Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-12 / 84. szám
14 PEST MEGYE1 HÍRLAP VELEMENY 1994. ÁPRILIS 12.. KEDD Jegyzések bocsánatkérésról és kollektív bűnösségről Jehuda Don: „Antall József mindig kitért a bocsánatkérés elől.” Nincs önkéntesebb, belülről faka- dóbb, mint a bűnbánat. Az ember gyakran vétkezik a másik ember ellen: megkárosítja javaiban, megtámadja egészségét azzal, hogy szorongást, félelmet, elkeseredést kelt benne. Nem tud az ember ellenállni a hatalom élvezetének és a fölény diadalmámorának; még amikor azt hirdeti, hogy a másikba szerelmes, túlságosan is gyakran önnönmagába szerelmes inkább. Az emberbe eleve beépített lelkiismeret olyan, mint egy belső ellenőrző szerv: az ember vétkezik/vétkezett. Akik tudományos nagyképűséggel magyarázzák, hogy a lelkiismeret nem egyéb, mint az emberbe bevetített társadalmi normatíva, eltalálják szarva közt a tőgyét: hát hiszen az ember éppen annyira közösség, mint amennyire egyéniség. Akkor kél az emberben a vágy, hogy bocsánatot kérjen. Vagyis megmondja őszintén felebarátjának: vétkeztem ellened, sajnálom, hogy bajt, keserűséget, boldogtalanságot okoztam neked ebben a rövid életben, melyben minden percért kár. Kérlek, bocsáss meg, vagyis engedd el nekem tartozásomat, mely életem végéig nyomna engem, ha nem engednéd el. Jóváteszem, igyekszem neked örömet okozni, hátha pótolni tudom valamelyest, amitől megfosztottalak. Ne táplálj irántam haragot, ne érezzem felőled a fenyegetést, élj velem békességben. Ez csak a lelkiismeret mélyéről jöhet. Nincs olyan jogszabály, mely kikényszeríthetné. Amikor a bíróság bocsánatkérésre kötelezi az alperest, ezzel csak további ellenségeskedés magvát hinti el: az a bizonyos alperes sohasem felejti el, hogy bocsánatkérésre kötelezték, hogy „ellenfele” előtt „megalázkodásra” kényszerítették, s hogy ezt neki nagyobb anyagi veszteség elkerülése végett, jobb meggyőződése ellenére meg kellett tennie. A kötelező bocsánatkérés nem bocsánatkérés, nem is követi bocsánat: egy háborúnak zajlott le csatája, melyben az egyik nyert, a másik vesztett, s készülnek a háború következő csatájára. A bűnbánat és a bocsánat a lelki egészség feltétele, azé, amit a keresztyén terminológia üdvösségnek nevez. Ha ez nincs, halmozódnak az emberben a feszültségek és a szorongások, fiziológiai szinten mérgek termelődnek, s az ember már ebben az életben elkárhozik tőlük. A felhalmozott gyűlölet és félelem pokollá teszi az életet. Ezeket a mérgező terheket ki kell dobni, meg kell szabadítani tőlük az emberi pszichét; a „búcsú” és a „bocsánat” szó ótörök eredetije kiürítést, megszabadítást jelent. Ez nem szabályok és nem parancsok dolga: ez a lelkeké. Bocsánatot csak az várhat, aki maga is megbocsát. A tartozások elengedésének lánca ez az emberi világban: minden ember ellen elkövetett vétek Isten ellen követtetett el, mert az emberiség egészében Isten teremtménye és Isten függvénye. S ezért ha az ember megbocsát is, nem biztos, hogy a tartozást Isten is elengedi. Megteszi, de csak abban a mértékben, amennyire ember is megbocsát az ellene vétkezőknek. Nemzet és nemzet; nemzet és egyén Van azonban az emberi viszonyoknak egy másik kategóriája is: a „kollektív” vétkeké. A nemzeteknek is van személyiségük, s ha nemzet nemzet ell§n „vétkezik” a bocsánatot kiengesztelő- désnek hívják. A nemzetek érdeksúrlódásait tekintetbe kell venni; az egyén feláldozhatja érdekeit más egyénekért és főképpen a közösségért, ám a közösség nem hoz áldozatokat, a közösség sohasem altruista, jövendő nemzedékei számára ki kell csikarnia az élettől a lehető legjobb feltételeket. S mert ez mindegyik közösségre egyaránt érvényes, a nemzetek egymás iránt való ki- engesztelődése az ésszerű „kompromisszum”, a kiegyezés, melynek során mindegyik nyer valamit és veszít is. Annyiról mondhat le érdekeiből, amennyi nem ér fel egy esetleges összecsapás előrelátható veszteségével. A nemzetek nem kémek bocsánatot egymástól, hanem felkínálnak és követelnek. Ha megegyeznek, megtörtént a kölcsönös megbocsátás, az olyan tartozások elengedése, melyeket egyébként csak erőszakkal volna lehetőség behajtani. Ha egyén vétkezik közösség, nemzet ellen, a közösség megbocsáthat, de ilyen kötelezettsége nincs. Isten a nemzetnek szabad döntési jogot adott ebben a tekintetben. Ki- nek-kinek meg kell bocsátania az ellene vétkezőnek, ha Istentől is bocsánatra számít; ám a nemzet nevében a nemzet ellen vétőnek megbocsátani feljogosítva nincs. A nemzet és árulói Ki az, aki a nemzet ellen vét? Az, aki megsérti a nemzet létérdekeit, beleértve ezekbe a nemzet jövőjének lehető legjobb feltételeit. Más szóval: a nemzet ellen elkövetett bűn az árulás. Mivel a közösségi lét az egyéni lét, az emberi személyiség alapfeltétele. a nemzeti kohézió rombolása, a nemzeti érdek (a nemzet lét- fenntartása és létátörökítése szükségleteinek összessége) elárulása megbocsáthatatlan bűn, hiszen nincs, aki megbocsássa. Lehet-e egy nemzetnek érdeke, hogy más nemzetnek vagy nemzeteknek szabadságát és önrendelkezését megsemmisítse, szabadságát szűkítse, vagy teljesen elvegye? Ez nem lehet nemzeti érdek, mert a nemzeti létet állandó fenyegetéssel terheli meg, az elnyomottak erőszakos akcióinak fenyegetésével, melyek a szabadság és önrendelkezés visszaszerzésére irányulnak. Következésképpen azok, akik egy nemzet tudatát más nemzetek elnyomásának irányában befolyásolják, saját nemzeti érdekei ellen lépnek fel, akkor is, ha a nemzet „hatalmi ambícióinak” érvényesítését nemzeti érdeknek tüntetik fel. Lehet-e egy nemzetnek érdeke, hogy más nemzetek kultúráját és hagyományait megsemmisítse, oly módon, hogy a saját kultúráját és hagyományait erőszakolja rájuk? Ez egyetlen nemzetnek sem lehet érdeke, mert ezzel megfosztja saját magát a viszonyítási lehetőségektől, amelyek éppen saját kultúráját táplálják. Csökkenti a változatosságot, márpedig a változatosság növelése teszi életképessé a rendszereket, s így a Világegyetem egyik alapvető törvénye. A nemzetek azóta, hogy a rendi társadalom átadta helyét a polgári társadalomnak, a polgári jogegyenlőség alapján szabályos időközönként megtartott választásokon fejezik ki akaratukat és törekvéseiket. A választásokon kinyilvánított többségi nemzeti akarat hozza létre a nemzet különböző törekvéseit arányosan képviselő parlamenteket és ezek a maguk többségéből kiállított kormányt, amely addig, amíg hivatali ideje le nem jár, illetve a hivatali időn belül a parlament többségének bizalmát búja, a nemzet felhatalmazásából kormányoz. Az olyan kormány, amely nem ezen az alapon, hanem egy társadalmi csoport, egy belső fegyveres erő vagy valamilyen külső hatalom erőszakos akaratérvényesítésének következtében kormányoz, nem tekinthető a nemzeti akarat kifejezőjének. A legújabbkori magyar történelemben tehát nem a magyar nemzeti akaratot fejezte ki az 1944. március 19-e után, a nemzetiszocialista német hatalmi erőszak akaratából tevékenykedő Sztójay-kormány, a kizárólag államfői akaratból alakult Lakatos-kormány és a német katonai agresszióval létrejött Szálasi- kormány. A magyar alkotmányosság szempontjából exlex állapotnak kellene tekinteni azt a negyven évet, amelynek során egy pártnak nevezett erőszakszervezet a szovjet hatalom parancsait végrehajtva gyakorolt idegen fegyveres erővel fenntartott önkényuralmat a magyar népen. Mivel ez idő alatt a magyar nemzet nem volt ura akaratának, 1944. március 19-étől fogva 1990 márciusáig, a szovjet uralom utáni első szabad, általános és titkos választás kampányának kezdetéig, a magyar nemzet nem tehető felelőssé semmiért, amit a törvénytelen kormányok idegen fegyveres erők ellenőrzése alatt tettek. Ebből az időszakból ki kell venni az 1956. október 23-át követő két hetet, amikor is forradalom és szabadságharc volt Magyarországon. Mindazok, akik idegen fegyveres erők akaratának alávetve magukat, a nemzeti akarat bénultságának idejében „pallosjogszerű” döntési jogokat gyakoroltak s így a nemzeti létfeltételek rombolói voltak, árulók. Kivételnek kell tekinteni ezek közül azokat, akik kritikus helyzetekben pozíciójukat a nemzeti érdekek szolgálatára használták fel. Ilyenek azonban elenyészően kevesen voltak. Az 1994. évi választáson a nemzet nyilatkozni fog, kíván-e megbocsátani azoknak, akik az 1956-os forradalom leverése után hajlandók voltak törvénytelen hatalmat gyakorolni a szovjet fegyveres erők megbízásából és ellenőrzése alatt. Ha igen, a nemzetnek ezt az akaratát éppen úgy tudomásul kell venni és tiszteletben kell tartani, mint azt, ha ezt a megbocsátást elutasítja. Azt azonban, hogy a nemzet bárkitől bocsánatot kérjen azért, amit elárulói 1944. március 19. után tettek, mint abszurdumot, el kell utasítani. A bűnt a magyarság ellen követték el Izraeli részről és nemzetközi zsidószervezetekben újra meg újra elhangzik az a követelés, hogy az 1990-ben szabadon megválasztott országgyűlés, illetve ennek akaratából hivatalban lévő törvényes magyar kormány kérjen bocsánatot a zsidóságtól az 1944. március 19-i megszállás után bekövetkezett atrocitásokért és azért, hogy a hitleri erőszakszervek parancsait végrehajtó nem törvényes kormány szervei együttműködtek az Eichmann-kommandóval zsidó vallású, illetve származású magyar állampolgárok megsemmisítő táborokba hurcolásában. Ennek a bocsánatkérésnek a magyar nemzet nevében kellene bekövetkeznie, annak a megállapításnak elfogadásával, hogy a magyar nemzet követett el bűnt az azóta, vagyis később létrejött zsidó nemzet ellen. A követelés többszörösen is alaptalan. Azokat az intézkedéseket, melyeknek végső célját a végrehajtók nemcsak a közvélemény előtt, hanem még a mozgásában és hivatali funkcióinak gyakorlásában is korlátozott államfő előtt is eltitkolták, a nemzet árulói foganatosították. Azok, akikkel szemben ezeket az emberijog-tipró intézkedéseket hozták, nem az akkor még nem létező zsidó nemzet tagjai, hanem a magyar nemzet szerves részét alkotó magyar állampolgárok voltak. Ebből következőleg ez a hetekig tartó példátlan Szent Bertalan-éjtszaka a magyar nemzet belügye. A bűnt az idegen zsoldba szegődött árulók akkor is magyarok ellen követték el, ha önkényesen és a nemzet akarata ellenére kiközösítették őket. mint zsidókat a magyarságból. Az áldozatok zsidó vallású magyarok voltak, míg az árulókat a nemzet kiközösítette magából és sokan közülük halálbüntetésben részesültek. Mindebből következik, hogy a magyar nemzet nem követett el semmiféle bűnt a zsidósággal szemben. Bűnt a magyar nemzettel szemben követtek el: először az 1920. évi Párizs környéki békeszerződés-rendszerben, amely a magyar nemzetet darabokra szaggatta, a maradék országot védtelenné tette bármiféle erőszakkal szemben; másodszor az 1930-as évek második felében, amikor a védtelenné tett Magyarországot cinikusan kiszolgáltatták a náci-német hatalom kényének-kedvé- nek; harmadszor a második világháborúban, amikor megakadályoztak minden magyar kísérletet a nyugati szövetségesek oldalára való átállásra (s ennek ürügyéül éppen azt a tényt hozták fel, hogy Magyarország adott védelmet a környező országok zsidó menekültjeinek); negyedszer a teheráni és moszkvai csúcstalálkozókon, amelyeken Magyarországot a szövetségesek győzelme után a szovjet érdekszférába utalták. Mindez világossá teszi, hogy a magyar zsidók százezreinek megsemmisülése a nyugati szövetségesek lelkiismeretét terhelné, ha ilyenről lehetne beszélni. Mind az izraeli, mind a magyar kormány realitásérzékét mutatja, hogy ötven év múltán egyik sem szándékszik a mai utódkormányokon számon kérni F. D. Roosevelt és W. Churchill kormányainak felelősségét. Annál érthetetlenebb, hogy az izraeli közvéleményt a magyar kormány vonatkozásában ez a realitásérzék cserbenhagyja. A mai magyar kormány, a néhai Antall József és utódja, Boross Péter kormánya nem utódja a Sztójay-kormánynak, nem utódja a Szálasi-kormánynak, hiszen ezek nem a magyar nép kormányai, hanem a német erőszakszervezetek apparátusai voltak. Az erőszakapparátusok magyar személyzetének parancsvégrehajtásáért a magyar nemzetet nem lehet felelőssé tenni. A csendőrség nem úgy volt nevelve, hogy parancsmegtagadás egyáltalán eszébe jusson. Ezt a csendőrséget az államhatalom nem "zsidó magyarok ellen éppen úgy felhasználta, mint a zsidók ellen. Gépies parancsteljesítő magatartásukat mutatja, hogy ugyanúgy teljesítették a parancsot a felvonulásra Budapest ellen, mint a később kapott parancsot az elvonulásra Budapest alól. A csendőrség parancsnoka Himmler birodalmi SS-főparancsnok beosztottja volt és sem a kormánytól, sem az államfőtől nem fogadott el utasítást, kizárólag Himmlertől. Ebbe a megalázó helyzetbe, mint rámutattunk, a magyar nemzeti önérzetet és a magyar államiságot azok az angolszász hatalmak hozták, amelyek Magyarországot először Hitler, majd Sztálin fegyveres erőinek szolgáltatták ki. Vétlenek megalázása, vagy megbékélés és szeretet A bocsánatkérés követelése hiba. Mint mondottuk, bocsánatkérés csak belülről fakadhat, s csak a lekiismeret ösztönzésére. Ha a magyarság bűnösnek érezné magát a magyar zsidók százezreinek lemészárlásában (akkor is ezt a szót alkalmazzuk, ha jóval kisebb részben történt vérontással, mint gázzal), a nemzeti lelkiismeret szava ugyanazzal a komor szenvedélyességgel szólalt volna meg, mint a török megszállás katasztrófája után, a XVI. században. A magyar nép önmaga előtt szégyelli tehetetlenségét, azt, hogy nem állt ellen. Ez alól azonban maguk a zsidó áldozatok sem kivételek. Magyarországon nem volt varsói gettó; a magukat sárga csillaggal engedelmesen megbélyegző áldozatok sehol sem kíséreltek meg ellenállást. A „németországi munkára” felsorakoztatott ugyanúgy a túlélésben reménykedett és ugyanúgy elképzelhetetlennek tartotta az iparszerű megsemmisítést, mint itthon maradt nem zsidó szomszédja, aki egy kicsi odadugott csomagocskával próbálta nyugtatni riadt lelkiismeretét. A magyar nép megdöbbenéssel vette tudomásul, mi minden történhetik meg vele, s mikor utolsó erejét összeszedve 1956-ban talpra ugrott, s mikor azt látta, hogy a sokszoros és irgalmatlan túlerővel szemben éppen úgy magára hagyják, mint 1944-ben és 1920-ban, hitét vesztette etikában és emberségben, s európaiságon attól kezdve nem értett mást, csak dü- hödten pazarló fogyasztást. A bocsánatkérés követelése nem más, mint a mai zsidóság vágya arra, hogy megalázza a mai magyarokat. Megalázni azokat, akiknek már nem élményük apáik és nagyapáik élménye, akiknek immár nem kérdés az, ki zsidó és ki nem, akik születésüktől kezdve ártatlanok azokban a viszályokban, melyek valaha közvetlen elődeiket megosztották. Nem tudnak bocsánatot kérni, hiszen nem követték el azt a bűnt, amiért megalázással akarják büntetni őket. Kormányszintű bocsánatkérés egy olyan kormány részéről, amely sem a valóságban, sem jogilag nem tekinthető a megszálló hatalom magyar anyanyelvű végrehajtó apparátusa utódjának, éspedig egy post factum létrejött állam elvárása alapján, amely csaknem százezer magyar állampolgár hazájának, anyaországának és protektorának tekinti magát, egyfelől a kollektív bűnösség abszurd elvének elismerése, másfelől a magyar nemzeti szuverenitásról való lemondás lenne. Ez kien- gesztelődés helyett újabb ellenségeskedés magvát hintené el a megalázónak lelkében. A mai magyar kormány, melynek egyik elnöke, 1993 decemberében bekövetkezett haláláig, úgy viselkedett, ahogyan az a magyar zsidók védelmében önfeláldozó bátorságával kitűnt tisztviselő fiához illik, több ízben hangsúlyosan kijelentette, hogy a magyar nemzet szeretettel tárja ki karját magyar zsidó testvérei előtt, és baráti érzelmekkel viseltetik Izrael népe iránt. Ez a valóság. Bűn lenne elrontani. A /
