Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-01 / 76. szám

1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS L, PÉNTEK J3 Szomorú mérleg Jancsó Miklósról Amikor Jancsó Mik­lós, volt cisztercita gimnáziumi osztály­társamnak az érett­ségink óta tanúsított emberi magatartását kívánom meg­világítani, távol áll tőlem minden rossz szándék vagy harag. Benne — őszinte saj­nálkozással — egy fausti embert látok, akinek nincs végzete, csak sorsa van, amelynek alakulása attól függ, hogyan cselekszik az adott helyzetekben, a kísér­tések között. Ő sajnos olyan embertípus, akire vi­selt dolgai alapján ráillik a szentencia: „Amilyen a jel­lemed, olyan a sorsod is.” Ami belőlem a Jancsó iránti mély sajnálkozást ki­váltja, az a bennem megma­radt sok szép emlék, amit róla, mint kiegyensúlyozott osztálytársamról hordozok emlékezetemben. Mégis, öt­venöt év után el kell marasz­talnom őt emberi magatartá­sa, erkölcsi cselekedetei mi­att. Az elmarasztalást szo­morúsággal teszem, Ná- mesdy Medárd, hőn szere­tett osztályfőnökünk helyett is, akinek fő pedagógiai tö­rekvése a magas etikára való nevelés volt. Jancsó Miklós gimnazista korában magisztrátusi veze­tő, titkár volt a patinás múl­tú iskolánk Mária-kongregá- ciójában, tagja volt a cser­készcsapatnak és a diákmisé­inken sohasem maradt ki a szentáldozók közül. Gyako­riak voltak a nyilvános sze­replései is. Egy Szent Imre- ünnepélyen a „Tragikus ma­gyar” című verset, egy mási­kon Sík Sándor „Karácsony este van” című szép költemé­nyét szavalta. 1939 tavaszán a székesfehérvári Erzsébet- ligeti honvédemlékműnél a magyar hősökről szóló haza­fias verset adta elő. Érettségi után teljesen el­tűnt az osztálytársak látókö­réből. A küldött meghívók ellenére sem jelent meg érettségi találkozóinkon, ne­vével csak a pártállam ide­jén rendezett filmjein ke­resztül találkoztunk. Film­jei nem nyújtottak rendezői művészetet sem, amelynek hiányát Jancsó 1992. au­gusztus 28-án a Nők Lapjá­ban közölt interjújában maga is elismerte. Az állam pénzén Olaszor­szágban tíz évig dolgozott a „Magánbűnözők, közerköl­csök” című pornográf film­jén, amely úgy megbotrán­koztatta az olaszokat, hogy a. film forgalmazását hatósá­gilag betiltották. Filmjének bukásáról így nyilatkozott: „Filmemet a szerencsétlen kispolgári korlátoltság por­nográfiának minősíti. Ez a minősítés egy cseppet sem érdekel, szerintem ez a foga­lom nem létezik!” E ferde nyilatkozatának hiteles hangsúlyát Hernádi Gyula „Jancsó szeretői” című, íz­léstelen hangú könyve iga­zolta, amelyben Jancsó szá­jába adta a szót, aki 520 sze­retőjéről számolt be, közü­lük sok közismert, élő nőt név szerint is megemlítve. A szerelmi aktusok lefolyta­tását aprólékosan, kéjeleg- ve részletezi, melynek szö­vegéből még citálni is ízlés­telen volna. Azon dicsekvé­sét azonban nem hagyha­tom említés nélkül, hogy tíz évig — amíg Olaszország­ban tartózkodott — bigámi­ában élt — mint írja: „Olaszországban Gionná- val, itthon Mártával.” Ezt az életmódot a pártál­lam messzemenő, magasan jutalmazott támogatásával volt képes elérni, amelynek hűséges vazallusa és szekér­tolója volt, amíg az öntuda­tos volt osztálytársai diplo­májukkal a legjobb esetben alacsony beosztásban, meg­tűrt személyekként nyomo­rogtak. Azt lehetett volna gondol­ni, hogy majd a rendszervál­tásunk kisöpri közéletünk­ből az ilyen karrieristákat, de közvetlenül a köztársa­ság megszületése után meg­döbbenéssel kellett látnunk, hogy a tévében Göncz Ár­pád köztársasági elnök kezé­ből elsőnek éppen Jancsó Miklós vehette át „a film- művészeti tevékenysége el­ismeréseként, 70. születés­napja alkalmából” a Köztár­saság Arany Érdemkereszt­je magas kitüntetést. (!?) Aztán láttuk őt a charta­gyűléseken, ahol már politi­kusként felszólalva „na­gyobb kenyeret” követelt a kormánytól. Láthattuk nem­rég a Rádió előtti gyűlésen is, amint a mikrofon elé lép­ve kijelentette, hogy „ve­szélyben van hazánkban a megszólalás szabadsága”. Úgy látszik, megtalálta már az őt megértő politikusokat, akik révén reménykedhet, hogy ismét megkaphatja a „nagyobb kenyeret”. Jancsó Miklósnak meg volna a lehetősége a „sza­bad szólásra”, ha mélyen magába szállva, elzarándo­kolna a még élő osztálytár­sai közé, akik pünkösdkor tartják 55. érettségi találko­zójukat az ősi alma mater falai között. A találkozót be­vezető érsek-püspök, volt is­kolatársunk, és a zirci apát által koncelebrált szentmi­sén módja lenne visszagon­dolni a szép és romlatlan if­júságára. Mert tudnfa kell, hogy az Isten irgalmas! Az­tán elbeszélgethetne — nyíl­tan — a pártállam idején ha- zafiságukért sok bebörtön­zött egykori volt osztálytár­sával is... Monostory Imre Tököl Fals hangok a szélsőbalon *§ Boldogult diákko­romban a hatvani Bajza Gimnázium vegyes karában éne­keltem. A basszus mindig a (szélsőjbal oldalon állt. Akaratomon kívül akkor ott kellett állnom. Áldott emlé­kű karvezetőnk, Török Gyu­la tanár úr — hála abszolút hallásának, mindig kiszűrte már a szólampróbákon a be­tévedt fals hangokat, s így szólt: „Uraim, nem érzik, hogy esik a basszus?” Sajnos, a mai politika szél­sőbalját nem korrigálhatja Török tanár úr, pedig ugyan­csak rájuk fémé! T. Gy. „elv­társ”, a Munkáspárt szólam- vezetője folyamatosan fals irányba vezeti a szélsőbal mai „basszistáit”... Legfris­sebb magyarázata szerint az 1990-es választásokon a poli­tikai erők „tehetségtelenebb része” diadalmaskodott! Pe­dig, ha csak szikrája lenne benne a realitásnak, tüstént csatlakozhatna „pufajkás” eszmetársainak „hívőtagoza­tához”, s befizethetne egy te- deumra az elmúlt négy év tü­relmét megköszönve. Abban igaza lehet T. Gy.-nek, hogy a jelenlegi „kurzus” bizo­nyos tekintetben ezredannyi tehetséggel sem bírt, mint Rákosi és Kádár „elvtár­sak” vérestenyerű mészáros­legényei, akiknek hajuk szá­la sem görbült meg, bestiális tetteik ellenére. Igaz, most végszóra vannak vérszegény kísérletek a hóhérok leleple­zésére, de a „vajszívű” bíró­ságok még a letartóztatások­tól is elzárkóznak. Pedig T. Gy. és elvbarátai nem lennének ilyen humánu­sak egy számukra kedvező választás esetén. A Magyar Narancs szabadröptű liberál- bolsevistái már most — jóval a választások előtt — fenye­getőznek: Pálffy G. István­nak, Chrudináknak és mások­nak már előre teljes szilenciu- mot jósolnak, míg a többi „büntetést” fantáziánkra bíz­zák! A szólamvezető „elv­társ” és veteránjai, vörös mat­rónái által képviselt internaci­onalista hagyományok,, no meg a Lenin-fiúk és az ávó gyakorlatának ismeretében nem lehetnek illúzióink... Akik az önkritikának tel­jes hiányában leledzenek, azok önnön tehetetlenségü­ket, mellyel 40 év alatt teljes kétségbeesésbe taszították az országot, soha nem fogják be­ismerni. Sőt, másokra aggat­ják saját bűneiket. Csak az lehet a megoldás, ha az egész ország népe — miként esetünkben, Török ta­nár úr.— erélyes szóval ele­jét veszi a hamis hangok el­uralkodásának! Brezovich Károly Vác VÉLEMÉNY Csúcs László védelmében A fenyegetés mindannyiunknak szól Közéleti személyiségeket, olvasóinkat kértük, hogy mond­janak véleményt Csúcs László és családja üldöztetéséről. A Magyar Rádió teljes elnöki jogkörrel fölruházott alelnö- ke, felesége és gyermekei, valamint idős édesapja védelmé­ben folytatjuk a vélemények közlését. Csúcs Lászlónak és családjá­nak ezúton kívánok nagyon sok erőt és kitartást. Nem sza­bad félnünk saját hazánkban. Sok viszontagságon átesett öreg barátjuk: Kanász Nagy Já­nos (Albertirsa) * Tisztelt Csúcs László alel- nök úr! Intézkedését hálával és tisztelet­tel köszönjük. Nagyon régóta vártuk már a rádió nemzet- és vallásellenes, kishitűségre kény­szerítő műsorainak megszünte­tését. Tovább kell haladni ezen az úton az igazi nemzeti rádió­ért! Rásonyi Győzőné fényké­pészmester (Pilisvörösvár) * Megfélemlítés, . rágalma­zás, zsarolás, megtévesztő ha- zudozás, mindig kedvelt, ha­tásos „politikai” eszköze volt a jobb- és a baloldali diktatú­rának. A politikai gengszte­rek, akik magukat „a nép ve­zetőinek” nevezték ki és párt­híveik minden eszközt megen­gedtek maguknak, hogy célju­kat, a hatalom megszerzését elérjék. Ezek a módszerek térnek vissza most a választá­sok előestéjén. Olvashattunk nemrégen képviselőjelöltek és családtagjaik, gyermekeik megfélemlítéséről, névtelen le­velek sokasága, telefon­gengszterek riasztó zaklatá­sai, egyelőre ezek az eszkö­zök, melyeket a hatalomszer­zés mániákusai megengedhet­nek maguknak. De aki ismeri XX. századi történelmünket, tudja, hogy ezek még csak a kezdeti eszközei a legális és féllegális szélsőséges politikai erőknek. A hatalom megszer­zése után ugyanezen erők nyíltan alkalmazzák és törvé­nyesítik ugyanezen eszközö­ket, politikai ellenfeleik eltá­volítására. Hiszen minderre bőven akad szomorú példa az ÁVH és hasonló szerveze­tek történetében. A Csúcs László ellen indí­tott és szervezett hajsza, az őt és családját, gyermekeit meg­félemlítő terrorhangulat-te- remtés, szorosan illeszkedik ebbe az ismert eszköztárba. S ez a megfélemlítő akció nem csak neki szól, mindannyiun­kat fenyeget, mindazokat, akik a demokrácia, a tisztes­séges, nyílt politikai küzde­lem hívei. Mindazok ellen, akik azt vallják, hogy a politi­kai, vallási, világnézeti maga­tartás még nem bűn. Bűnné csak akkor válik, ha valaki vagy valakik politikai tőkét kovácsolva maguknak, erő­szakkal kényszerítik vagy akarják kényszeríteni mások­ra vagy akár a társadalomra nézeteiket. Csúcs László bűne, amiért ezen lapuló politikai gengszte­rek céltáblája lett, mindössze annyi, hogy igyekezett véget vetni olyanok garázdálkodá­sának, akik visszaélve funkci­ójukkal „haveri” alapon osz­togatták egymás közt — milli­ós nagyságrendben — egy in­tézmény bevételeit. A szemé­lyiségi jogokat védő törvény nem teszi lehetővé, hogy nyil­vánosságra hozzák X vagy Y szerkesztő vagy író jövedel­mét. De bárki, aki ismeri, mi­lyen honoráriumokat fizet­nek egy-egy műsorért, köny- nyen kiszámíthatja, hogy a hetenként megszólalók és csak kizárólag Ok és a baráti körükhöz tartozók milyen jö­vedelmeket vágtak zsebre az utolsó négy évben, miközben olyan szellemiséget sugároz­tak, amely pesszimizmust ter­jesztett és rombolta nemzeti önbecsülésünket. A „sajtószabadság” meg­sértéséről szónokolnak egye­sek. De ki akadályozza meg őket, hogy saját költségükön — a már szerzett milliókat befektetve, könyveket, hírla­pokat adjanak ki? Azt sem akadályozza senki, hogy rá­dióadásokat szervezzenek. Csak arról van szó, hogy ezt a jogot ezután ők is úgy gya­korolhatják, mint mi mindany- nyian, akik nem egy jól fize­tett szerkesztői pozícióból, ha­nem a magunk erejéből tesz- szük dolgunkat nap mint nap sokezren, újságírók, írók a magyar szellemi élet minden tájékán. A világon bizonyára szá­mos újságírót bocsátanak el laptulajdonosok különböző okok miatt, de soha, sehol, a nyűt diktatúrás rendszerek kivételével, nem olvastam és hallottam arról, hogy egy is a sajtószabadság korlátozásá­ról szónokolt volna. Még ak­kor sem, ha netán a politikai irányváltozás miatt volt kény­telen megválni lapjától. Ép­pen a sajtószabadság teszi le­hetővé, hogy egy lap tetszése szerint változtasson stílusán vagy irányzatán. Akinek nem tetszik, nem köteles vállalni. De olyan helyzet sehol a vilá­gon nincs a demokráciában, hogy egy szűk csoport azt a hírközlő fórumot, mely nem az ő tulajdona, arra kénysze- rítsen, hogy az ő álláspontját fogadja el mindenki. Ezt csak a kommunista „sajtóetikett” találta ki, mely szerint a sajtó az „osztályharc, a párt haté­kony, éles fegyvere”. Érdekes módon a most sztrájkkal fenyegetőző és a sajtószabadság védelméről szónokló kollegáknak a kádá­ri „puha diktatúra” idején egy tiltakozó szavuk sem volt az ’56-os forradalomban való részvétel miatt kirúgott, meg­hurcolt, bezárt, sőt meggyil­kolt író, újságíró kollégáik vé­delmében. Nem olvastam ne­vüket tiltakozó szövegek alá­írójaként és most sem olva­som felháborodásukat ami­att, hogy egy gengsztermód­szerekkel fenyegetett kollégá­juk és családja védelemre szó-' rul. Katona Szabó István Becsületből mi is Csúcs László mellett állunk, aki bátor és igazi magyar. Bognár József és Bognár Józsefné (Pilis) (Köszönjük olvasóink és azon közéleti személyiségek leveleit, akik felhívásunkra válaszolva kiálltak Csúcs László védelmében. Ezt az ösz- szeállítást ezzel befejezzük, de a Levelünk jött rovatban továbbra is helyet adunk a még nem közölt vagy ezután érkező' leveleiknek. A szer­kesztő) (Holnapi ünnepi számunk­ban közöljük Csúcs László­val készült interjúnkat.) História Rablók Kókán A vármegye törvényszéke, a sedria 1699. április 2-án Pesten tartotta ülését. Több bűnüggyel foglal­kozott az ülés. A sedria vádat emelt Kovács Mihály, Varga András, SzölltYsy Pál és Sodor István ellen rab­lás miatt. A tényállás a következő volt. Varga And­rás Káka községben „házakat tört fel, s onnét nőt ru­hákat és más házi dolgokat lopott el”. Varga beismer­te azt is, hogy éjnek idején feltört egy házat, és on­nan bűntársával együtt 12 forintot és egy állatbőrt ellopott. A lopott értékeket Kovács Mihály rejteget­te a házában. A sedria Kovács Mihályt felmentette, mert „a házában rejtőzködő' rablókat a bírónak el­árulta, egyébként élete végéig börtönben maradt vol- na”. Varga András javára írták, hogy a lopott tár­gyakat visszaadta a tulajdonosoknak, bűntársa egyébként is elmenekült. Mivel ő büntetlen előéle­tű, életét meghagyják, a börtön elszenvedése után „200 súlyos botülésre ítélik”. Szöllósy Pál és Sodor István ellen az volt a vád, hogy különböző helyeken a népet zsarolták. Az ügyükben folyó tárgyalást el­halasztotta a sedria, mert hiányoztak az adatok, vagyis nem volt megfelelő az ellenük folytatott vizs­gálat. Két másik bűnözőt viszont akasztőfára ítélt a törvényszék. Ők lovat loptak, a szegedi vásáron azonban rájöttek a bűntettre. Mivel korábban már összeütközésbe kerültek a törvénnyel, a sedria a legszigorúbb ítéletet mondta ki fölöttük. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents