Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-04 / 53. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. MÁRCIUS 4.. PÉNTEK 9 Egy naiv kománypárti tűnődései Egyik ismerősöm mondta egy másikról, hogy az illető naiv kormánypárti, semmi több. Ez a semmi több azonban azt kívánta dokumentálni, hogy az illető jóindulatú, rendes ember ugyan, de azzal, hogy a maga módján támogatja a kormányt, óriási tájékozatlanságot árul el, képességeit joggal kétségbe lehet vonni. Ez a megbélyegzés azóta is foglalkoztat, hiszen én is naiv kormánypártivá váltam az évek folyamán. Be kell őszintén vallanom, hogy rokonszenvem eleinte a szabaddemokratáké volt, rájuk is szavaztam, mert akkori „szövegük” megfogott, hiszen az övék volt a legerőteljesebb kommunistaellenes hang, és a pártállami időkben a legintenzívebb szembenállás a diktatúrával szemben. Valahogy az volt a véleményem akkor, hogy a leghatározottabban ők fogalmazták meg, mit is akarnak. Amikor a Demokrata Fórum megnyerte a választást, és Antall József ült be a miniszterelnöki székbe, még mindig ellenérzés uralkodott bennem a győztesekkel szemben, és nem értettem, miért zárkózik el az új miniszterelnök a nagy- koalíció gondolatától. Azután ahogy teltek a hónapok, és a hírhedt taxisblokád megszervezésében a szabaddemokraták is aktívan részt vettek, be kellett látnom, hogy súlyosan tévedtem a szavazáskor. A kormányzati hibákat elismerve és mérlegelve egyre inkább rá kellett jönnöm arra is, hogy a közelmúlt beidegzett öröksége szinte érintetlenül él az emberekben, és az ellenzék már születése pillanatában lehetetlenné kívánta tenni az új kormányt. A sajtó-egyeduralom birtokában a szélsőségesen fogalmazott ellenzéki vélemények publikálásával tovább keserítették a pánikra amúgy is hajlamos népünket, a teljes anyagi és erkölcsi csőd felé terelve az országot. Ha az ellenzék reális keretek között tartotta volna a jogos bírálat tartalmát és főleg a hangnemét, ügyelve arra, hogy ne essen indokolatlan túlzásokba, akkor valószínűleg még ma is kormányellenes lennék. Amikor azonban azt kellett látnom, hogy kétirányú, nagyszerűen szervezett, de minden jóindulatot nélkülöző propagandahadjárat folyik az új kormány és főleg a miniszterelnök személye ellen, az általam vélt igazság érdekében kénytelen voltam kormánypártivá válni. Az, hogy a propaganda szerint ebben az országban a választás óta minden szinte tökéletesen rossz, talán még önmagában elviselhető lett volna, de amilyen formában ezt tették, az számomra és a hozzám hasonlóan gondolkozók számára elviselhetetlen volt, és szükségszerűen tett bennünket naiv kormánypártivá, különösen akkor, amikor még azt is látnunk kellett, hogy a győztes párt volt képviselői is csatlakoztak ehhez a stratégiához és stílushoz. Lehet, sőt valószínű, hogy a kormányzat és a Demokrata Fórum is követett el hibákat, olykor elkésett, például a bűnösök megnevezésével, és volt, amit elsietett, például néhány nagy- vállalkozás áron aluli magánkézbe adását. Mindez sajnos hozzátartozik a történelmi példa nélküli rendszerváltozási folyamathoz. Ha azt láttuk volna, hogy a kormány ellenfelei a kétségtelen hibák és tévedések felsorolását olyan hangnemben teszik, ami méltó ahhoz az Európához, ahová a térség minden állama igyekszik eljutni, akkor ma sokan másként vélekednénk róluk. Tiszay Géza Nyersmérleg a gyilkosok századáról Nemrég Gödöllőn emléktáblát avattak az egykori zsinagóga helyén a deportáltak, a hitleri táborokban megsemmisítettek, elpusztítottak emlékére. Nem sokkal azelőtt egy másik emléktábla elhelyezésére került sor ugyancsak Gödöllőn, az egykori Premontrei Gimnázium, ma Agrártudományi Egyetem falára. Ez az épület volt ugyanis 1945-ben az egyik szovjet fogolygyűjtő központ, ahova a főleg magyar civil lakosok tízezreit zsúfolták be s ahol az embertelen körülmények és bánásmód miatt sokezren pusztultak el. Más tízezreket a végtelen fogolyvonatok szállították a Szovjetunió területére, ahonnan alig egy tizedük került vissza. Az emléktáblaavató-beszédekben számok hangzottak el, a hatszázezer zsidó áldozatról, asszonyok, öregek, gyermekek megsemmisítéséről, a másik, a foglyokra emlékeztető emléktáblánál hétszázezer magyar elhurcolt és elpusztult fogolyról beszéltek. A század gyermeke vagyok, a XX. század első felében születtem, mondhatni, szemem előtt zajlottak le mindazok a szörnyűségek, melyeket emberek követtek el emberek ellen. Számomra egészen mást jelentenek ezek a számok, mint történelemkönyvekben rögzített statisztikai adatok. Hiszen az elpusztítottak között rokonaim, barátaim gyermekkori éveim tisztelt és szeretett jótevői egyaránt voltak. Maguk és családjuk tragédiájának szemtanúja lehettem. Egyik napról a másikra tűntek el emberek és sok esetben, csak a véletlennek köszönhettem, hogy nem jutottam velük azonos sorsra. El kellett gondolnom, hogy mi történt ebben a században, melyet a tömeggyilkosok századának lehetne nevezni. Mert a történelemnek még nem volt olyan korszaka, melyben annyi embert pusztítottak volna el emberek vezette erők, mint jelen század. Ismereteim szerint még nincs végleges mérleg e század tömeges gyilkosságairól, de a számomra elérhető adatokból, hozzávetőleges nyersmérleg készíthető s ebből kiderül, hogy e században a mesterségesen elpusztítottak száma meghaladja a százmilliót. Szol- zsenyicin csak a kommunisták, bolsevikok áldozatainak számát az orosz birodalom területén 60 millióra becsüli, melynek nagy többségét az orosz és ukrán nép fiái képezik. Felsorolja a polgárháború sok milliós áldozatát, a mesterségesen előidézett éhínség okozta milliók pusztulását, a Gulágok sok évtizedes emberpusztításait. Nincs adat még arról, hogy a szovjet megszállást követő évtizedekben, az ún. népi demokráciákban, a szocialista építésnek nevezett kényszermunkatábor-országokban hányán pusztultak el a diktatúrák örvényében. A Hitler és követői rendszereinek mindössze két évtizednyi története szintén tízmilliókban kifejezhető áldozatot követelt. Ebből nagyjából 6 milliónyi a zsidóság, több százezer a cigányság és néhány millió szláv, és más nemzetiségű áldozat. A szellem emberei, alkotók, művészek, tudósok, papok ezrei elpusztítása, mindkét diktatórikus rendszer áldozatai egészítik ki ezt a szomorú statisztikát. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan lehetséges mindez? Mi okozta, idézte elő, mi tette lehetővé olyan politikai gonosztevők uralmát, mely ilyen mérhetetlen, százmilliós nagyságrendű tömeggyilkossághoz vezetett. Milyen tébolyult elmék működtek és működnek ma is, az emberi gonoszság milyen feneketlen bugyraiból törnek elő ilyen erők? A múlt század termelte ki azt a két eszmerendszert, melynek gyakorlata eredményezte e gyilkos korszakot. Mindkettő alapja a világmindenséget irányító istenség létezésének tagadása. Mindkettő csak éppen a hatalmat gyakorló, vezetésre jutott személy vagy csoport igazságosztó kizárólagosságát fogadja el s elpusztításra ítéli mindazokat, akik ezt nem ismerik el. ítélni kívánt elevenek és holtak felett, a maga szűk agya alapján, nevezzék ezt akár lenini, sztálini, hitleri agynak. Az egyik eszmerendszer a társadalmi egyenlőség cégére alatt, az elnyomott osztályok „nevében” szerveződött s igazságosztó hatalmát ezen jelszavak ürügyén gyakorolta. A másik a faji és nemzeti kizárólagosság, saját nemzete mások fölé helyezése és túlértékelése révén tévesztett meg milliókat. Mert azt is látnunk kell, ezen téveszmék mögött felsorakoztak mindazok, akik ebből hasznot, zsákmányt reméltek a maguk számára. S nem utolsósorban ezért is lett századunk a tömeggyilkosok százada. Katona Szabó István A parasztság rajongva szerette Emléktábla-avatás után A múlt hét végén, február 25-én avattuk fel azt az emléktáblát, amely Kovács Béla lakóhelyét jelöli meg, ahonnan majdnem ötven évvel ezelőtt a kommunista erőszak hurcolta el, s nyolc évi szovjet fogsággal a korai halál prédájává tegye. Mire kell emlékeznünk, s mit néni szabad elfelejtenünk? Először is azt, hogy a diktatúra hívei, legyenek azok nácik vagy kommunisták, ha érdekeik úgy kívánják, félrelöknek minden törvényt, s .ha céljaik eléréséhez nincs elég erejük, erőszakhoz folyamodnak. Közben persze demokráciáról, szabadságról, népről, a munkásosztály javáról beszélnek, de tetteik minden szónál ékesebben mutatják be igazi lényüket. E negatív tanulságnál sokkal fontosabb számunkra az a tanítás, amit Kovács Béla példája jelent számunkra. E kiváló parasztpolitikus nagyon jól tudta, hogy Európa eme tájain a politikában való részvétel nem életbiztosítás, nem veszélytelen hivatás. Bár éppen ő egy kicsit belekóstolt a népszerűség édes' italába is. Barátja, Nagy Ferenc állapította meg róla, hogy a parasztság rajongva szerette. Éppen ez a szeretet adott neki emberfeletti erőt ahhoz, hogy végigjárja a Gulag útját. 1947 februárjában már nagyon jól tudta: el fogják hurcolni. Abban bizonyos lehetett, hogy a kisgazda többségű országgyűlés nem fogja rendőrkézre adni, a kommunisták így erőszakhoz fognak folyamodni. A korábban letartóztatott kisgazda politikusok illegális üzenetéből jól tudta, hogy a szovjet kommunista fogság embertelen kínzásokat jelent. Nem voltak hát illúziói. Amikor barátai erre figyelmeztették, s javasolták, hogy szökjön külföldre, elhárította őket. Ártatlansága tudatában vállalta a bíróság előtti megmérettetést, s aggódó barátainak figyelmét fölhívta az áldozat fontosságára. A pénzt és a jólétet hajszoló világunkban jó erre emlékezni: az áldozat, a szeretteinkért, családunkért, népünkért hozott áldozat olyan erkölcsi tőke, amely minden anyagi értéknél nagyobb hasznot hoz. Emlékeztetett arra is, hogy a föld alatt titokzatos erők működnek, s ezek az erők egyszer áttörik a föld kérgét, és csodálatos termést hozó növénnyé fejlődnek. Az ő áldozata, társainak áldozatvállalása, s az 1947 után egyre szaporodó letartóztatások, internálások, hamis perek szenvedő részesei mind-mind ezt a föld alatti energiát növelték, s ezzel előkészítették 1956 forradalmát. Kovács Béla tehát nem öntudatlan áldozat volt, hanem jövőbe látó bölcs politikus, aki tudta Vörösmarty- val együtt: „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”; tudta, hogy a föld alatt a szabad:,agszerető nép mindent elsöprő energiái halmozódnak, s egyszer elsöprik az idegen uralmat. így hát Kovács Béla már- tíriumának sugara 1956-ig ível, de máig is. így részese századunk mindkét demokratikus próbálkozásának, az 1945—47-esnek és az 1956-osnak, de ugyanúgy ható ereje mai demokráciát építő politikánknak is. Török Bálint Szemét (egy) ügy Egy-egy adott környezetben bizonyos furcsa, esetenként még a legszentebb érzésekből is kacagtató epizódokat produkálhat a sors. Egy felvidéki kisvárosban történt meg az alábbi eset: Amikor a városatyák megszavazták a település tisztaságára fordítható költségvetés tervezetét és kiválasztották az új és tetszetős külsejű szemetesládákat, még nem sejthették, hogy döntésük hamarosan nemzetiségi vitát kavar. A kiválasztott szemetesládákon ugyanis csak hivatalos nyelven — tehát szlovákul — volt olvasható a figyelmeztetés: „Ügyelj a város tisztaságára!” Ez nem tetszett a városban lakó magyaroknak. Hát ők már annyit sem érdemelnek a várostól, hogy a szemetesládákra magyar feliratot fessenek? Ők talán nem adófizető polgárai a városnak, illtve a republikának? Nyomban küldöttséget indítottak a városházára, ahol kérték az egyébként magyar nemzetiségű polgármestert, hogy írassa ki magyarul is a tiltást. Ha nem teszi, ők bizony a láda mellé szemetelnek. A város szlovák lakosságát is felbőszítette az eset. Hát ebben a városban csak a szlovákok szemetelnek? Azonnal küldöttséget menesztettek a polgármesterhez és írásban nyújtották be tiltakozásukat az „egynyelvű” felirat ellen. A polgármester mindkét küldöttséget meghallgatta, majd salamoni megoldást javasolt. A városatyák el is fogadták az egyébként többletkiadással járó megoldást: a már kihelyezett szemetesládákat újra összegyűjtötték és rikító sárga színűre festették, hogy már messziről is felhívják magukra a figyelmet. Az ODPADKY feliratot — magyarul: hulladék • — meghagyták, a figyelmeztetés helyére pedig ráfestették a város címerét. Ezzel amilyen gyorsan fellobbant, olyan gyorsan el is ült a nemzetiségi vita. Ma már a szlovákok és a magyarok is csak mosolyognak a történteken. Farkas Ottó
