Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-26 / 71. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. MÁRCIUS 26., SZOMBAT ' J Döbrentei Kornél Hangulatjelentés Berzsenyi Dánielnek Pannon siratófal, bazalt-csömör a Ság. Csak nyersfordítás a nyűhető valóság, a lélek csöngettyűit sajdultan rázza, míg toboroz szavakat mind a mondhatatlan gondolat, mit az agy kényszerűen vérbe ürít. Az igazság, mint a szifilisz fekélylik. Bazalt-csömör a Ság, sorsunktól setétlik, szikláit átok vássa, mögöttünk irtózva összesúg az erdő csak az öncenzúra, mi bennünk egyre nő, s gerincünk sorvadása. Méltóságunk oda, silánnyá hígul a vérünk, hívén okosságnak tehetetlenségünk, mert félünk, félünk, félünk: irmagszakadásig zsarolt véreinket árvaságra hagyjuk, soha nem védjük meg —: nem évül el bűnünk. S múltunk elorzott, idegen vidék lett, gyötrelem-ugar, mit lep pemye-igéret; megkaptuk ránkmért jussnak az őrtűz méhéből barbármód kikotort, elüszkült csontvázzal tengő csipkebokort. Bárdneszü őszök dúlnak. Egünkön keselyű, mint napfogyatkozás, kanócát keresi bennünk egy robbanás: büntető és kegyosztó. Bazalt-csömör a Ság, pannon siratófal, nekicsattanunk hát komorló homlokkal, de elmarad az echó. Lázgörbe Hegedűszó iránti rajongásom egyik percről a másikra kihunyt. A zöld színt is képtelen voltam többé érzékelni. Sürgősen tennem kellett valamit, hogy a lelkemben keletkezett két űrt valamiképpen áthidaljam. Hamarjában a pénzhamisításra gondoltam, de Anyácska leintett: alkatomhoz nem illik az alpári falcosítás. Igazat adtam neki. Később vacogni kezdtem, mint akit malári- ás láz gyötör. Anyácska ágyba fektetett, teveszőr pokróccal bebugyolált és kitessékelt mindenkit a szobából. Nagyon lehangoló dolog hegedűszó és zöld szín nélkül vacogni, verejtékezni egyedül a szobában. Mégsem annyira lehangoló, ha arra gondolok: mihelyt szűnik a lázam a fásszínbe vezet majd az első utam. Ahol is kéznél a fűrész, a balta és a cserfa illata. Ha egyszer ott leszek a fásszínben, én már nem féltem magam. Gittái István Különös végzet! Idestova tizenöt éve hagyta el apám békés hajlékát, hogy velem a nagyvilág forgatagába vesse magát, s fölcserélve a falusi élet névtelen szabadságát a művészélet dicső szolgaságával, letelepedett Franciaországban, mint a legalkalmasabb központban, ahol fejlesztheti zenei ösztönömet, amit az ő naiv büszkesége „zsenimnek” nevezett. Azóta megszoktam, hogy Franciaországot tekintsem hazámnak s nem gondoltam arra, hogy másik hazám is van. — Tudod, milyenek a kora ifjúság napjai, az ember életének az a korszaka, amely tizenötödik és huszonötödik éve közt folyik le: akkor él leginkább önmagán kívül, akkor tesznek rá legerősebb benyomást az emberek, a dolgok, a helyek. Annyi sugár ered szívéből, olyan végzetszerű szükség kényszeríti szeretetre, hogy mindenkinek, aki csak közeledik hozzá, odaad magából egy-egy részecskét. Ebben a korban a fiatal ember, csak saját gondolatainak viharzásától bódultán, nem is él: csak vágyik élni. Minden kíváncsiság, vágy, nyughatatlan ihlet, ellentétes akarások árapálya benne. Kimerül a féktelen szenvedélyek labirintusában, amelyből nincs kivezető út. Mindent, ami egyszerű, könnyű, természetes, szánakozó mosollyal fogad. Minden célon túllő, minden aggály ingerli; lenézi a jót is, amit tehetne, az érzéseket is, amelyek boldoggá tehetnék. Kérlelhetetlenül kínozza az ifjúság ösztökéje. Az égő láznak, hasztalan pazarolt erőnek, hatalmas és bolondos élni akarásnak ezt a korszakát franciaföldön töltöttem. Franciaország földje fogadta apám hamvait is, az hordozza sírját, első bánatom szent menedékhelyét! Hogy is ne hittem volna magamat a föld gyermekének, ahol ennyit szenvedtem s annyit szerettem?! Hogy is juthatott volna eszembe, hogy van egy másik föld is — az, amelyen születtem, s hogy a vér, amely ereimben folyik, más emberfaj vére, s hogy az enyéimek máshol vannak?!... Véletlen körülmény ébresztette föl bennem hirtelen azt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti szerencsétlenség részletes elbeszélését. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit tehetünk értük? — kérdeztem magamtól. Micsoda segítséget vihetek nekik? Hiszen nincs semmim, ami az embert hatalmassá teszi az emberek között. Nincs meg a befolyásom, amit a gazdagság ad, sem a hatalmam, amit a nagyság ad. Mindegy: azért csak előre, mert érzem, hogy szívemnek nem lesz addig nyugta, nem száll addig álom a szememre, míg nem vittem el a magam fillérét annak a végtelen nyomorúságnak. Különben ki tudja, nem áldja-e meg az szegényes adományomat? Az a kéz, amely megsokszorozta a kenyereket a sivatagban, máig sem fáradt el. Isten talán több örömet zárt a művész fillérébe, mint a milliomos minden aranyába. * * Levél Lambert Massarthoz. Megjelent a Revue et Gazette Musicale 1832., szeptember 2-i számában. Ezek az izgalmak, ezek a fellángolások födözték fel számomra a „haza” szó jelentését. Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt: a jól ismert erdő volt ez, amely a vadászok kurjongatásától visszhangzik; a Duna volt, mely sziklákon rohan keresztül; a hatalmas rétek, ahol békés nyájak legelnek szabadon. Magyarország volt, az erős és bőkezű föld, amely olyan nemes gyermekeket hordoz hátán, egyszóval: az én hazám volt. Mert — így kiáltottam fel hazafiassági rohamomban, amelyen biztosan mosolyogsz —, én is ehhez az ősi és erős fajhoz tartozom, én is ennek az őseredeti, megszelidítetlen nemzetnek vagyok fia, amelyet, úgy látszik, még jobb napokra tartogat a Gondviselés! Mindig hősi és büszke volt ez a faj. A nagy érzések mindig helyükön voltak ezekben a széles mellekben. Ezek a büszke homlokok nem tudatlanságra vagy rabszolgaságra születtek. Boldogabbak, mint mások, mert eszüket nem vakították el csalóka_fények; lábuk nem tévedt hamis ösvényre, fülük nem hallgatott hamis prófétákra. Nem mondották nekik: „Krisztus itt van, amott van...” Szunnyadnak... de ha egy hatalmas hang egyszer majd felébreszti őket, ó milyen erővel keríti majd hatalmába értelmük az igazságot! Milyen félelmetes menedéket nyújt neki a mellük! Izmos karjuk hogy fogja megvédeni! Dicsőséges jövő vár rájuk, mert jók és erősek s mert semmi sem koptatta még el akaratukat, nem fárasztotta ki hiába reménységüket. Ó, én vad és távoli hazám! Ismeretlen barátaim! Óriási családom! Fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád, egész bensőmet felkavarta a részvét, s én lehajtottam a fejemet — szégyenemben, hogy ily sokáig megfeledkeztem rólad... De miért is állít meg a szigorú végzet? — Másik fájdalomkiáltás — elhalkult, de engem mindig hatalmas szózat remegtet meg. Az a hang, mely nekem kedves, az egyetlen, amely sohasem hívott hiába... Megint eltávolodom hát tőled, szegény hazám, de most már nem a gyermek gondtalan örömével, aki az újdonság, a csábító és csalfa tündér elé siet, hanem dúlt szívvel, elhomályosult szemekkel, mert most már tudom, mennyi jámbor szándék, nemes elhatározás tompult el az önző és léha társadalommal való súrlódásban, mennyi szent eszmét söpört el messzire a szétszóródás szele. Most már csak arra vágyom, hogy életemet a te szűzi magányodban tölthessem, felfrissítsem és megeddzem a falusi erkölcsök egyszerűségében, megtisztítsam a tömeg feledésében, hogy valamivel kevesebb bűnös bánattal szálljak sírba, mint amit a tapasztalás gyűjt az ember fejére. 7-én indultam Bécsbe. Az volt a szándékom, hogy két hangversenyt adok ott: az elsőt honfitársaim javára, a másikat, hogy útiköltségeimet kifizessem; aztán egyedül, gyalogszerrel, zsákkal a hátamon hatolok be Magyarország legelhagyatottabb vidékeire. Hankiss János fordítása Kolozsvár, Karolina tér D él van, omlik a múzeum erkélye, hull a vakolat, egykori őrei, igazgatói a földben, udvarán a római szarkofágok üresek régen. Megszédültem, és különben is kettős látás kínoz. Ha nem hármas: csak azt látom tisztán, hogy hull a vakolat, s a többszöri festés rétegei, a renoválások nyoma, az elavulásig. Az elárvulásig, Tritonok, trombiták, trianonok szakadnak le a meglazult stukkó egykori pompájáról. Mit fogott fel, gyűjtött be, dobozolt, szűrt szitált ki ez a föld a kipergő időből, ha még önmagát sem tudta megtartani? Ezen a dísz-erkélyen különben se állt még soha senki, talán az épület átadásakor az építtető s a kivitelező kimentek körülnézni a téren, egy akkori délben vagy alkonyaiban, kezükben a pezsgőspohárral. Az alkonyulás csak azután jött. Ezt az épületet — ellentétben megannyi, azóta avatott és manapság berendezett székházzal, székhellyel, központtal, valóban annak is építették, ami volt s maradt, csak a gazda cserélődött... Sajnos, saját szomorú szemünkben is a könnyek árján gerendák is úsznak. Egész tutajai a történelmi tévhiteknek, kegyes lódítások- nak, lendítéseknek. Úgyhogy sok locsogásnak kéne lefolyni alattunk a Négy Folyón, mely zúg, zúg, ott ahol! Hogy partjukon Európa minden nyelvén hallgató Ágnes asszonyok kimoshassák a város minden szennyesét. Ehelyett holmi szobatudósok pont most okumulálták ki a nagy megoldást: a verbális megnyilvánulások kizárásával megszűnne a hazugság. Csitt! Néma gyermeknek árvaháza se értse a szavát. Felejthetetlen. Vicces fajta a magyar. Mások itt körülöttünk tépik le magukról az inget, hogy Istenem, milyen mostoha a sorsuk, mivel (ahogy Arany mondaná:) nem az övék koronájuk legszebb gyémántja, Wells is! Mi pedig apatikusan és a szokásos széthúzás közepette azt latolgatjuk, hogy ha nulladimenzióra húzzuk össze magunkat, vajon nem leszünk túl irredentisztiku- sak mégis; aztán egy perccel később (vagy egy politikussal odább) már olyasmiket enunciá- lunk, hogy Karadzsics libabőrösen fogja be az egykor Ceauses- cut kiszolgáló, most csak politizáló Corneliu Vadim Tudor pici piros fülét: Jaj „nicht vor dem Kind!”... Kinn a magyar, benn a magyar — sehol sincs a farkas! Mert vannak olyanok is, akik szerint a nemzeti létről „meghatározatlan tárgyúak” az eszmecseréink. Attól függ persze, milyen eszmék hozatnak fel cserére. Mert ugye az se jó, ha folyton „fennen hangoztatják”, az elkoptatásig. De lassan odajutunk a szeméremtől, hogy fennen kimondani is me- rény, illetve szégyen — persze csak magyarul, egyedül magyarul — annak a bizonyosnak a nevét. A nagyobb fegyelem és korda érdekében persze. Ha nem téves a kalkulus. Mivelhogy eszmények nélkül fegyelem se igen lesz. Csakhogy más eszményeket szeretnének hangoztatni egyesek, s másokat mások. Ezt igen, azt nem! így hát valakik megint zsarolnak: szeretnék a már jól ismert eredményt kiadó társadalmi, gazdasági vékonyjégre csalogatni az ártatlan fa- kutyázókat, a ■ gyanútlan újabb nemzedékeket is. Lehet, hogy ugyanazok. Állítólag éhesek megint. Még mindig. Az első ezer évben is folyton előbb a has jött, aztán a morál. De fennen legalább mást mondtak, s az is jó volt, elég volt néhány naiv Dugovics Titusznak, hogy magával rántsa a huszonnegyedik órában a végveszélyt okozó pokolgépet, lófarkat, Vyx-jegyzéket, nem-nem-sohát! Hogy kihúzza — halogató, latolgató helyettünk is a fércet. Hát most már fennen se hangoztassék? Miközben ez kerül a legkevesebbe. Sokkal kevesebbe mint egy Rákosmezőn, Tordán vagy a pesti Duna- parton — Duna-parton diétára fogott átlag-honatya havi éhbére. Amiért cserébe joghézagot produkál. Mégis még ezt is sokallják egyesek. Ezért egyre fakóbb, már nemcsak az eb ura, de a lobogó is. P ersze a múzeum erkélye nem ettől omlik, ha omlik, s jólrá- csozott ablakai mögött ott van még minden, mint alkimista boszorkánykonyhában az összes ve- gyelem, varangy zsír, békaháj, mint a nyomdai betűszekrényben a teljes típuskészlet, mint az opera kelléktárában az álbajuszok, dolmányok,,, sarkantyúk, kösöntyűk, kardok, pisztolyok, parókák, ágyúgolyók, körözvények és ultimátumok, ropogós pergamenttekercse- ken és cenzúrázott kefelevonatokon, lihegő magánszorgalmú-kutyanyelveken — amivel bármikor rekonstruálható, eljátszható, s újra elveszthető minden, bármelyik játszma, és amiből kiolvasható mégis az igazság, s persze a tendenciózus értelmezés is, csak a lóugrás logikáját vagy egyéb rejtjelkulcsot kell megadni. Tessék mondani a (tiltott, tőrbecsalt, tökkel- ütött, tűrhetetlen) tökéletes igazság irányába merre vezet az út? Itt a szekrény mellett kicsit jobbfelé, aztán betérni balra, s egyenesen ki-ki a főbejárat feletti ablakon, neki a szemközti falnak, félelemnek, félmegoldásnak, a Fellegvárnak, fellegeknek, a fel nem oldható átkoknak s fene fátumoknak, de a fel nem adható reménynek is, a felmentések szembefutó hullámverésében. Vissza a Jura-kori tengerig, melynek iszapjából vétettünk. Isa iszap és múlt vagyunk. Egymáson fekvő s egymással utólag szépen megférő rétegekben. Bizony a harmadkorig tengerfenék volt édes Erdély és kincses Kolozsvár. Az idő kitartóan, szépen tartja azóta is a tenyerét, öblét, edényét. Nem koldul, csak gyűjt. Felfog. S azóta is hull, hull, zuhan bele a kő, a hó, a levél, a gén, a vércsepp, a betű. Hullnak, hullunk. Omlik a múzeum erkélye. Lászlóffy Aladár Liszt Ferenc Zsákkal a hátamon
