Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-05 / 54. szám
i PEST MEGYEI HÍRIAP IRODALOM 1994. MÁRCIUS 5., SZOMBAT 7 Töprengés a magasságok előtt „Kicsi vagyok én, majd megnövök én...” Ki ne ismerné a gyermekdalt? Tetszetős bizakodás, karöltve csöppnyi het- venkedéssel (amit ugye, nem lehet elég korán elkezdeni), de az igazán figyelemreméltó, az a tárgyilagos önismeret: Kicsi vagyok én. Kérem, ezt a dalocskát kórusban kellene énekelni, jókora kórust verbuválni, megtanítani a dalocskára, -s addig énekelni, míg a zengő torkok tulajdonosai meg nem nőnek. Vagy legalább addig, míg felismerik, hogy kicsik. Evvel ugyanis sok félreértésnek lehetne elejét venni. Mert, hogy forduljon az emberfia egy csomag papírszalvétáért például az Everest kereskedőcéghez, ha tudja, hogy az a világ legmagasabb csúcsa, oda csak a felhőknek van bejárása, s biztos, nem papírszalvétát keresnek. Ha meg a Piramis cégre vetül a tekintet, az ügyfélnek nyomban homokos szél kezdi zilálni a fejét, s enyhe hullaszagot érez, fáraói trófeákkal körülvéve. Persze, lehet, hogy a tudatalatti nyomban hegymászó-felszerelés után kívánkozik, s némán dagadozni kezd a felkapaszkodás vágy tói. Gyanítható azonban, hogy a felsőfok ingere nem annyira a kiszolgálandókra, mint inkább a kiszolgálókra hat serkentőleg, pontosabban lényüknek egy olyan sejtjére, melyet a lexikonok a grando- mánia lakának tekintenek. Excelsior...bizony, bizony. A lehető leg-leg-leg. A taxiba be se száll az utas, ha nem Royal. Elvégre az a forradalom rég volt, amikor a királyi főket lenyiszálta a gilotin, ez a bolha meg csak véletlenül pattanhatott ki annak a mezítlábas széplánynak a sok tarka szoknyájából, aki az előbb szállt ki. A királynőknek is volt efféle vakargatnivalójuk, állítólag. Egy okkal több, hogy Royal! Legközelebb azért kipróbáljuk az Imperials A császári az nyilván magasabb, mint a királyi, különben Napóleon nem lett volna császár. És még ki nem? Mondo King. Na, ez fura. Kutyavilágot már vetített a mozi, de a királyi világhoz csak most fogunk odaszagolni. S utána jöhet gondűzőnek a Riviera. Aki pedig egy kis mozgalmasságra óhajtozik, benyit az Arénába, díszbikák, torreádorok, szurkálószerszá- mok illúziójával, jöhet az a ledér lány is, az a Carmen, vagy mi a fittyfene. Mi ehhez képest egy Zokogó majom vagy egy Vén diófa, Kispipa, Kék macska? Ki ereszkedik le oda az Extra, Elit, Lux magasából? Tobzódunk a super-címkékben, ragyognak, villóz- nak, áradnak, kábítanak, mind odafent a magasban, a legmagasabb régiókban, mesz- sze a gödrös aszfalttól, a kopott bevásárlószatyortól, messze a kicsitől, a sok-sok kicsitől, aki zavartan kapkodja a tekintetét és csodálkozik: lehet ilyen gyorsan megnőni? Hát úgy látszik, lehet. Ha nincs kéznél egy eligazító lexikon, a magasságok természetét illetően. Vagy legalább egy centiméter. Csak a mánia van, a grando... Mondom, jó lenne kórusba terelni az efféle önérzeteket és a „Kicsi Vagyok én” kezdetű dalocska mellett netalán megtanítani azt is, hogy érthetőbb és helyénvalóbb neveken is lehetne nevezni a mindennapi élet szükségleteihez illeszkedő szolgálatokat. Made in Közép-Kelet-Euró- pa. Esetleg. Váradi István Krémer József Már nem félek Ha majd testemet levedli a lélek, hogy minden értelmét az életemnek, létemet ajánlottam istenemnek! jut eszembe most, amikor még élek, s legyen bár maradék — kupacnyi hamu, Tehettem hát bármit amíg a földön éltem, összekotorva is, bármily szomorú sokszor gyáván féltem, nem is remélten az öröklétet. Mi lesz, már nem félek, nem volt hiába idalenn a földön, nem lesz hiába odafenn örökkön. ha majd testemet levedli a lélek. S. Király Béla Negyven felé A fejlődés megáll. A sejtek nem ágaskodnak fennebb. A test elindul a szélrózsa minden irányába. Faljuk hozzá körítésnek maradék rajongásunk. A fejlődés megáll. Zsírpárnák, dúlt keblek, sörhasak Terpeszállással pótoljuk, bástyái mögött lapul a lélek. lobBIZUNK A JÖVŐBE' — az ideálból közben odaállt lett —, Emésztünk, rámosolygunk a tizenévesekre nem emésztjük magunkat többé. s minden szembejövőre. Szőni akartunk, de álmaink kavicsát elnyelte a feneketlen tó, Mondunk okosakat; rémítő butákat — messzire kerüljük a szemetes kukákat. csak a test indul el körkörös irányba. Kijátszunk minden adut, egymással Talley randevút adunk. Követi azt a csobbanás: helyezkedő szellemünk, Negyven felé így megy sorunk, sorotok. hisz tényeket, adatokat gyűjtve egymásról sorstársaim: kedélyes robotok. kebelezzük be a világot. ' (Sepsiszentgyörgy) E lapróztuk lépteinket. Mentünk, mendegéltünk, elfele otthonról. Irány a huszonkettes autóbusz föltételes megállója. Kettőnk között Bálint, vízhatlan kezeslábasba gyömöszölt gyermekünk. Körülvett bennünket az ellehetetlenült nyárutóban orvul megbújó ősz. Égnek meredező szurokfekete fák. A csatakos gyalogjárda mentén. Vaskerítés, léckerítés, drótkerítés jobbra; bal kéz felől összerepedezett vénséges fatörzsek. Mint Van Gogh rajztanulmányain. Kisze-kusza ágak rácsozzák az eget fejünk fölött. Az emlékek lomtára... Van abban minden, nemcsak tanulmányrajz. Előkerül — ki tudná már honnan — egy szakadozott vásznú férfiemyő, „paraplé!” — hajdanán. Most — emlékezetemben — külön leffeg a fekete vászon, és külön szólóznak számomra a berozsdállt, a spagettitésztánál nem vastagabb drótok... Nem sietünk. Inkább csak andalgunk. Lent a lábunk alatt vastagon rétegelt, lépésnél csácsogó, eső áztatta lomb. S odafönn? Odafönn nincs semmi. Nincs ott a napkorong! Permet. A levegőben kötőanyag-mállasztó nyirkosság. És mindenféle madárdal hiánya — indokolatlanul. Nem csak az, a madár is hiányzik. Késedelmes gazdák most égetik a gazt. Szétázott anyaföld, ablakok alatti egynyári kiskertek, vaskerítés, léckerítés, drótkerítés mögött. Siratóasszonyok mozdulata. Tenyerem arcomhoz emelem. „Sorsvonal, élet vonal...” — és a többi vonal. Látni mindenfelé elárvult, gazdátlan kutyákat. Ezek tétováznak. Szaladás közben megtorpanó ebek. Örökkön éhesek és bárgyú nézésűek. Mégis az fájhat leginkább, hogy bennünk is csalódtak. Napfény melegét áhító tenyerem óvón ökölbe szorítom. Abszolút értéket szorongatok benne, négyéves Bálintunk kezének ajándékmelegét. A nagy és a kicsi kéz finom remegéssel átlüktet egymásba. Ha hárman megyünk, rendesen a gyerek jön középen. Törmelékszavakat halmoz menetelés közben, a saját hangnak, a hangzásnak, a hangképzés mámorának örül. — „Tuta!” — mondja váratlan fordulattal Bálint, és csakugyan! Egy kutya settenkedett elő valahonnan. — „Mész a jó... csudába innen!" — süvölti élesen, és Bálinton túlfelől ránt egyet az anyja. Feleségem hanghordozásában aránytalanul nagyobb lett az erély, mint ami esetleg indokolt. Zsömleszínű, nyakigláb kölyökkutya csakugyan a nyomunkba szegődött. Majd fölbátorodva közel merészkedett hozzánk. Egyenként megszagolt bennünket. Műmosolyra húztam a számat. Ura akartam lenni a helyzetnek. „Nézd, hitvesem, kölyökkutya ez még. De attól függetlenül kutya kisgyermeket nem szokott bántani.” Olyan szomorú lett minden körülöttem. Az eb meghökkent. Megállt egy fatörzsnél. Mi pedig csak ballagdáltunk tovább, mintha mi sem történt volna. Egymásba folyt autódudálás. Mindenki csak Pest felé igyekszik. Kótyagos úrvezetők nyaggatják a dallamkürtöt, nem más. Aki akar, mosolyoghat rajtunk. Szembetűnő a korkülönbség köztünk. —„Wery well!” — mondta magában feleségem, hogy a nyelvet is gyakorolja. És gyorsan elismételt még magában néhány példamondatot. Mi is Pestre mennénk. Bebumliznánk a huszonkettes busszal. A buszunk bizony jöhetne már. Már elég régen itt toporgunk a feltételes megállóban. „Fiaim, ha kenyér van — minden van!” — így hitte és mondta is boldogult nagyapám. Bálint fiamnak dédapja. Csakhogy mindnyájan tudjuk mi, felnőttek, a „mindennapit” nem könnyű ám megszerezni. Azt is megtapasztalhattuk, hogy bizony nemegyszer hej-de-gö- röngyös út vezet ahhoz. Férj-feleség volnánk. Közelíthetnek vágyaink egymáshoz, bennünket? Hét közben aligha. Én csak elgondolom, hogy s mint... Majd vasárnap szakítunk rá időt, vasárnap majd akár együtt is lehetnénk. Elmehetnénk ide-oda együtt. Csinálhatnánk magunknak mi is majd „programot”. Pesten — egyértelmű! — több a látnivaló. Pesten több minden történik... Na végre! Látni már, jön a busz. Ugye, elég sokat várakoztunk, úgyhogy már nagyon is ideje, hát nem? Feleségem fölkapja Bálintot. — „A buszon aludni fog!” — mondja. Ami azt illeti, én csak „statisztálok”. Tavaly március óta... Sajnos, az a „rossz mozdulat!” Arra nagyon kell vigyáznom. Hogy elengedtek abból az. átkozott kórházból, nagyon a Tarái Sándor Séta az örökkévalóságban lelkemre kötötték a sok tilalmak között, hogy: „És lehetőleg ne emelgessen súlyt!” Legalábbis nem tanácsos. A tüdőm miatt nem, ha élni akarok még... | □ A kipufogógáz tüdőre ártalmas büdössége elől mintegy menekülve, a középső széjjelcsapódó bádogajtón át beugrottunk a toldott- foldott, összeszegecselt bádogbuszba. Elektromos működésű csöngő cserregett több helyen. A szétnyílt ajtó ránk csapódott. A mi buszunk majdnem üres. Megszámoltam, voltunk benne nyolcán. Adódott a lehetőség, ami egész héten nem, vagy alig; leülhettünk egymás mellé. Persze ma nem hétköznap, hanem vasárnap van! Bálint ölben maradt. Együtt rezegtünk-mozogtunk a széthullni kész elaggott járművel. Az némiképp sebesebb tempót véve fel, minden ízében külön is lötyögött. Bálinton betelt a jóslat nagyhamar. A laktanya-formánál laposan pislogott, és a remíz táján már édesdeden aludt. Hogy irigyeltem-e a fiamat, nem tudom. „...az én gyerekkorom... Ha mostan az lenne, Istenem! Édesanyám vállán de szívesen szenderegnék...” A motor, ha le-lefullad is dombmenetben, azért mégiscsak haladunk. És az is sokat számít, nem állunk meg minden megállóban. Nem állunk, mert nyolcunk közül leszállni szándékozó idáig még nem volt, sőt, fölszállni akaró leendő útitárs is legföljebb itt-ptt. Hallgatni jobb! Az erőlködő motor és a bádoglemezek csattogását, haladásunk zaját alig hiszem, hogy túl lehetett volna kiabálni. És persze nemcsak az. Az alvó gyermekre is tekintettel. A Moszkva tér a végállomás. Föllélegeztünk, az következett! Lekászálódtunk. Bálint édesanyja vállára borulva... Álmodhatott magának talán János vitézt, Tündért, esetleg szépséges Királylányt... — Látni lehetett, úgy gondolja, nem volna érdemes ripsz-ropsz megébredni. j — Váljál meg. Váljál meg, ha nem akarsz följönni. Váljál meg itt, a Moszkva téren! — Hát, jó. De csak, ha nem soká jössz! — Á! Le sem vetkőzöm. Mindössze átadom őt a „nagyinak...” — Jól van. Megvárlak. De majd hová megyünk?! — Te tudod, te vagy a férfi... Légy szíves, és találj ki addig valamit! — Azért mi roppant szerencsések vagyunk. — Mert? — Hát, hogy a kedves nagymama, a „nagyi”! — Megyek, sietek! Nagyon nehéz ilyenkor, ha alszik. — Énmiattam ne nyargaljál, ezen a téren addig ellézengek. D Magam vagyok. A feleségemet várom. Hűvös van. Fúj a szél. A Moszkva téren semmi olyan, amit jó szívvel nézhetnék. Nézzem tán a vasbeton díszkutat? Nem működik a szökőkút. Nézzem a... Nézhetek akármit. Csupa vasbeton mindenütt! Akár a salgótarjáni „modem városközpont!” Iszonytató Bauhaus-szel- lem, én rosszul leszek, ha arra gondolok... E lpiszkolódott ugyan, de viszonylag új még a kisbundám. Mint a házasságom. Igaz, ez már a második házasság. Az első — az befuccsolt. Kotorászok a zsebemben. Belül szétszakadt a vékony selyembélés. Hát? Ha szétszakadt, szétszakadt. Fontos, hogy legalább nem látszik. Salgótaiján sem látszik... Untig elég, az ember, ha tudja... A zsebem nem üres! Az alján kis kupacka aprópénz „lármázik”. A fillérek és a forintosok között két árva vörösréz gemkapocs trükkösen egymásba akadva. Mint a házastársak. Másik zsebem tartalmasabb. Egyrészt ugye Tardi Sándor illusztrációja a drótkarikára fölfűzgélt kulcscsomó... Megfigyeltem, legyek én bármilyen ideges, ha zsebemben babrálok, megnyugtat. Ráadásul a kezem sem fázik. Ez utóbbi körülmény, ha kénytelen vagyok hosszan várakozni, egyáltalán nem mellékes szempont. A fene egye meg! Hát miért nem lehet azt úgy megcsinálni, hogy a zseb, és annak a bélése legalább egy ideig eltartson?! Neheztelek az életre. Megsértődök a zseb miatt. A többi pénzi- ke közül tapogatva ismét kikeresem azt a legércesebb szélű egyforintost. Hogy a változatosság gyönyörködtet? Fene bánja. Mikor én már mint egy idegbeteg, unalmamban az ötvenedik körmömet kopogtatom. Az elapadt vizű Moszkva téri díszkúton és környékén vastagon ül a galambürülék. Fölriadt városi galambok kóvályognak a lebetonozott tér fölött. Fölöttem!
