Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-07 / 55. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁRCIUS 7., HÉTFŐ 13 Futó Dezső írásai a PMH-ban (Egy régi olvasónk azzal a kéréssel fordult szerkesztőségünkhöz, hogy amennyiben lehetséges, adjuk közre a nemrég elhunyt Futó Dezső lapunkban megjelent írásainak jegyzékét, közölve egyben e cikkek megjelenésének idejét is. Amint úja olvasónk, bizonyára rajta kívül mások is szívesen föllapoznák és elolvasnák ennek a sokat tapasztalt, az igazság mellett bátran kiálló kitűnő embernek az írásait. Örömmel teszünk eleget olvasónk kérésének, s íme, az alábbiakban közöljük Futó Dezső lapunkban közzétett visszaemlékezéseinek több mint egyéves listáját. A szerkesztój 1992. X. 22. 1956, ez a fényes nap... XII. 24.,28.,29., Emlékezés — Elfelejtetted már?! I-II-HI. rész XII. 31. Krisztusarcú volt? 1993. II. 19. „... Önnek bajusza volt”! III. 17. Könyvjelző IV. 10. Kisújszállási história V. 29. Hol láttál te millió seregélyt? VI. 10. Minden olyan, mintha ezüst volna... Szabó Pál emlékére VII. 31. Egyházi kronológia VIII. 5. História — Hol a lyuk? Igaz történet a Taktaközből IX. 14. A kecskeméti rém hiteles története IX. 14.,30.,X.1. Vidovics Ferenc pokoljárása I-II. rész XI. 5. Árpád apánknak nem kellett térkép XI. 6. A csökmői sárkány története XII. 20.,21.,22. Rákosi Mátyás mintaszövetkezete I-II-III. XII. 24. Ki volt Sinka István? XII. 31. Disznótor. A farkas és a gidák Pilisvörösvár egy kedves község a budai hegyek között. Lakói, dolgos keresztény emberek, akiket annyira nem befolyásolt az elmúlt negyven^ öt év, hogy az országos átlaggal ellentétben, a helyhatósági választásokon sem a régi kommunista nomenklatúrából nem kértek, sem a magukat kizárólagos szürkeállomá- nyúaknak feltüntetettekből, hanem megbízva az ország vezetését ellátó kormánykoalícióban, MDF-es és kereszténydemokrata képviselőket küldtek az önkormányzatba. Igenám, de a sunyi farkas kinézte magának a hiszékeny kecskegidákat, mert mindenáron vágyott a zsenge gida- húsra. Ezért, amikor a kecskemama elment otthonról, megváltoztatott hangon, lábát lisztbe mártva kérte a bebocsátást. A hiszékeny gidák pedig, a mamájuk figyelmeztetése ellenére, kinyitották egy résnyire az ajtót és beengedték a farkast. De ki is ez a mesebeli alak, aki a maga valóságában megtévesztette a hiszékeny vörösváriakat? Hímzőversenyt Tendezve nekik, a falu jólszituáltjait megpumpolva HISTÓRIA Antalffy Gyula A magyar kocsi X A későbbi „gyorspa- . rasztok” elődei ezek, akik egészen postaszerű személyszállító forgalmat bonyolítanak le. Az állami posta vezetői gyakran panaszkodnak a királynál az effajta konkurrens szekeresek ellen, a generális postamester több ízben is szigorú rendelet kiadását kéri a magánkocsi-vállalatok utasszállításának megakadályozására. Ezek a magán- vállalatok gyorsjárású kocsikkal, váltott lovakkal közlekednek. Alaposan ronthatják az állami posta üzletét, mert a nemesurak, ha nem saját kocsijukon utaznak, inkább ezeknek a szekereseknek a szolgálatait veszik igénybe, mint a német postamesterek méregdrága fogatait. A.tehetősebbek egymaguk fogadnak fel szekeret egy-egy bizonyos útra, a kispénzűek pedig társulnak a velük egy irányba utazókkal, közösen viselik a fuvarköltséget. Az effajta utazás leginkább az úgynevezett fakószekéren bonyolódik le. Ez a szekérfajta kétségtelenül azonos a Mátyás korában megjelent kocsival. Vasalás nincs rajta és a kocsison kívül három utast bír el. Nagyobb befogadóképességű személyszállító kocsik sem ritkák azonban. A pozsonyi polgároknak például olyan hatalmas személyszállító szekereik vannak, amelyeken tíz-tizenhárom ember utazik egyszerre. Használatban van az úgynevezett er- nyős szekér is. Négy oszlopon nyugvó fedele gyékény, ponyva vagy bőr. Ez utóbbi esetben bó'rös szekér a neve. A komáromi szekeresgazdák sűrűn eljárnak Bécsbe, megfordulnak Münchenben és Varsóban is, sőt 1581-ben eljutnak Párizsig. Valóságos nemzetközi forgalmat bonyolítanak le magánvállalkozásaikkal. A tehetős nemesurak legszívesebben saját kocsijukon utaznak. Díszesebbnél díszesebb hintók születnek, s a XVI. és a XVII. században annyiféle személyszállító jármű van már forgalomban, hogy szinte lehetetlen eligazodni közöttük. Annál kevésbé, mert nemigen tesznek különbséget a hintó, a kocsi vagy a szekér elnevezés között. A hintót például egyformán mondják kocsinak, szekérnek meg hin- tószekérnek. Az mindenesetre bizonyos, hogy a hintószekér megjelölés alatt ebben az időben, már nem a középkor díszes, de nehéz személyszállító szekerét kell érteni; Ez a közlekedési eszköz eltűnik a kocsi megjelenésével. A XVI. és XVII. század hin- tószekere ha nem is rugózott, de többnyire szíjon függ, a tengelyekről felnyúló bak-fákon. Az effajta „lógós kocsi” már sokkal kevésbé rázós, mint amelyik közvetlenül a tengelyen helyezkedik el. Pe- rényi György 1591-ben így rendel meg egy bőrös hintószekeret: „Kegyelmed csináltasson nekem egy bőrszekeret, olyat, hogy az közepiben, az kiket ablakinak hívnak, két- két ember ülhessen egymás mellett. Az béllése belől sárga bőr legyen, és jóállású szekér legyen.” (...) A bőrös kocsik és a hintók elé fogott lovak számát a rendi és rangi különbségek határozzák meg. A kisebb birtokosok, alacsonyabb rangú megyei tisztviselők két- vagy négylovas kocsival járnak, az alispánt meg a főispánt viszont már hat ló illeti meg. Ugyancsak hatlovas hintón járnak a főrangú asszonyok is. Később elöl három, hátul két lovat fognak a kocsi elé, s ez a hő- kösnek nevezett ötösfogat lesz a legáltalánosabb közlekedési eszköz az országban. Használják a megyei urak, főpapok, birtokosok, de a módos kalmárok is. A kocsis nyeregből hajtja a lovakat, segítőtársai a csatlósok vagy fullajtárok, akik gyalogszerrel járnak a hintó előtt, átsegítik a nehezebb útrészeken, támogatják a kátyús szakaszokon, kiemelik a sárból, és ha kerék vagy tengely törik, a kocsissal együtt buzgólkodnak megreparálá- sán. A kocsi előtt és mögött szolgák, hajdúk vagy huszárok lovagolnak, részint a rang, részint a védelem kedvéért. Hogy pedig miképpen jártak a leírt kocsikon, hin- tókon a régi magyarok, imigyen meséli Apor Péter: „Azok akik társzekeret nem vittenek magukkal útjukra, mielőtt megindulnának, az hintót úgy rakták meg, hogy az tálakat tették az hintó fenekén az táltartó helyre, az párnazsákból (amiben az ágyneműfélék vannak) hátul ülést csináltak, az párnazsákra szőnyeget terítettek, az kinek egy része kül állott az hintónak hátulján; az hátuk megé az maga szép portai czifra vánkosát tették, az mely erősen meg volt töltve. Az magyar hintónak az hátul- só bakjára nagy öreg, fekete bőrrel borított, ónos szegekkel czifrán megvert ládát tettenek, abban úr, asz- szony köntöseit, szoknyáját és egyéb portékáit mind bérakták. Elől volt az fejérruhás láda az bakon, de az két bakot gyakran úgy megrakták, hogy az hintóból sem hátra, sem elől az kocsist nem láthatták. Az hátsó ülésben az úr s az asszony ültének; ha olyan három-négy esztendős gyermekek volt, kivált lány, az az öreg asszonynyal az első ülésben ült, némelykor hárman is ültek elől. Az frajok az ablakban ültének, néha négy személy is szorult a két ablakban (az elülső és hátsó ülések közti helyen). Az csatlón hátul az úrfelől állott a csatlós, más felől, az asz- szony felől az inas, az nyakában volt az úr mosdó aranyos csészéje, az orcza törülővei, fésűvel együtt bőrtokban lóding módra; azok az orsós hintónak fél kézzel az orsóját tartották, az kétfelé eresztősnek az karfáját, az melyekkel nem az hintó felé, hanem az lovak felé állottak arczczal; az hol dőlő volt, leszállónak s az hintái tartották. Az hintó derekában, az ló felől való ládában hordozták az pohárszék egyetmást, úgy mint abroszt, asztal- keszkenyőt, sótartót s affélét; az hátulsó hasonló ládában volt az asszonynak olyan aprólékos portékája s egyetmása, az melyre ottan szüksége volt... Az lovas seo.lgák az hintó előtt jártak, az lovász hátul az vezetékparipát vezette... Az mely főember penig hintóval és egy társzekérrel járt vagy kocsival, már annak az hintájában táltartó ritka volt, hanem az mely egyetmást és tálat az egyes hintón járó az leírt helyekben rakatott, azokat itt a társzekérre vagy konyhakocsira rakták... Mikor penig valamely úr lakodalomban vagy keresztelőben ment, vagy főtisztnek installálták, vagy akármi pompára ment, akkor az szekeres lovakra szironyos hámokat rakta, drága szőnyegeket és drága portai vánkosokat az hintóbán, az hintó előtt penig hol hat, hol nyolc, ezüst ara- nyas szerszámokban s némelykor köves, gyöngyös szerszámokban öltözött úri lovakat vezettenek török boncsosokon; ott kengyel s minden ezüst volt. Az lovak tollasok voltak s bokré- tások, az lovakon kin a szent cél érdekében, s még ajándékot is osztogatva. Ki ez, aki hangját elvékonyítva, magát felismerhetetlenné téve belopakodott a vörösváriak ajtaján, a verseny végén még hatszáz tő muskátlit is felajánlva nekik? Ki ez az ismeretlen jótevő, a szomszéd faluból? Akinek nevét talán még imába is foglalják majd a vörösvári asszonyok az elnyert jutalmakért. Amikor a vörösváriak megtudták a nagy csinnadrattával, videokamerával és fényképezőgéppel rögzített esemény kezdeményezőjének kilétét, utólag elszörnyülköd- tek azon, hogy miért kell az SZDSZ országgyűlési képviselőjelöltjének álruhába öltözködnie. Miért adta ki magát Budakeszi önkormányzati képviselőjének a jótevő? Még itt sem, vagy itt nem meri vállalni pártja jelölését? Akkor miért kereste fel Vörösvárt? — kérdezik a helyiek. Közben megtudtuk, hogy lakóhelyén is rendezett hasonló hímzőversenyt, muskátlira azonban saját falujában már nem tellett. Lehet, hogy Schneider Magdolnának, az SZDSZ Pest megyei 10. körzete jelöltjének, vörös szek- fűt kellett volna ígérnie, hiszen pártja az alakuló baloldali blokk biztos befutója. Nem lehet ez másként; ha az SZDSZ ideológusainak és vezetőinek múltját figyeljük. Vigyázzatok vörösváriak! Vigyázz 10. választókerület! Péter Gábor Budakeszi oroszlánbőr, kin tigrisbőr, kin párduczbőr, kin vízilóbőr...” A felvidéki nemesurak még az erdélyieknél is rangosabban — hat-, nyolclovas, díszes fogatokon, fullajtárok seregétől kísérve — járják az országutakat, s csak lószerszámaik egész kis vagyont érnek. Leginkább Debrecen híres-neves szíjgyártói csinálják ezeket a remekbekészült kocsiló és paripaszerszámokat, melyekért messzi vidékről megkeresik a hajdúk városát a vásárolni szándékozók. Szépen dolgoznak a kassai szíjgyártók is; 1627-ből való árszabásukból megtudjuk, mibe kerül a lószerszám: „Az mostani időkhöz képest hat lóra való hámokat, az ki czifrá- san kívánná, minden hozzá tartozó szerszámmal együtt, adunk 36 forintokért, mivelhogy minden műszerünkhöz való eszközök mostanában igen drágán adattatnak. Négy lóra való szerszámot minden hozzá tartozó eszközeivel, az ki kívánja megcsinájuk 20 forintokért.” A kassai nyereggyártó céh 1633-ban 3 forint 50 dénárért készít el egy szattyán nyerget, míg egy alábbva- ló 2 dénárnál nem kerül többe. A kassai kovácscéh 1635-ben egy új hintószekeret szerszámostul elkészít húsz forintért, egy kocsit szerszámostul 16 forintért, míg egy kétlovú szekérért nem kér többet 5 forintnál. Ebben az időben a felsőmagyarországi városokban 1 forint 50 dénárért lehet kapni egy pár sárgacsizmát, a cipők ára meg 70 dénár és 1 forint között váltakozik... (Vége) Az írásbeliség eszközei Alsónémediben Érdekes adatot közölt egyik tanulmányában Horváth Lajos. A 18. században mind szakszerűbbé vált az állami igazgatás — ennek megfelelően nőtt a bürokrácia is, a hivatalok egyre nagyobb meny- nyiségben termelték az ügyiratokat. A központi kormányszervektől kiinduló változások - az egész országban éreztették hatásukat: a községek írásbelisége is megnőtt, több és szakszerűbb iratot, levelet kellett készíteniük. Mindehhez eszközökre volt szükség: papírra, tintára, a pecsételéshez spanyol viaszra és egyéb irodai kellékekre. Alsónémedi község 1774-1775-ben például „íratásokra'’a következő cikkeket szerezte be: 1774-ben, novemberben 1 kalendáriumot, 1 konc papírt — 24 ív papír alkotott egy koncot —, spanyolviaszt. 1775 januárjában 2 konc papírra volt szüksége a községnek, márciusban tintát vásárolt, majd még egy alkalommal 1 üveg kalamárist és porzót is beszerzett Alsónémedi. Áprilisban 1 porciós könyv, májusban 3 konc papír, júniusban spanyolviasz, júliusban tinta, augusztusban ismét tinta, szeptemberben pedig 2 konc papírt volt a beszerzés. Összesen 3,23 forintot költött ezekre a cikkekre a falu. Pest vármegye községei e cikkeket két helyről — Pestről és Vácról — szerezték be. A konszolidáltabb élet, a gyarapodó jómód nemcsak az írásbeliség terjedésében mutatkozott meg, hanem abban is, hogy a század második felére a falvakban takaros községházak épültek. Pogány György
