Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-01 / 50. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1994. MÁRCIUS 1., KEDD Magyar halottak névtelen sírokban Temesvári infernó anno 1945 Egy év híján fél évszázada, hogy Magyarországról elindul­tak az első' fogoly-transzportok a Szovjetunió felé. A fog­lyok egy részét a magyar hadműveleti területen bekerített katonai alakulatok legénysége és tisztikara alkotta, de leg­alább ennyien voltak polgári személyek — köztük svábok —, akiket falvakból szedtek össze. Azt hiszem, közel járok a valósághoz, amikor kijelentem, még mindig nincs pontos adatunk arról, hány embert hurcoltak el Magyarországról, s hányán nem tértek vissza a malenkij robotból. Ezeknek a hamvai névtelen sírokban nyugszanak az Uralon innen és túl, Kijevtól Magnitogorszkig. A huszadik század e vérlázító törvénytelenségéről kevés írás- mű jelent meg. Negyven évig tabu volt erről írni, beszélni, mostanra viszont azok száma csappant meg, akik megélték a gulagok rémségét. És még valami, amiről keveset tud a mai közép- és fiatal korosz­tály, vagy ha úgy tetszik, a magyar társadalom nagy ré­sze. Nevezetesen arról, hogy az elpusztultak egy jelentős hányada el sem ért Oroszor­szágba, a temesvári gyűjtőtá­borban haltak meg 1945 febru­árjától június végéig. E tábor borzalmai — eltekintve a gá­zosítástól — messze megha­ladták a német internáló tábo­rok poklát. Erről szól Szebeni Ilona Haza fogunk menni című megdöbbentő riport­könyve, s erről beszélt egy szemtanú, akire mi bukkan­tunk rá Ecseren. Vízben főtt köles Harazin István utász tizedest azzal a feladattal bízta meg egy nyugat felé visszavonuló alakulat parancsnoka, hogy mihelyst feltűnik az ellenség, a nyolc fős különítménnyel robbantsa fel a szentendrei ka­tonai bázist. Amikor elérke­zett a pillanat, a 22 éves fiatal­emberben felülkerekedett a jó­zan ész. Felmérte, hogy a há­ború kimenetelén ez a haditett már mit sem változtat, viszont a 490 darab TRI—2 töltet nemcsak az ellenségben tesz kárt, de beláthatatlan követ­kezményekkel jár a városra s annak lakosságára. Harazin ■István szakasza 1944 decem­ber 26-án kitűzte a fehét zász­lót, kapituláltak. A nemzetkö­zi egyezmény értelmében az önként vállalt fegyverletétel enyhítő körülménynek szá­mít, így Harazinék joggal re­mélték, hogy a háború végez­tével elsők közt szabadulnak. Keserűen csalódtak. Beosz­tották őket egy menetoszlop­ba, s Cecét, Szekszárdot érint­ve napokig hajszolták őket Ba­jáig, Ez idő alatt egyszer kap­tak enni. Vízben főtt kölest. A Bajára bevánszorgó foglyokat azonnal munkába állították, 36 órán keresztül lőszeres lá­dákat vagoníroztak elalvás és étkezés nélkül. Az embertelen bánásmód s a félig nyers ku­korica fogyasztása megtette a hatását. Az amúgy is legyen­gült foglyokat tömegesen vet­te le a lábáról a hasmenés. A járványtól tartó oroszok a túl súlyos betegeket útjukra engedték, de mert a foglyok­kal darabszámra kellett elszá­molniuk, a hiányt az utcáról befogott civilekkel pótolták. Január 15-én, amikor a Baján összegyűjtött hadifoglyokát bevagonírozták, már legalább annyi volt a civil, mint a kato­na. — Hatvan—hetven embert zsúfoltak egy marhavagonba — eleveníti fel Harazin István az akkori eseményt. — Kály­ha nem volt, illemhelyül egy lyuk szolgált, amit a padlóba vágtak. Állva, egymásnak dől­ve utaztunk 24 órán keresztül. Mire megérkeztünk Temesvár­ra, már volt néhány halottunk. * Uj hadsereget ígértek Temesvár nyugati részén egy 70 barakkos tábor várt a fog­lyokra. A tábort szögesdrót ke­rítés választotta el, az egyik ol­dalon a hadifoglyokat őrizték, a másik részen a jóvátételi munkára összefogdosott civile­ket. — A tiszteket és a legénysé­get azzal ámították, hogy belő­lük szervezik meg az új ma­gyar hadsereget, az ő felada­tuk lesz a rendcsinálás a már megtisztogatott területeken. A mi csoportunknak már nem ju­tott hely a hadifoglyoknál, de nem vesztettünk semmit. Azoknak is az lett a sorsa, mint a civil foglyoké. Akik túl­élték Temesvárt, egytől egyig elvitték őket Oroszországba. De ki élte túl? A temesvári táborban nem volt folyóvíz, hi­ányoztak a higiénia legalapve­tőbb feltételei. A foglyok na­ponta egyszer kaptak enni, már akinek jutott az olajoshor­dókban főzött híg löttyből, melyben marharépa, rohadt ká­poszta és zsizsikes borsó úsz­kált. — Az emberek annyira le­gyengültek, hogy a dolgukat végezve belepotyogtak a latri­nába. Február közepére elle­pett bennünket a tetű, s ezzel egyidőben felütötte fejét a flektífusz. A megrettent tábor­parancsnok elrendelte a fertőt­lenítést. A ruháinkat batyuba kötözve beadtuk a fertőtlenítő barakkba, s közben 20—30 percig anyaszült meztelenül álltunk a szabad ég alatt mí­nusz 15 fokos hidegben. Ösz- szebújtunk, mint a birkák, de sokan így sem bírták a hide­get, elpusztultak. A bajunkat tetőzte, hogy a fertőtlenítő sze­mélyzet ellopta a legértéke­sebb ruhadarabjainkat, vagy a ruhába rejtett értékeinket. Eze­ket kint a városban eladogat­ták a feketepiacon, fel sem me­rült bennük, hogy számunkra ezek a holmik az életet jelen­tik. Különben a fertőtlenítés annyit ért, mint szenteltvíz a halottnak. . Február végétől napi 25—30 ember halt meg tífuszban. Orvosnak, gyógy­szernek se híre, se hamva. Két barakot kiürítettek „kórház­nak”. A valóságban ez volt az utolsó stáció. Az emberek megbomlott aggyal fetreng- tek, letépték a ruhát és a húst magukról, mielőtt meghaltak. Az elhalálozási mutató úgy kú­szott felfelé, mint egy lázgör­be. Április 5-én tetőzött, ak­kor egy nap alatt 153 halottat hordtunk ki a tömegsírokhoz. Harazin István tagja volt a temetőkommandónak. — Amíg élek, kísérteni fog­nak azok az emlékek. A halot­takat egy pajtába gyűjtöttük, innen hordtuk ki őket a göd­rökhöz. Az idő javultával rom­lott a helyzet, az oszlásnak in­dult tetemeket csupasz kézzel kellett kocsira tenni, majd sor­ba rakni a gödrökben. Az a bűz, az a látvány! Egy idő után már csak behajigáltuk őket, a gödrökben feltört a ta­lajvíz, nem lehetett lemenni. Hány gödröt ástak ki és hány magyar foglyot kapartak el Temesvár külvárosában? Harazin István széttárja a ke­zét. — Fogalmam sincs róla. Szerintem több ezret. Hetekig naplót vezettem, de egy fertőt­lenítés során eltűnt a note­szem, Az a gyanúm, nem csak én, de más sem tudja a pontos adatot. Az emberek névtele­nül kerültek a sírba, az élőket is csak szám szerint tartották nyilván a táborban. Ha jól em­lékszem. Rimnicul Sáraiban kerültünk először név szerint lajstromba, mielőtt továbbvit­tek bennünket Romániából. 1945. május 9-én, a háború befejezésének napján csillant fel utoljára a hazamenetel re­ménye. A temesvári rabtartók nap mint nap ígérték, aztán 25-én megkezdődött a bevago- nírozás. Lakótelep a tábor helyén — Még az utolsó pillanatban is reménykedtünk, de indulás után, az irányból következtet­ve már tudtuk, nem Szeged felé, hanem Szibériába visz az út. A mi csoportunkat Magni- togorszkban rakták ki tízna­pos utazás után. Egy Irtisz-par- ti kolhozban dolgoztam két évig. Ez idő alatt egyetlen nap volt, hogy nem vittek ki mun­kára. Mínusz 52 fokot muta­tott a hőmérő. Még az ottani­ak sem éltek meg ilyen hide­get. Harazin István három hó­nap híján három évet töltött hadifogságban, melyből a leg­szörnyűbb a Temesváron meg­élt négy hónap volt. — Tudomásom szerint az egykori tábor és a tömegsírok helyére egy új városnegyed épült. Értelemszerűen az alapá­sásnál rá kellett bukkanjanak a sírokra. Talán elhantolták a csontokat másfelé... Talán igen, talán nem. 1962-ig Temesváron egy szov­jet hadosztály állomásozott, a város terjeszkedése ezt meg­előzően kezdődött. Nem való­színű tehát, hogy a sírok feltá­rását nyilvánosságra hozták, s a névtelen halottakat új helyre temették. Sok más eddig megválaszo­latlan kérdés mellett jó volna ezt is tisztázni, s ha mást nem, egy szerény mementót elhe­lyezni azon a helyen, ahol több ezer ártatlan magyar pusztult el mindössze néhány kilométerre Magyarországtól. Matula Gy. Oszkár Borverseny Cegléden A Nap adja az illatot és a zamatot A díjazott borok, ! csak az itteni megmé­rettetésen bizonyul­tak jobbnak a többi­nél. Ám ez nem jelenti azt, hogy a minőségük megfelel­ne egy magasabb mércének is —- jelentette ki Boskó Jó­zsef zsűrielnök pénteken este a ceglédi kaszinóban megren­dezett borversenyen. Hetedik esztendeje, hogy Cegléden a helybéli termelők — Tóth László odaadó, lel­kes szervezésével — jó han­gulatú esten döntik el, hogy kié a legkiválóbb nedű. Még soha nem neveztek be ennyi­en, mint az idén. A zsűri és a gazdák többsége harminchét fehér- és tizenhárom vörös­bort ízlelgetett meg. A bírák lassan forgatták poharaikat, a gyertyafény felé tartva a bo­rocska színét, tisztaságát vizs­gálták. Majd az illatról is meggyőződtek. Néhány kortyból pedig a zamatot álla­pították meg. Közben elfo­gyasztottak egy-egy pogácsát vagy almaszeletet, hogy az ízek ne keveredjenek. Boskó József — aki 1939-ben kezdte a pályáját, s a bor avatott ismerője — ér­tékelésében kifejtette, szinte mindenki hamarabb szüretelt a kelleténél. Érdemes meg­szívlelni: a gazda bármit te­het, az öreg Nap adja az illa­tot és a zamatot. Tessék meg­várni a szüreteléskor egy- egy szőlőfajta ideális érettsé­gi fokát. Legalább ilyen fon­tos a feldolgozás. Ä lesze­dett szőlőt, amit aznap nem tud a termelő kipréselni, nem szabad ledarálni. Utób­bi előtt célszerű mázsánként egy dekagramm biszulfidot adagolni. Ez garantálja, hogy a leendő bor nem lesz barnatöréses. Sokan félnek attól, hogy a hidegben nem kezdődik el az erjedés. Ezen segít a borélesztő. Egyéb­ként a lassú erjedésnek az az előnye, hogy nem illannak el az illatok, és megmaradnak a zamatok. A zsűrielnök felhív­ta a figyelmet a kén fontossá­gára is, amely megelőzi a bőrbetegségeket. A fehérbor kategóriában az első és a második helyen is Sárközy Ferenc végzett, ifjú Raj Ferenc harmadik lett. A vörösborok megmére­tésén Tóth László győzött. A képzeletbeli dobogó második fokára Lénárd László állha­tott fel. A harmadik helyen ketten osztoztak: Petrovics István és Lázár Tibor. (f. f.) A települések igényét is figyelembe veszik Felújításra szorulnak a megye útjai Pest megye mellékútjainak több mint egyharma- , dán felújítára szorul a pályaszerkezet, mivel az a tervezett élettartamot elérte vagy meghaladta. E csaknem hatszáz kilométeres úthosszon kívül to­vábbi 339 kilométer hosszúságú szakasz is csak tűrhető' állapotú. Ez derül ki az Uvaterv-nek abból a jelentéséből, amelyben a közlekedési tárca megbízásából a megye mel- lékúthálózat-fejlesztési programját foglalta össze. A szakemberek szerint az el­múlt években a mellékutak- ra fordítható korszerűsítési és fenntartási összegek olyan mértékben lecsökken­tek, hogy a hálózat állapotá­nak szinten tartása nem tűnt megoldhatónak. Ezért van szükség arra, hogy az orszá­gos közúthálózat-fejlesztési tervhez kapcsolódva megha­tározzák az egyes megyék­ben a szükséges mellékúthá- lózat-fejlesztési igényeket. A várható igények előre becslésénél a program készí­tői figyelembe vették a me­gye természeti adottságait, a településszerkezetet, a fő vonzáskörzeteket, a lakos­ságszám alakulását és össze­tételét, a gépjármű- ellátott­ságot. Az Uvaterv munka­társai figyelembe vették, hogy Pest megye életét erő­sen befolyásolja a főváros közelsége, vonzása. A me­gyében lakók jelentős része — főleg az agglomerációs övezetből — Budapesten dolgozik. Úgy vélték, az út­hálózat-fejlesztési igények meghatározásánál figyelem­be kell venni a megye életé­ben fontos szerepet játszó idegenforgalom helyzetét és várható alakulását is. Hi­szen a Budapestre érkező külföldiek jelentős része megnézi a megye idegenfor­galmi szempontból értékes látnivalóinak nagy részét. A legtöbb esetben a java­solt mellékút kiépítését nem a forgalom nagysága indokolja, hanem az, hogy az érintett település megkö­zelíthetősége, alapellátása nincs biztosítva. A program kitér a gépjárművek számá­nak alakulására is. A lakos­ságszám változásától szinte függetlenül az utóbbi idők­ben a személy- és a teher­gépkocsi-állomány rohamo­san nőtt, míg a motorkerék­pár-állomány jelentősen csökkent. Ma Pest megyé­ben ezer lakosra 178 sze­mélygépkocsi jut. A hosszú távú mellékút- hálózat-fejlesztési program tíz évre szól, amelyen belül az új utak kiépítése mellett a meglévő utak felújítására és a szintbeni közúti—vas­úti kereszteződések átépíté­sére is sor kerül. Ez alatt az idő alatt Pest megye mellék­útjainak 58 százalákát kelle­ne megerősíteni, az itt talál­ható 417 hídból évente ket- tőt-hármat korszerűsíteni, több vasúti keresztezést át­építeni. A szakemberek a tíz év alatt 65 kilométer új mellékút kiépítését javasol­ják. Ez összesen 19 útsza­kaszt jelentene, amelyből a leghosszabb Nagykáta és a Tápiószentmárton közötti hét kilométeres út, legrövi­debb Pusztazámor és Gyúró közötti másfél kilométeres szakasz. A javaslat szerint kilenc olyan útszakasz épül­ne, amely az adott település megközelíthetőségét segíte­né elő, vagy bekötné az or­szágos úthálózatba. Orszá­gos mellékút épülne Monor és Pilis, Csévharaszt és Inárcs, Gomba és Úri, Göd és Csornád között. A fejlesztési javaslat az utak kiépítésének megvaló­sítási ütemét nem tartalmaz­za, mivel az megépítés az út jelentőségétől, illetve az érintett települések pénz­ügyi és gazdasági helyzeté­től függ. Az Uvaterv jelen­leg tárja fel a Pest megyei települések saját igényeit a mellékúthálózat fejlesztésé­re. Halász Csilla Útszélesítés Monoron. A fejlesztés nehéz milliárdokat igényel Erdó'si Agnes felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents