Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-22 / 67. szám

J PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. MÁRCIUS 22., KEDD J Egy pillanatra megáll az idő Gyáli Napok ’94 Arany érdemkeresztes művészeink Rendhagyó és ünnepi kiállí­tást rendeztek a minap Szent­endrén az Art Galériában, ahol a tizennégy éve műkö­dő Grafikai Műhely alkotói­nak tavaly készült munkáit mutatták be. Az alkalom azért volt ünnepi, mert a vá­ros és a szakma képviselői köszöntötték itt a nemzeti ün­nepünk alkalmából kitünte­tett szentendrei képzőművé­szeket. A Magyar Köztársa­ság Arany Erdemkeresztjét négyen kapták — közülük Rényi Katalinnal és Balogh Lászlóval sikerült beszélget­nem. A műfajt tágította ki... A hosszú ideje csöndben, szinte észrevétlen dolgozó Rényi Katalin grafikust festő­Rényi Katalin ként is fölfedezték végre: ta­valy novemberben a Műcsar­nokban rendezett kiállításán. Nagyméretű festményeivel tetszést aratott. — Nem érzi kicsit megké­settnek az elismerést? — kér­dezem. — Nem. Úgy érzem, most kezdődik az élet — fe­leli boldog mosollyal. — Most, amikor lassan eleget tettem anyai hivatásomnak (két kamasz gyerekem van), inkább a szakmának élhetek. Több és nagyobb terhet vál­lalhatok. Egy nőnek ugyanis sokszorosan kell bizonyíta­nia „alkalmasságát”, tehetsé­gét, mire elismerik. Állunk A lélek útjai című sorozat három képe előtt (a kilencből csak három kapha­tott itt helyet), és beszélge­tünk. Rényi Katalin kettős életet él: Budapesten és Szen­tendrén is van műterme már tizenöt éve. — Dolgozni Szentendrén jobban tudok — jegyzi meg —, még akkor is, ha tél van és hideg, pedig nem fűthető a műterem. A munkalázban úgysem érzi az ember a hide­get. A Műcsarnok felkérése tavaly olyan lázba hozott, hogy nem éreztem én itt mást, csak a kikívánkozó mondanivalót. A nagy lehető­ség megsokszorozta a mun­kakedvet. — Mit jelent önnek ez a ki­tüntetés? — Nagy katarzis, boldog­ság. Bizonyság arra, hogy ér­demes volt, észrevétetik ma már a csöndes munkálkodó is. Még nagyobb örömmel ta­nítok a főiskolán, amit eddig is nagyon szerettem. Egyálta­lán szép az élet, szép... ez a március! A megye címerfestője Valahogyan úgy alakult, hogy Balogh László festőmű­vész lett „a megye címerfes­tője”. Először, még a rend­szerváltás előtt elkészítette szülővárosa, Szentendre cí­merét, s utána megkapta a felkérést Pest megyétől is. Majd minden kis és nagy fa­lu, aki címerre vágyott, hoz­zá fordult. Gondolom, ez a munka is, ami meglehetősen sok időt elvesz az életéből, beleszámított az életműért kapott legmagasabb kitünte­tésbe. A szuverén, jeles mű­vész Barcsay mester egyik legjelentősebb tanítványa és barátja ugyanis a címerekről beszél. Intenzíven, széles gesztusokkal vissza-vissza- tér ehhez a témához. — Tudja, ez úgy teljed — mondja —, mint a nátha. Meglátják a szomszéd falu­ban, és nekik is kell. Nincs az a kis település, amelyik ezt meg ne kívánná. Bár ha­gyománya nincsen, hiszen a nagyvárosoknak volt címer­használati joguk a kis telepü­lések csak pecsétet használ­tak. Ezért az én címertervezé­sem ősforrása Pest Megye Pecsétgyűjteménye. Néme­Balogh László Erdőst Agnes felvételei lyik helyrajzi kutató olyan szakszerű és nagyszerű előta­nulmányt végez a témában, hogy a profi megirigyelhet­né, sőt elszégyellhetné ma­gát. Minél messzebb megy az ember Pesttől, ettől az át- kos nagyvárostól, annál erő­sebb a lokális összetartás az emberekben. Sok szép példát tudnék mondani, de csak egyet engedjen meg: a falu orvosa félbeszakítva a rende­lését szalad az önkormányzat­ba, amikor meghallja, hogy a lektorátustól megérkezett a címerterv. Én négy-öt válto­zatot küldök a Várban széke­lő címerlektorátusnak, ezek közül ők (a település képvise­lőjének jelenlétében) válasz­tanak. Aztán a helyi önkor­mányzat vagy elfogadja, vagy nem. Majosházán már­cius 15-én avatták föl a zász­lót és a címert. Már vagy tu­catnyi településé elkészült az évek során: Tápiógyörgy, Tá- piószőlős, Nagykáta, Nagy- tarcsa. Ez utóbbi sámánkori relikviákat kapott. Jászkara- jenő a Kara nemzetség nyo­mairól árulkodik, a tizenhar­madik századból: nyilazó no­mád lovast terveztem a címe­rükbe, a nyeregben visszafor­dulva (háttal a lónak) feszíti nyilát az ellenségre, ahogyan ezt a félelmetesen portyázó magyarok tették, abban az időben, amikor az olasz templomokban így imádkoz­tak: „A magyarok nyilaitól ments meg, Úram, minket!” Nagy pártcsatározások színte­re is a címertéma. Sárkány­ölő Szent Györgynek legyen- e, lehet-e glória a feje körül? Az MSZP-sek szerint nem kell a glória. Ajaj! A temp­lom pecsétjéből emeltem ki Tápiógyörgy címerrajzát: Szent István a fiának, Imré­nek intelmeit magyarázza. Most Ceglédbercel címerter­ve van az önkormányzat előtt, és Jászkarajenőé. A lé­nyeg • ennél a munkánál, hogy történelmileg hiteles le­gyen és stílusában mai. * A stílussal, ami nem hibá- dzik sem a kiállított művek­ben, sem a címerekben, de még az életművekben sem — nincs baj. Bárcsak a kitün­tetések átadásának körülmé­nyei és stílusa lenne ilyen ki­fogástalan és méltó a Köztár­saság Aranyához. De mint ahogyan az hírlik; nem iga­zán tanultuk meg még, hogy az életműért járó kitüntetés átadásának pillanata nem le­het hétköznapi, nem adható át munkaszobában, s nem le­het az átadó szövege sem esetleges. Az ünnepi pillanat­hoz ünnepi körülmények ille­nek: emelkedettség és nyilvá­nosság. Mert a művész ilyen­kor — ha életében egyetlen­egyszer — fehér inget ölt, és... és megállítja egy pilla­natra áz időt. Ónody Éva Újabb kihívások előtt Szörényi Leventével a ceglédi fórum után (Folytatás az 1. oldalról) Kiváltképp a művészek elég érzékenyek, ‘és megérzik, hogy mi az, amit el kell vé­gezniük a továbbiakban. Jó­magam a mostani helyzetem­ből körülbelül az ezredfordu­lóig látom a,teendőim. Attól kezdve sok mindenen — nagy horderejű politikai és kulturális változásokon is — múlik, hogy reagálok-e to­vább az újabb kihívásokra, vagy pedig nem lesz monda­nivalóm. — A magyar rockzene, a könnyű műfaj művészei a ko­rábbiakban — persze lehet, hogy ez csupán látszat volt — eléggé összetartottak. Az utóbbi egy-két évben a kollé­gák egy része (holott koráb­ban szoros szálak kötötték őket össze) eltávolodott egy­mástól. Fájdalmasnak érzi-e ezt? — Ez egy eléggé sajátos témakör, mit nemigen aka­rok elemezni, mert túl hosz- szadalmas lenne. Én tulaj­donképpen eljutottam odáig, hogy a velem történő dolgo­kat sorsszerűségnek fogom fel. Ahogy az is az, ha valaki velem összeköti az életét munkában vagy a szerelem­ben, én ahhoz igyekszem iga­zodni, s természetesen a leg­teljesebbet nyújtani. Ha vala­kinek erre nincsen szüksége — az az ő gondja —, akkor ezt elfogadom. — Az, hogy egy-egy fóru­mon részt vesz, előadást tart, ugye nem azért teszi, hogy a művészet színpadát, elcserél­je a politikáéval? Az sarkall­ja erre, hogy úgy véli, ott kell lennie mindenütt, ahol a nemzet sorsa formálódik? — Valóban széretnék ott lenni, ahol — mint a kenyér­gyúrásnál a tészta — a, nem­zet sorsa, következő évtize­dei alakulnak. Az érdeklődés visz mindenhová, és persze az, hogy szeretném megfi­gyelni, milyen irányba men­nek a dolgok. De azt hiszem, ehhez nem kell olyan ismert­nek lenni, mint én. Ezt sokan csinálják. Bár többen lenné­nek. — Véleménye szerint a nemzet szempontjából mi lesz a választás tétje? — Voltaképpen ez néző­pont kérdése. Nem fogadom el azoknak az érveit, akik azt mondják, hogy az emberiség­nek már semmit nem ad a nemzet. Én nem tudok más­ban élni, ahogy család nélkül sem. Én eszerint gondolko­zom. Ha pedig a gyakorlat­ban is kivihető az említettek igaza, akkor valószínűleg még sokkal erőteljesebben fogok dolgozni e folyamat el­len. — Van-e ideje az alkotás­ra, mire készül? — A honfoglalás évfordu­lójára készítünk egy kétré­szes kosztümös fűmet. En­nek az előkészületei folynak. — Gratulálok a kitüntetés­hez. Közeleg a születésnap­ja, Isten éltesse sokáig! — Köszönöm szépen a jó­kívánságait. Fehér Ferenc Nagyböjti koncert Március 20. és 26-a között rendezik meg a Gyáli Na­pok ’94 rendezvénysoroza­tot, melyet Gyimesi István, a helyi polgármester nyitott meg vasárnap délután a köz­ségházán. Az előadássoroza­tot a testi-lelki egészség je­gyében rendezik, idén külö­nös tekintettel arra, hogy a családok éve van. A megnyitó után különle­ges élményben részesültek azok, akik részt vettek a ró­mai katolikus templomban megtartott nagyböjti koncer­ten is. Hefler Gábor plébá­nos köszöntötte a vendég­szereplő 150 tagú ének- és zenekar résztvevőit, akiket Dauner János szalézi szer­zetes vezényelt. A templom zsúfolásig megtelt ebből az alkalom­ból, és akik eljöttek, nem csalódtak. Csodálatos előJ adásban hallhattuk Händel zenéjét, csakúgy, mint Bach Máté passiójá-t vagy Donizetti Ave Maria-ját. Á másfélórás koncertet szent­mise követte, melyen ismét megszólalt az ének- és zene­kar. (simon) Nemzeti és európai A művészetek, a kultúra le­het az az integráló erő, amely megalapozza és kife­jezi a magyar nemzet önbe­csülését és erejét. Az 1987-ben alakult Magyar Művészetért Alapítvány megőrizvén eddigi hagyo­mányait átfogóbb nemzeti, és ugyanakkor európai célo­kat kíván szolgálni — fogal­Ismét megjelent a 32 olda­las Huszár című hagyo­mányőrző lap első száma. A címoldalon Katona Ta­más köszönti az immár ha­todszorra megrendezésre ke­rülő Tavaszi Hadjárat részt­vevőit, a régi és mostani lo­vasokat, és természetesen az érdeklődő olvasókat. A színes képekkel gazdagon il­lusztrált lapban olvasha­tunk elődeink életéről, a napjainkban országszerte működő huszárezredekről, az 1848-as márciusi esemé­nyekről, a honfoglalásról és a kalandozásokról. Megtud­hatjuk mi is történt 1887-ben a nemesvárosi be­utazta meg az alapítvány ku­ratóriuma és szakmai kollé­giuma hétfőn, a Magyar Nemzeti Galériában megtar­tott együttes ülése. Az eddigi hagyományos kategóriák mellett idén isme­rik el elsőként — a hit, a tu­domány, a pedagógia, a gyó­gyítás, a humángazdaság — legrangosabb művelőit. tyárcsárdában, s az íráskuta­tók elmélyedhettek egy ér­dekes felvetésben, amely­ből kiderül, hogy honnan eredhet a magyar rovásírás. Nemcsak a felnőttek, ha­nem a fiatalok, a gyerekek is találnak benne érdekes cikkeket, interjúkat, amik­kel kiegészíthetik a történe­lemkönyvekből szerzett is­mereteiket. Aki kedvet ka­pott a huszárélethez és sze­retne egy kicsit visszacsöp­peni a múltba, örömmel for­gathatja a kiadványt, hiszen az, április 2—9-ig tartó Ta­vaszi Hadjárat programja is ebben található meg. D. Cs. Itt a Literátor! Új folyóirat bemutatkozóest­jére kaptunk meghívót. Iro­dalmi lap — mert arról van szó — indítása manapság kockázatos vállalkozás, de di­cséretes szándék. Az utóbbi időben ugyanis több irodalmi folyóirat szűnt meg, pénz­ügyi nehézségek miatt, ám az íróknak, költőknek biztosíta­ni kell a megjelenés lehetősé­gét. Faragóné Stahorszky Ilo­na ügyvezető igazgatóval és Tóth András felelős szerkesz­tővel beszélgetve megtudtuk, hogy a Literátor nem politizá­ló, hanem polgári értelemben vett irodalmi lap. Mindenki írhat, megjelenhet hasábjain, aki a polgári értékrendet elfo­gadja, hitet tesz mellette. Nin­csenek kötött témák, műfa­jok; a sokoldalúság okán a lap joggal számít széles körű olvasótáborra. Az ügyvezető igazgató azt is jelezte: nem utasítják el az „önjelölt” köl­tők, írók jelentkezését sem, szívesen vállalják az új tehet­ségek felfedezését. A tervekről szólva Tóth András megemlítette, hogy a következő számokban közöl­ni fogják Sinka István eddig kiadatlan prózáját. Fórumot kapnak a régebben nem kö­zölt, vitatott szerzők is. A fe­lelős szerkesztő szerint na­gyon fontos a jó illusztráció és a borító figyelemfelkeltő szerepe. Egy lapon belül a szöveg és a kép egyenrangú, éppen ezért a Literátor havon­ta megjelenő számaiban negy­ven százalék lesz a kép­anyag. A második számtól nem csak a borítón, hanem belül is lesz színes illusztrá­ció. A Literátor-esten elhang­zott műsorban válogatást hall­hattunk az első két szám anyagából, Holl Zsuzsa, Bal- kay Géza és Juhász Gábor tolmácsolásában. Egészen biztos, hogy az est vendégei a következő lapszámokat is olvasni fogják, esetleg nép­szerűsítik is majd. Mert való­ban, kívül-belül szép, jó la­pot ismerhettünk meg, amely­nek elolvasása élményt je­lent, és küllemében is dísze lehet könyvespolcunknak. Kopasz János Megjelent a Huszár

Next

/
Thumbnails
Contents