Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-26 / 71. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP HITELET 1994. MÁRCIUS 26., SZOMBAT A csobánkai római katolikus templom Bánó Attila felvétele A barna és a vörös uralom ellen Ötven éve szentelték püspökké Mindszenty Józsefet Szent József ünnepén, március 19-én a Budapesti Központi Szemináriumban került sor Mindszenty József bíborosnak, esztergomi érseknek boldoggá avatási eljárását végző bíróság felállítására. Az esemény igen emlékezetes egyházi ünnepi fél évszázados évfordulóján Mindszenty József püspökké történt szentelésének ötvenedik évfordulóján. Mindszenty Józsefet 1944. március 4-én XII. Pius pápa kinevezte veszprémi megyés püspökké. Az új főpásztort 1944. március 25-én szentelték püspökké az esztergomi székesegyházban. 52. születésnapján, 1944. március 29-én érkezett meg az új állomáshelyére, a veszprémi püspöki palotába. Tíz nappal korábban szállták meg a német csapatok Magyar- országot ... Ama egykori plébános, Pehm József, mindössze 27 esztendősen került a zalaegerszegi egyházközség élére, hogy mintegy negyedszázados áldásos és eredményes munkásságát kifejthesse. Lelkipásztori működése s igehirdető tevékenysége hamarosan kibővült, hiszen 1927-től már a szombathelyi egyházmegye zalai részének püspöki biztosa lett, majd 1937-ben pápai prelá- tusi címet kapott, 1941-től magyarsága hangsúlyozására a Mindszenty nevet viselte, szülőföldjéről, a Vas megyei Csehimindszentről. Püspöksége a veszprémi egyházmegye élén alig egy és egynegyed esztendeig tartott, amiből majd fél esztendőt a nyilasok fogságában töltött három helyen is — köztük Sopronkőhidán... Mindezek ellenére egyházügyijében harmincnégy új plébániát és tizenegy új katolikus iskolát létesített! A püspöki kar erélyesen tiltakozott körlevelében az embertelen intézkedések ellen, ezáltal az egyháznak, Mindszenty József bíboros köztük Mindszenty József püspöknek köszönhette a budapesti zsidóság a gázkamráktól való megmenekülését! Mindszenty József püspökké szentelésének 50. jubileumán idézzük fel a későbbi mártír bíborosnak a visszaemlékezéseit a fél évszázaddal ezelőtti, vészterhes időkről: „Valóban, a sötétség órája volt az, amely egyszerre szállt az ország fölé nyugatról és keletről: a barna és a vörös veszedelem! ” A húsvéti misét Marosi Izidor püspök tartja Százéves a jászkarajenői katolikus templom Jászkarajenőn a hívek számára a húsvét jubileumi örömünnep is. Neogótikus stílusban épült templomuk fennállásának 100. évfordulóján a szentmisét Marosi Izidor, egykori váci megyés püspök celebrálja. Marosi Izidor 1916-ban született. Magas életkora, hosz- szú évtizedeket felölelő munkás élete, a sok megpróbáltatás ellenében is megőrizte testi-lelki-szellemi erejét, karizmatikus személyiségének bölcs derűjét. — Püspök úr, kérem beszéljen az indulás éveiről, jászkarejenői emlékeiről, hiszen ehhez a településhez kötődik gyerekkora. — Igen, a Jászkarajenő- höz tartozó tanyák egyikén születtem, a tanyához legközelebb eső iskolába jártam, ami a község határában volt hat éven át. Később Szolnokra kerültem, majd Vác- ra, a piarista gimnáziumba, s ott végeztem el a teológiát is. Gyermekkorom világa egy életre szóló útravalót nyújtott számomra. Az iskolában a jászkarajenői plébános volt a hitoktatónk. Személyisége gyerekként is nagy hatással volt rám. Tanítóink katolikus szellemben nevelték az ifjúságot. Ők tanítottak a hitnek az első elemeire, az első áldozásra, és gyónásra is ők készítettek fel. Abban 'az időben a Jászságban a katolikus vallás bizonyos mértékig életforma is volt. Beépült a mindennapokba, a csáládon belül is légkörmeghatározó ereje volt. Az anyaszentegyház tanítása, erkölcsi parancsolataink követése szent és megvalósítandó mintái voltak életünknek. A felvilágosultságot vallási értelemben szüléinktől, nagyobb testvéreinktől szereztük meg elsősorban azáltal, hogy például az esti közös ima természetes tartozéka volt a mindennapoknak. A gyerekeket mi Isten áldásának tekintettük, én is népes családból származom. Ezekről a dolgokról fa- luszerte mindenki ekképpen vélekedett. — Jászkarajenő szellemi légkörének felidézése után ejtsünk szót a település fizikai valójáról, történetének megálljt parancsoló állomásairól. — Azt kell mondanom, hogy a jászkarajenőiek mostoha földön éltek. A határnak egyik része homokos, a másik szikes terület, amin áldozatos munkával lehetett az életet fenntartani. Mégis egymás után épültek a tanyák, körülültették akácfákkal, s szőlőt is telepítettek és takarmányt termesztettek, mert az emberek állattartással foglalkoztak. A község fejlődése a templomépítéssel egy időben indult el. Akkor kezdett szaporodni a népesség, a háború éveiben 8 ezerre nőtt a lakosok száma. De a háború, a tée- szesítés nyomán kialakuló válságos helyzet útjába állt a további fejlődésnek. A fiatalok elköltöztek, Jászkara- jenőnek ma már 4000 lakosa sincs. Segítségre lenne szükség ahhoz, hogy újratelepítsék a tanyákat. Ott élő rokonaim ma is azon fáradoznak, hogy a kécskei határban a hajdani eleven tanyai élet újra megvalósuljon, hisz megvan a szándékuk, s a munkaeszközük is hozzá. — A háborús pusztítás, gondolom, a templom épületét sem kímélte. — A templomot száz évvel ezelőtt a jásziak a legértékesebb anyagokból építették fel. Az ősök áldozatkészségét dicséri, hogy színes ablakai művészi értékűek, hisz a legjobb mesterekkel készíttették el azokat. Az anyaegyház, Jászalsószent- györgy temploma a múlt évben ünnepelte fennállásának 200. évfordulóját. A hatalmas templom fölszentelésének 100. évfordulóján, mintegy annak kisugárzásaként épült fel a jászkarajenői. Én fiatal koromban még gyönyörködhettem eredeti szépségében, valóságában, de a második világháborús szörnyűség következtében a templom megrongálódott, frontvonalban lévén, a német és az orosz csapatok ostromának esett áldozatul. Az összes színes ablakot kitörték, a tetőszerkezet tönkrement, a festés beázott. Az orosz csapatok a templomba kötötték be lovaikat, a miseruhával, értékes textíliákkal takarták be azokat. Az újjáépítés hosszú évtizedeken át tartott, nagy gonddal, óriási áldozatok árán. Tavaly a környékét is rendMarosi Izidor püspök: a jászkarajenőiek óriási áldozatok árán építették újjá a háború alatt megsérült templomukat behozták, így a templom régi szépségében, eredeti állapotában került vissza. — Megítélése szerint vallási értelemben kihevertük-e a háború értékpusztító évtizedeit? — Sajnos visszafejlődött a templombaj árás, a hitélet gyakorlásának kultusza. Azt tapasztalom, hogy nemcsak a lakosság létszáma apad, az egyház tanításai iránti érdeklődés is visszaszorult. Amikor a püspök úr ezeket mondja, nem a csüggedés hangján szól. Ő tudja, hogy a mindenkori templom újra felépül. Tekintetéből Babits szavai jutnak eszembe: „Lelkem, óvd a magvat, s barbár szelekkel ne törődj. ” Balázs Adina Különös, hogy az általánosan ismert szavak, kifejezések egy korszak' — az elmúlt negyvenöt próbáló esztendő — alatt elveszítették jelentésüket. Vajon végiggondoltuk-e mélységében, hogy nyelvünk is mennyit „szenvedett” a nyelv hordozóival egyetemben, a szocialista időknek keresztelt másfél emberöltő alatt? Húsvét közeledtével eszembe ötlött diákkorom, benne jóízű konferenciák, találkozások. Ezekre a csendes napok adtak alkalmat. Bizonyos, hogy az ország más táján is voltak a mienkhez hasonló megmozdulások. Lelkipásztorok, tanárok, tanítók egybegyűjtötték a gondjaikra bízott ifjúságot, hogy együtt elmélkedjünk, vitatkozzunk, fohászkodjunk a magyar jövendőért. Ennek a jövőnek nem politikai súlya volt a jelentősebb, sokkal inkább a lelki. „Hogyan lehetünk Jézus Krisztus jó vitézei?” „Vállalod-e a timóteusi sorsot?” „A mai magyar ifjúság lelki arca." A témák mind előbukkannak, hiszen akkor is, most is aktuális volna mindezekről beszélgetni, s felidéztetni magunkkal, az öregekkel, miről is folyt a vita egykor, s akadnak-e megszívlelnivaló tanulságai mára? Mindez persze nem itt kezdődik, hanem... Van-e igény a mai ifjúságban, hogy a régi jó szokásokat felelevenítve szóljunk egymásnak? De kezdjük saját felelősségünkkel: fel tudjuk-e kelteni az igényt a mai ifjúságban, hogy arról a bizonyos holnapról (amely hományosnak, bizonytalannak rajzolódik) együtt váltsunk eszmét a feltámadás csendes előnapjainak egyikén. Legemlékezetesebb szalontai diákkonferenciánk egyikén, ízében, jelentésében igazi csendes napon beszélgettünk Karácsony Sándor bátyánkkal. Témánk: Német maszlag, török áffium. Irtunk pedig naptári év szerint 1943-at, népben, bennünk élő ösztönös félelem rettenésé- ben, közelített ránk az elveszített háború minden terhe. Az Arany János földjén, városában, eszmélkedő ifjúságnak vérében, idegeiben a költői tanítás. Két ellenség a Duna két partján. Kevés annak az én egy jó kardom. Egyiket a másikkal, hiába... Ahogy lehet, gondolja magába. Idézte nekünk Sándor bátyánk, az örök magyar politika törvényét, amibe szegény Török Bálint belebukott. Kétféle csalódás fenyeget bennünket: mérgező maszlag, hódító áfium. Mindkettő halálos méreg. A halálos méreg hatásától csak a csoda menthet meg bennünket. Ahogy Pál apostol megmenekült, amikor a vipera megmarta, közvetlenül a hajótörés után. Várták a bennszülöttek, mikor fog összeesni. Amikor látták, hogy semmi baja, istenként akarták tisztelni. Őt az sem illette. Neki el kellett jutni Rómába, hogy ott hirdesse a damaszkuszi úton történteket. Mi csak a csodában reménykedhetünk. Egyetlen megmenekülésünk nem a magunk különös emberi nagy- szerűségéből, népünk fel sem becsült értékéből, s annak más népeknél gazdagabb, tökéletesebb egyedülva- lóságából törvény szerint következik, hanem csak és egyértelmű kegyelemből, amely ingyen való, és kizárólag az Örökkévaló akaratából adódhat. A szorongató félelem csitult bennünk, hogy ezeket hallgattuk, hogy ezekről beszélgethettünk a legszomorúbb idők beköszöntése előtt, amikor minden reménytelennek látszott, emberi mértékkel megmérten. S ezeket az élményeket mi elevenítette bennem? Kettős magyarázatot próbálok adni kérdéseimre. Az első; pár nap és húsvétot ünnepiünk. De nemcsak a locsolkodás húsvét- ját, hanem hangsúlyosan a feltámadás ünnepét is. Meggyötört lelki életünk kibontakozását igényeljük és nem találtuk meg a modern formákat, amelyben újraelevenedhetnének tartalmukban is többek között a csendes napok. Másrészt itt kísért a tegnap húsosfazekait emle- getők serege, akik oda szeretnék visszaédesgetni a népet, ahonnan csodaképpen megmenekült: az anyagi szolgaságba. Szégyen, de nem tudjuk elég meggyőzőn bizonyítani, hogy „ vissza nem fordul az időnek órája ”. Pedig többszörösen jaj volna nekünk, ha ez bekövetkezne, de akkor, hogy minden bajtól megszabadulhassunk, lelki ébredésre van és lesz szükségünk, mert a lélek sínylődött legalázottabban a negyvenöt esztendő során. Csodaképpen a lelki ébredés végbemehet, ha komolyan, egyre többen akarjuk és fohászkodunk érte és a magunk módján teszünk is valamit ennek érdekében. Fábián Gyula Csendes napok
