng Lajos ment velük. Megtiszteltetésnek vette a lehetőséget. Rangot jelentett a temetkezési vállalatnál dolgozni, biztosított volt a megélhetés is, igaz, elsősorban a borravaló miatt. Az is igaz, némi szorongással lépte át — emlékszik — először Rákoskeresztúr kapuját, furamód azonban nem a halottak közelsége miatt, hanem mert azt sem tudta, hogyan kell a díszes szerszámot rátenni egy lóra. Kemény, szigorú főnököt kapott az öreg Péter Sándor személyében, de — Isten nyugosztalja — ma is áldja a nevét. Nemcsak a szakmát tanulta meg tőle, becsületből, emberségből is példát mutatott neki. Azt mondja Reng Lajos: reszortja volt egy időben a Gyűjtőfogház „ellátása” is. Gyakran szállított a temető árkába kivégzetteket. Törvény által halálra ítélt bűnözőket. És 1956 novembere után — forradalmárokat. Volt idő, emlékszik, hogy a hősök hozzátartozói nagy titokban megkeresték, .? ő megmutatta a jeltelen sírokat. Reng Lajos évtizedekig járt be Dányból hajnalonta, s késő este volt, mire hazaért. Az Újköztemetőben névről ismerték egymást az ott dolgozó dányiak; miként a tóalmásiak, a tápióságiak, a szentmártonkáta- iak és a kókaiak is. Erről a környékről jártak be sokan. Valamikor régen odavetődhettek néhányan, és azután egyik hívta, vitte be a másikat. Az ötvenes-hatvanas években jól jött a protekció. Manapság? Még mostanában is dolgoznak a temetkezésnél dányiak; Reng Lajosnak is van rokona, aki ott dolgozik. Biztos azonban, hogy egy ideje felhígult nagyon a temetői dolgozók serege. Deregán Gábor Szukebb hazánk A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Dány községben, a főút mellett a pataknál, egy kőoszlop tetején Nepomuki Szent János szobra látható. Az oszlop hasáb alakú talapzatán a felirat már elmosódott, de az egyházlátogatási jegyzőkönyvben, az úgynevezett canonica visitatióban a szobrot már 1777-ben említik. A Pest Megyei Hírlap hasábjain már többször volt szó Nepomuki Szent János-szob- rokról, amikor a szent élet- történetét is ismertettük. Erre most nem térünk ki ismételten, csak arra emlékeztetünk, hogy bár 600 évvel ezelőtt halt vértanú- halált, csak a XVIII. században, 1729-ben avatták szentté Nepomuki János kanonokot. Tiszteletét főképp a jezsuiták ösztönözték a reformáció után, különösen a Duna menti országokban; cseh, német, psztrák és magyar földön, így érthető, hogy nálunk is sok Nepomuki-szobor található, de elhanyagoltságuk miatt számuk egyre fogy. A dányi szobor nem sokban különbözik a többi Nepomuki Szent János- szobortól, legföljebb any- nyiban, hogy hajadonfővel mutatja a szentet. Ez szokatlan, de a karima nélküli kanonoki süveg azért mégis ott található a bal kezében, amellyel a jobbjára fektetett feszületet is fogja. Ami a szoborban hatásos és csaknem művészi megoldásra utal, az az elhelyezése az egyszerű, de jó arányú oszlopon. Ez egyben ki is emeli környezetéből és hangsúlyt ad neki. Ma, amikor az egész világon a régi faluképet szétesés fenyegeti, mert a házak — a jogos igények szerint — megújulnak, lassanként csak a templom és egy-egy kápolna, kereszt, Mária-oszlop vagy éppen Nepomuki Szent János-szo- bor képes még átmenteni valamit a régi falukép hangulatából. Lehet, hogy ma még nem érzékelhető Dákincse nyon nagy átalakulás, de idővel mégis be fog következni, és akkor nagy értéke lesz a réginek, mert az ilyen öreg szobor a település régi voltát hitelesíti. A dányi Nepomuki Szent Já- nos-szobor nem védett műemlék, ezért a lakosság részéről fokozottabb védelemre szorul, mert ilyen emlékekből áll össze a helyi történelem. Pamer Nóra Gódor András: A faluban nem nagy gond a munkanélküliség Háromszálas fonalból készül a nagyméretű gyapjú falikép A szerző felvételei
