Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-18 / 64. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. MÁRCUS 18., PÉNTEK 9 Engede ördöng intetvinek T együk föl még egyszer a kérdést: marad-e az emberi fajnak esélye? Napokban történt, illetve nem történt, ami a kérdést másodjára föitéte- ti. Az úgy volt; hogy íme, eltelik vala négy esztendő, s a magyar (hányadik?) köztársaságnak nincs környezetvédelmi törvénye. Mégis van egy törvényjavaslata, melynek szövegezésében e sorok írója is, polgá- ri-többedmagával, erősen részt vett, bár felét annak, mit beleírt, hivatali szobákban végül kiradírozták. Igen igyekszünk az Európai Unióba, csurog rólunk a víz, de ha a piac törvényeit nem fékezi-korlátozza kömye- zetóvó törvény, az Európai Unió kíméletlen nyereségvágya Tyrannosa- urusként dúlhatja az amúgy is dúlt, elszemetesedő, fátlan kopárost, amely a hazánk. Együtt ült a házbizottság a Duna-parti palotában s válogatta, mely törvények kerüljenek parlament elé a hátralévő, szűknél is szőkébbre szabott időben. Föld, víz, levegő, erdő, halálra ítélten, ott szorongott láthatatlanul, s esdve nézett egyetlen pártfogójára, sápadt-szomo- rú arcú Gyurkó Jánosra. O pedig ösz- szehívta a környezetvédő szervezetek küldötteit a Felsőházi Terembe, hátha jelenlétük jelent valamit, hátha megismétlődik a pozsonyi csoda („Petőfi negyvenezer paraszttal áll a Rákoson”). Nem ismétlődött meg. Nem akadt három képviselő, nem volt három igaz Szodomában, aki kivételes státusra ajánlotta volna a gyermekei életfeltételeit megőrizni hivatott törvényjavaslatot. Ebben az egyben volt egységes kormánykoalíció és ellenzék; ritka egyetértéséből kiközösítve népet s minisztert egy kora tavaszi délután. Még legalább két esztendeig nem lesz környezetvédelmi törvénye Magyarországnak. „Kéjjátsátok hármuk Kyrie eleison.” Uram, irgal- mazz! Az első összefüggő nyelvemlék, a bódvai temetési prédikáció-vázlat, egyszerű szavakkal visszaidézi a Paradicsomi Történetet. Történt egyszer, hogy egy előadásban ez ősi történet említtetvén, kérdezi egy hallgató: — Mi szükség van erre a mesére, amikor a tudomány már régen túl van az effélén? — Éppen hogy nincs rajta túl, mert ez a történet igaz. —- Ön hiszi, hogy igaz? — Én igen, mert, sajnos, semmi sincs ennél igazabb, — Hogy’ hihet ebben a mesében egy művelt ember! Avval megvetően otthagyott. Azóta adósa vagyok felvilágosult hallgatómnak, hogy elmondjam neki, miért igaz ez a történet. Miért olyan hátborzongatóan igaz. S miért nincs egy mákszemnyi ellentétben sem a tisztességes tudománnyal. Most megkísérlem, a házbizottsági balga döntés hátterének megvilágítására. * Mindjárt előre kell bocsátani, hogy a bűnbeesés és az édenkertből való kiűzetés története nem dokumentumokon alapuló tudományos értekezés, hanem mítosz. Attól, hogy valami mítosz, lehet nagyon- nagyon igaz. Mert a mítosz nem más, mint egyéb eszközökkel nehezen leírható valóságok költői és szellemes metaforája. S mint ilyen, még a gyermek számára is érthető. Adám és Éva tragikus históriája egyszerű és világos képekben elbeszélt párhuzama egy bonyolult, több millió éves, majd egy tízezer éves folyamatnak. Voltaképpen az emberi faj viszonyáról szól a természethez és önnömagához (lévén maga is a természet része). Metaforikus és áttételes ábrázolása annak, hol és hogyan tért rá az ember a természetnek megüzent háború útjára, hogyan bocsátkozott bele egy elvakult harcba, melynek során minél többet hódít, annál többet veszít s jut mind közelebb ahhoz, hogy önmagát is elveszítse. A történet olyan régi, hogy héber megfogalmazója (fordítója?) még „istenekről” beszél benne, hiszen „Elóhim” többes szám. A történet még az egyistenhit előttről való. Ezek az istenek, illetve a később egyetlenként felismert Isten a Világ- egyetem energiáinak, erőinek és törvényeinek összességét jelentik, illetve személyesíti meg. Maga a homo sapiens faj egyetlen emberi személyben ábrázolva áll előttünk: ő Adám (magyar jelentése: ember). Felesége Éva (Havvah, magyarul: Élet). A természet, a Éöld, az élő bolygó megfejthetetlenül bonyolult és mégis tökéletesen szerkesztett rendszere a történetben egy kert: a Paradicsomkert (ez a szó maga kertet jelent). Ez a kert a szerves élet káprázatos változatossága. A változatosság csúcsán áll az időben legkésőbb alkotott teremtmény (ez nyilvánvaló, hiszen a teremtés technológiája az evolúció), az „Elóhim” földi képviselője, mintegy másolata: hatalmas és fejlődésre képes új-agy- kérge (kapacitásának jó része ma is kihasználatlan) nagy jövőt ígér neki, ha a rendszerbe eleve-rendelten beilleszkedik. Más szóval, ha a kertben a Teremtő intézőjeként, „titká- ra”-ként, felelős és elszámolásra kötelezett „kertgondnokaként”, a Teremtővel és a többi teremtménnyel összhangban, az utóbbiak javára él és gondozza a teremtés rendjét. A kertben — a természetben — minden a teremtmények rendelkezésére áll. A DNS-molekulák, ezek a megszámlálhatatlan remekművek, istenien művészi kavalkádban vándorolnak szervezetből szervezetbe, örökmozgásukat a tápláléklánc táncrendje vezényli, s ez az örökmozgás meg nem áll. Az időbeli határtalanságot a kertben az Élet fája biztosítja. S mégis: ott áll egy tilalomfa. Egyetlen egy fa tilalmas, és az kizárólag és megmásíthatatlanul a Teremtőé: a Jó és Rossz Tudásának fája. Az Életfa addig „garantálja” a fajok végeláthatatlan és formaváltoztató életét, amíg egy teremtmény a Jó-Rossz Tudásának fájáról nem szakít. Az ember az egyetlen, ő, az istenmásolat, akit erre figyelmeztetni kell. Ez a fa a népmese hetedik szobája: szerencsétlenséget zúdít magára, ki felnyitja. Halálnak halálával hal az a faj, mely megkóstolja a teremtés titkát rejtő gyümölcsöt. M it jelept a Jó és Rossz Tudása? Azt, hogy a rendszer fennmaradása szempontjából mi jó és mi rossz, egyedül a rendszert létrehozó és erőforrásként magában a rendszerben lakozó Teremtő tudja. Egyes-egyedül a természet képes a maga rendszerműködését irányítani: elég a rendszer egyetlen elemét kivenni, más pályára állítani, s máris zavar támad a rendszer egészében. Ha az ember magához veszi a gyümölcsöt, ha előbb fogja tudni, mi „jó” és mi „rossz”, mintsem a Teremtő ezt egyszer tudomására hozná egy olyan pillanatban, melyről Ő állapítja meg, hogy jó, az ember céltudatosan fog különbséget tenni aközött, ami neki jó (ami az ő érdekében áll, szemben a többi teremtménnyel) és aközött, ami neki „rossz” (ami nem szolgálja az ő érdekét, vagyis előnyét a többi teremtményhez képest.) Akkor pedig el- jegyzi magát a halállal, mert botorul belenyúl a rendszerbe, elrontja a teremtést, elvágja magát az éltető Természettől — az Életfától — s diadalmasan belerohan a megsemmisülésbe. „Isa ki nopun ejindül oz gyimilcs- tül, hálálnék haláláal holsz.” Nagyjából hárommillió évig élt az ember együtt a természettel, a természet rendjében. Evett a kertnek minden fájáról, vagyis gyűjtögetett, s ha a tápláléklánc tagjaként fehérjére éhezett, megette egy-egy teremtménytársát, vagyis vadászott. S eközben gondolkodott és beszélt, és nevet adott mindennek, mi körülte volt. Ember volt, Isten arcmása. Mintegy tízezer évvel ezelőtt (hiszen „csak tegnap”!) — lehet az tizenkétezer is, vagy valamivel több — egy napon megszólította őt a Hüllő. A Biblia-fordítás kígyóként jelöli, hiszen a hüllők ismerete a kígyóra szűkült le akkoriban, de — a történet szerint — ez nem lehetett a ma ismert kígyó, hiszen csak az ember bűnbeesése után kapja az ítéletet, hogy csússzék-másszék, lábatlanul. Hüllő volt, két lábon állt; a Tyrannosaurus volt vagy emléke (a génekbe írva). Arra ösztökélte miv isemüköt, Adámot, hogy szakítson a tiltott fáról: az „istenek” irigyek, nem akarják, hogy az ember olyan legyen, mint „közülük egy”, hogy az ember isteni szintre emelkedjék, hogy az ember képes legyen az egész Teremtés fölött uralkodni, s azt tenni, ami számára minden pillanatban a legjobbnak látszik. Az őshüllők, a „dinók”, a Jurában benépesítették volt a Földet, a Krétában kihaltak, de azóta is ott rejtőznek az ember tudattalanjában. Tudnivaló, hogy az embernek agya őrzi a maga teljes evolúciós felépítését. A teremtés technológiájában az egyes rétegek egymásra épülnek. Az emberi agy legmélyebb része a „hüllőkomplexum”, erre rakódik rá a limbus (az emlősagy legfontosabb része, az emberi agyszerkezetben az érzelmek székhelye); a legfelső emelet az agykéreg, már az emlősöknek is tulajdona, de az embernél, mint „új-agyké- reg”, neocortex, a legnagyobb agyhányad: hatalmasan kibővült és itt lakozik az emberi értelem és intelligencia. T évedés volna vélni, hogy a „hül- lőkomplexum”-ban elraktározott emlékek és magatartásminták nem vesznek részt agyunk működésében. Tudattalanunk jó részének ez a búvóhelye. Ez az emberi agy alvilága. S innen mindenféle hüllőösztönök törnek föl, ragadozó Tyrannosaurus-ösztönök is, és ezeket a neocortex visszaparancsolja az alvilágba (az erkölcsi érzék, a neveltetés, Freud szótárában a „felettes Én”). Ha visszaparancsolja. Amikor visszaparancsolja. Ha képes rá. Talán tíz évezrede, talán régebben, a hüllőkomplexumból kiszabadult egy ösztön, egy „késztetés”, és hatalmába kerítette az új-agykéreg ráció-készletét. S az ember szeme kinyílott arra, hogy a körülötte levő világ ura lehet.,Hogy más teremtményekre kiterjesztheti a maga hatókörét, jóllakottságon túl a fölény mámorát. Hogy ott kényszerítheti sar- jadzásra a növényt, ahol ő akarja, ő jelölheti ki helyét. Hogy több állatot is lemészárolhat, mint amennyit megeszik s így ő lehet élet s halál ura. Hogy kisajátíthatja a Föld termését s más teremtményt kizárhat abból. Hogy az élettelen tárgyakat — a követ — s az élő növényt — a fát — ha kőbaltával kivágja, felhasználhatja hatalmának kiterjesztésére. Ez volt a bűnbeesés. Mostanában, tudományosan, újkőkori forradalomnak becézzük. Ekkor lett az ember a Föld „istenévé”: ráébredt, „mi jó neki”, s úgy találta, hogy a hatalom igen jó. Évmilliókig csak azt érezte: „ah, élni, élni, mi édes, mi szép”, ama pillanattól jelszava: „és úrnak lenni mindenek felett”. S ráébredt arra. hogy Éva meztelen, s az élvezetet függetleníteni lehet a természettől. S tápláléka, élvezete szaporodván, ivadéka is hatalmasan megszaporodott. S a szaporulatnak új föld kellett, s ha az foglalt vala, ha ott más embereket lelt, amint gyűjtögettek, vadásztak, vagy legelésző csordákat kísértek, akkor azokat az embereket leöldöste, földjüket elfoglalta. A földművelő Kain agyonütötte Ábelt, a pásztort. És sorban létrehozta Süniért, Asszíriát, Babilont, Egyiptomot és Rómát és a Brit Birodalmat és Amerikát és a Hetek Klubját. A z ember elvesztene a Paradicsomot, azután megfosztotta tőle a többi teremtményt, azután Róma puszta szórakoztatása kedvéért kiirtotta Észak-Afrika állatvilágát, azután letarolta a hegyek erdőségeit s még a csemetéket is lelegeltette, majd rávetette magát az energiákra, hogy rabszolgáivá tegye őket, hozzáfogott a Föld totális kirablásához és azt mondta rá: ipari forradalom; versenyt rendezett a pazarlón habzsoló fogyasztásban, lihegett a végeláthatatlan növekedésért, megzavarta a levegő oxigén- és szénháztartását, felbontotta az atommagot, belenyúlt a DNS-be, a tengert, az élet forrását halálos hulladékkal mérgezte meg, belekoritárkodott a tenger áramlataiba és rendetlenséget csinált a légkörben, fajok ezreit ítélte halálra, összeszennyezte a vizeket és a termőtalajt, termékeny mezőket tett sívó homokká. S előállt az a hányaveti nemzedéke, mely elpusztítván a holnap életfeltételeit, felfalja, megöli önnön gyermekeit, kiknek egy irdatlan szeméttelepet hagy örökül. „Nőm héjjon mugánek, gye mend ű fajánek halálut evék.” Kik azok? Mi vagyunk. Szerelmes brátim, a magyar Országgyűlés Házbizottsága, csak az élő természetnek adandó amnesztiát zárván ki négyéves szorgalmatos törvény gyártásából, 1994 március 10-én lassú, kínos sorvadásra ítélte a magyar bölcsőt, a holnapi nemzedéket. Látjátok, feleim, szümtükkel, mik vogymuk? Sándor András Akasztófák, zsúfolt börtönök, internáló- és munkatáborok, kitelepítések, állás- vesztések, nyugdíjelvonások, ingó- és ingatlanértékek elvétele azoktól, akiknek volt valamijük és végül, de nem utolsósorban a terror tökéletes gépezetének kiépítése, egy mérnöki precizitással tervezett és létrehozott besúgóhálózat az egész nemzet megfélemlítése érdekében, beleértve a hatalom birtokosait és haszonélvezőit is. Ez volt a Rákosi-kor szűk évtizede, amelyet követett egy hároméves viszonylag enyhébb korszak is, szinte szükségszerűen vezetve el ’56-hoz, majd a Kádár-korszak első bő fél évtizede, a magyar történelem legvéresebb retorziója Rákosi nélkül, de Rákosi-szerű eszközökkel. Ezután elkezdődött a legvidámabb barakk megközelítően három évtizede, a külföldi kölcsönökkel támogatott és bizonyos életszínvonalbeli fejlődést produkáló,. de kellően át nem gondolt tervutasításos gazdasági szerkezet kialakítása, amelynek csődjét már a hetvenes évek elején megjósolták az évtized végére. Ez a csőd azonban az adósságállomány állandó növekedése közben a ’80-as évek végére vált kézzelfoghatóvá. A kötelező szlogenek közé tartozik, hogy hagyjuk már a múltat, és tekintsünk a jövőbe, a szakértelmet és a rossz Mit sírunk vissza? gazdasági helyzetből való kilábalást téve a teendők fókuszába, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tényleges hatalom maradjon a volt kommunisták kezében, ne foglalkozzunk az elmúlt évtizedek szörnyűségeivel, szinte odáig víve ezt az óhajt, hogy ennek a nemzetnek tulajdonképpen történelme sincs. Valóban nem minden a múlt, de múlt nélkül nincs nemzet. Amikor a jövő kapuján próbálunk átlépni, nem tehetjük le a múltat, mint valami felesleges terhet. Sokszor írtam már, hogy nem kívánunk felelősségre vonósdit játszani, és a többnyire elaggott bűnösök iránt rokonszen- vet ébreszteni azzal, hogy bíróság elé citáljuk őket, pontosan ellenkező eredményt érve el ezzel, mint amit óhajtottunk. De mint ahogy az aradi vértanúk emlékét kegyelettel, Haynauét pedig undorral és megvetéssel őrizzük, soha nem tekinthetjük velünk egyenrangú embernek a verőiegényeket, a koncepciós perek kiagyalóit és a szolgalelkű vérbírákat, akik megbízóik parancsait végrehajtva juttatták hóhérkézre az ártatlan emberek sokaságát. Csak miután megvontuk a múlt mérlegét, tekinthetünk a jövőbe, és amikor a jövő érdekében piedesztálra állítjuk a szakértelmet, ami önmagában persze helyes, a szakértelem ne legyen ugródeszka a hatalom évtizedeken át volt birtokosai számára, hogy tovább folytathassák zavartalanul azt, amit 50 éve elkezdtek. A rendszerváltozás ebben a tekintetben valóban lassan haladt, és igazuk van azoknak, akik ezt kifogásolják, ugyanakkor azt is látniuk kell, hogy az erőviszonyok kalodájába zárt és állandóan a békés átmenetet hangoztató kormány többet tulajdonképpen nem tehetett. Sem a múlttal való leszámolás, sem az anyagi helyzet javulása nem következett be, és ez paradox módon a változásért küzdők ellen hangolta a tömeget, ismét kaput nyitva a baloldal térhódítása előtt. Lehet, hogy mi, akik felnőttként éltük végig a Rákosi- és a Kádár-kort, egy kicsit talán igazságtalanul a baloldal hallatán a cikk elején felsorolt megfélemlítés árnyékát látjuk újra ránk vetődni. És akkor valósággá válik az, amivel az ellenzék a kormányt gyanúsítgatja. tényleg nem lesz sajtószabadság ebben az országban, mint ahogy a majd félszázados diktatúra idején sem volt. Tiszay Géza
