Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-17 / 63. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁRCIUS 17., CSÜTÖRTÖK J3 Mert az. Magyarország Elítélendő, ha egy nem vér szerinti gyermekkel valamelyik szülő hátrányosan bánik, mert ugyebár az említett gyermek helyzetéről nem tehet, félárvasága pedig több könyörületre jogosítja. Fokozottan bűnös igazságtalanság az, ha valamelyik szülő a saját gyermekei között tesz kivételt, különösen ha elv szerint és rendszeresen. A mellőzött félárva ilyenkor az elveszett „édes” emlékéhez menekül. De kihez meneküljön a vér szerinti szülőtől mellőzött? Az ilyen aztán árvább az árvábbnál. Ilyesféle nyilatkozatokat hallottunk mostanában a li- berál-bolsevik ellenzéktől: elsősorban a határon inneni magyarság érdekeit képviselik. A nyilatkozat azért is ál- nok, mert a múlt bizonysága szerint az itt élő magyarok érdekeit sem képviselték soha — csak a megszállókét! Az elsősorbani képviselet hangoztatása a gyakorlatban rendszerint azt jelentette, hogy a másodsorban lévő mindig háttérbe szorult. Mit gondoljunk az ilyen ellenzéki nyilakozatokról? A határon túli magyarok nekik lehetnek mostohatestvéreik, de nekünk édestestvéreink. A másodlagosság hangoztatása valójában — fájdalmas árulás! A mi felfogásunk szerint természetes dolog, hogy bármely népnek bárhol élő fiára gondja van. Ez a magyarságra is érvényes. A nemzetiségi kérdés belügyként való emlegetéseivel mindig a nacionalizmust takargatják. Bárcsak szomszédaink is alkalmaznák a „magunkért mindent, mások ellen semmit” elvet. Ne legyenek megsértődve az elvtársak, ha a határon túli testvéreink éppen az ilyen nyilatkozataikért — Isten oltalmát kérik hazánkra, anyanemzetünkre. Tudjuk, hogy ezzel Hajlongó János és elvtársai nem értenek egyet, de az ilyen fekélyektől mást nem is várunk. Jellemző, hogy egyetlen ellenzéki szervezet sem gyűjtött a határontúliak megsegítésére. így tartoznak ők a magyar nemzettesthez! Március 3-án délután a Tvl-en néztem az Esztergom című adást. Ebben a párkányi fiatalok arra a feltett kérdésre, hogy miért néznek ők Esztergom felé, valamennyien spontán, egyszerre — szinte a zsigereikből — azt felelték: „Mert az Magyarország!” Ők lennének nekünk másodlagosak, mostohák? — Nem! Soha! A hetvenedik évembe lépek, voltam nehéz helyzetekben (például, amikor kiverték emlékezetemből anyám nevét), de csak kétszer köny- nyeztem. Amikor Nagy Imre temetésekor az „ellen- forradalom”-ból szabadság- harc lett, és most, e tévéműsor nézése közben. Csépió' István Kismaros Sütő András üzenete § Nemrég a Nemzeti Színházban Sütő András Ugató madár című színművét tekinthettük meg. Sütő műveit írásban is, szóban is egyaránt szeretjük, mélyen egyetértünk és együttérzünk erdélyi magyar hitvallásával. Amit láttunk és hallottunk, az felülmúlta minden várakozásunkat. Gyönyörű előadás volt. A három főszereplő: Koncz Gábor mint Bodor Péter, Fülöp Zsigmond, a megzavarodott tanár, Varga Mária, a fiatal feleség, aki légiesen szép és mind prózában, mind dalban nagy ígéret. Velük együtt a nagy tömegben színre lépő mellékalakok, a főiskolások által alkotott ének- és tánckar, a nép, olyan tökéletes együttest alkottak, hogy könnyű volt beleélnünk magunkat a korba és abba a világba, amely a szabadság- harc leverése után, az elnyomó önkény következtében Marosvásárhelyen kialakult. Az osztrák önkény behó- doltatja a magyar városi magisztrátust, hogy ítéleteket hozzon a „vér a vérből” magyarok ellen. A magyarság mégis reménykedik és bizakodik: várja a börtönből szabaduló Bodor Pétert, az eszményképet. Ő aztán magával hozza a börtönben faragott já- tékszeijelképet, az ugató madarat, ami nem fütyül, hanem megugatja az elnyomó osztrákokat. A nép ajkán megszólal a bizakodás, de érezhető a monológokban a keserűség és az aggodalom is a haza sorsán: „... pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemezetünk!” Majd a Szózat panaszszavai hangzanak fel a főhősök töprengéseiben. A bölcs magisztrátus halálos ítéletet mond Bodor Péterre, bízva benne, hogy Ferenc József meg fog kegyelmezni neki. Bodor Péter az ítélet hallatán, az utolsó szó jogán azt kéri, hogy bitó helyett lőjék agyon. A császári megbízott azonban nem kegyelmez: az egész magisztrátust golyó általi halállal sújtja — egyedül Bodor Pétert akasztják fel. A színdarab a Bach-kor- szakról szól, de ki ne látná benne a mához szóló monda-. nivalót: Erdély és az egyetemes magyarság gyötrődését. A nézőtéren az előadás alatt mindvégig síri csönd volt. Az emberek végtelen be- leérzéssel, döbbenettel nézték és hallgatták a tragikus történetet. Másnap a vasárnapi isten- tisztelet után megvettük a Reformátpsok Lapját és abban ott olvashattuk Papp Vilmos megemlékezését A marosvásárhelyi vértanúk — a nép könnyeitől áztatott utcán címmel, a 140 évvel ezelőtt, 1854. március 10-én kivégzettek sorsáról. A színházban átélt tragédiák folytatása volt ez az írás. Arra kérném a Nemzeti Színház igazgatóját és a Magyar Televízió illetékeseit: egyeztessék össze műsortervüket és főműsoridőben mutassák be Sütő András drámáját. Már csak azért is, hogy az elkövetkező választások idején minél többen lépjenek ki -a közömbösség elefánt- csonttomyából, s tegyenek hitet — lelkiismeretük szerint — a szabadságról. Hogy miként? Ezt is megmondja Sütő András. Fazekas Mátyás Veresegyház Helyesbítés Tisztelt Főszerkesztőség! Lapjuk szerdai számában Demeter Ervin számomra meglepő — szokásos alaposságát meghazudtoló — nyilatkozatban emlékezett meg rólam. Kérem önöket, hogy a sajtó etikai normáinak megfelelően írásomat kommentár nélkül közölni szíveskedjenek. A Demeter Úr által említett Zsákutca klub jó néhány HISTÓRIA éve működik a Radnóti Gimnáziumban (Zuglók Már akkor is jártak oda hajdani és jelenlegi ellenzékiek, amikor még nem nagyon hittük, hogy lesz fordulat. Mint a klub egyik vezetője, nem tehetek arról, hogy a későbbi MDF-vezetők nem jártak előadni ilyen helyekre. (Volt persze kivétel is, például Kéri Kálmán, sőt Für Lajos is megfordult az iskolában.) A klub idei rendezvényeit nem a Radnótiban tartjuk, hanem a Zeg-Zug gyermekházban, mert mi komolyan gondoljuk, hogy nincs helye a politikának a munkahelyeken. (Miként 1990-ben is így véltük.) Nem értem, miért gondolja Demeter Úr, hogy az általam vezetett Ingatlanegyeztető Bizottságnak „nem kis szerepe van a budapesti középiskolák támogatásainak odaítélésében”. (Vagy ő, vagy a lap összetéveszti az Oktatási Bizottsággal, melynek nem vagyok tagja.) Nemcsak SZDSZ-es meghívottak voltak. A „kampányülésről” any- nyit, hogy ez a klub történelemmel foglalkozik, ezúttal az 1990. március 24-ig lezajlott eseményekről beszélgettünk. (A meghívó a szerkesztőségnél...) A többi csúsztatás meghaladja ezen írás terjedelmi lehetőségeit. Vég Gábor Budapest Tisztesség adassák emlékezetüknek Kardos István eleddig közületien levele Jókaihoz a szabadság költőjéről I Nem kívánok hosszab- . ban értekezni Kardos Istvánról, hiszen éppen- e lap 1993. szeptember 3——7-i számaiban jelent meg terjedelmes írásom (Pest-Pilis- Solt vármegye a márciusi forradalom viharában), mely az ő mindmáig kéziratban heverő, háromkötetes memoárja nyomán készült. Emlékeztetőül csak annyit idéznék fel róla, hogy ő is a mi egykori „vezérvármegyénk” szülötte volt, s hosszú életének (1822—1894) javarészét, éppen fél évszázadot, a Csepel-szigeti református magyar falu, Szigetszentmiklós leánytanítójaként, utóbb rektortanítójaként töltötte el, lankadatlanul szorgoskodván magyar vérei fölemelésén. Említett cikkemben közöltem Kardos ama sorait is, melyekben halhatatlan költő-barátjáról, Petőfi Sándorról emlékezett meg. Azóta sikerült rábukkannom e jóemlékezetű református tanító egy másik, úgyszintén közületien írására is a nemzet könyvtárának kézirattárában, úgymint ama terjedelmes levelére, melyet falujából, Szigetszentmiklósról intézett az egyik legkedveltebb hazafias lap, „A HON” szerkesztőjéhez, az egyre népszerűbbé váló Jókai Mórhoz. Levelét teljes, egészében legkedvesebb barátja és ideálja, Petőfi Sándor emlékezetének szentelte. Úgy hiszem, MÁRCIUS IDUSÁN érdemleges szolgálatot teszünk azzal, ha teljes terje- delmével közöljük eme nagybecsű dokumentumot, az illusztris szerkesztőhöz intézett kísérőlevéllel együtt. íme! „Tisztelt Szerkesztő Úr!” Az ön lapjában, egy-két jeles író életrajzát illető czikk töllem — ’ s nem hiszem, hogy csalatkoznám, ha azt mondom, hogy az olvasó közönség legnagyobb részétől is — kedvesen fogadtatott... ’S méltán; mert kik nélkülözve mindent, — egyedül fölemelkedett lelkűk sugallata után — a nemzet mivelése körül fáradoznak, ha mecénásokként pártfogásunkban nem részesülhetnek, illő, hogy legalább jó emlékünkben örökké éljenek! Kevés vigasztalás! — mondja ön — midőn látjuk, hogy íróink legjobbjai többnyire, — a’mellett, hogy napi szükségeiket is alig tudják fedezni; sokszor gúny és lenézés tárgyai sok idegen elemektől elfogultak szemében! De semmi!... még ez is dicsőségükre válik!... mert ők szabad lélekkel — mint nem e’ világból valók — az anyagiaságon fölülemelkedve, törnek a’ nehéz pályán előre. És ha a’ kor — mellyben ők éltek, — talán méltánylat nélkül fordilf-' el töllük, illő, hegy a’ haláluk utánni a’ hálás szeretet és tisztelet díszes virágaiból emlék koszorút fűzzön halhatatlan lelkűknek. Hlyen emlékkoszorut fűztek eleitől fogva több magyar irodalmi lapjaink. Hlyet fűzött ön is a’ Vasárnapi újságban, mellynek virágait ismert tehetségű jeles műbarátok avatott kezekkel, szedték össze. Midőn e’ koszorút szemlélem, látom, hogy van egy, kinek emlékére szeretve tisztelt Jókaink — úgymint hű barát — egy szép nefelejcskét hozott ezen szavakkal: „mint költő halhatatlan nevet szerzett magának, ’s senkitől nem segítve, senkitől nem vezetve, a’ csillagok magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá épen, mint a’ csillag, meltyről senki nem tudja, hová esett?” Van e valaki, ki ezen szavak után Petőfire nem gondol? Valóban, Petőfi ez, ki a’ genius által a’ nép kebléről, — mint egy fényes csillag — az irodalom egére csak azért ragadtatott fel, hogy fényével dicsőséget árasszon az övéire. Fájdalom, leesett a’ csillag! ... De a’ fény, 'melly övéi szivét varázslólag hatotta át, nem hamvadt el, hanem fölköti a’ hű emlékezet édes érzetét!! Tudtomra nincs író, kit nagyobb rokonszenvvel ölelt volna a’ nép, mint Petőfit, és a’kiről szeretetteljesebben emlékeznék mint ő rólla. Minden magyar hely, minden osztály ismeri nevét, ’s büszke, hogy elmondhattya: „Ő a’ mi vérünkből való! Ő a’ miénk!” Ha valami talpraesett dalt kap, azt mondja: „ezt Petőfi írta!” ... Nem hiszi, hogy meghalt. „Nem. Ő nem halhatott meg! ... ’Neki élni kell!” Igazad van jó nép! Ő él emlékedben; él müveiben! És örökké élni fog; mert az, kit a’ nép szeretve keblébe fogad, unokákról unokákra, az utódoknak átadva kedves emlékét, él, míg csak a’ jó és szép iránti érzet ki nem fogy a’ szívből. Ezen emlék füzért vettem én, Kedves Szerkesztő Úr! — a’ néptől, és átadom önnek. Hogy ehez egy gyönge ágacskát részemről is tűzzek, arra kérem, hogy családi és munkás élete szakainak rövid, részletes vázlatát — mellyet hü emlékül imi igyekezek — ha valaki (: már, mint a’ Pesti Napló tárczáján megpillantanám az Uj M. Múzeumban megjelent :) Petőfi életrajzát adja, — legyen szíves tetszése szerint — ott, ahogy és ahol lehet — mellék rajz gyanánt a közönséggel tudatni, e’ czim alatt: Emlék Petőfiről. (Folytatjuk) Fenyvesi László A földosztás a megyében 1945. március í7-én jelent meg a hivatalos lapban — március 15-i kelettel — a földosztásról szóló rendelet. Tervezetét a Nemzeti Parasztpárt dolgozta ki, cétya szerint „a teljesen birtoktalan és törpebirtokos parasztságot kell földhöz juttatni”. A földosztás irányítását az Országos Földrendező Bizottság látta el, elnöke Veres Péter lett államtitkári rangban. Az országban mintegy 5,6 millió kataszteri hold tulajdonjoga változott meg, ebből Pest megyére 366 ezer hold esett. 49 550 igénylő kapott átlagosan 7,4 hold földet. A községekben megalakult földigénylő bizottságok feladata nem volt könnyű, gyakran többször kellett kiosztani a rendelkezésre álló földet, mert sok volt az igénylő, ezért számos községben csak egészen kevés földhöz jutottak a parasztok. Mindenesetre a földreform következtében az ország és így a megye birtokviszonyai megváltoztak, „Nem volt többé a nagy- és középbirtokok hazája, hanem valóságos kisparaszti ország”— írta Bor- bándi Gyula. Ugyanakkor a földhöz jutott parasztság nehéz helyzetben volt: felszerelése hiányos volt, az állatállomány tekintélyes része elpusztult a háború alatt vagy elhurcolták a megszállók. Pest megye gazdálkodói azonban szívós munkával úrrá lettek a nehézségeken. bizonyítva, hogy egészségtelen birtokszerkezet megszűnte után képes az újjászületésre. Az izmosodó kisparaszti gazdaságokat zúzta szét a negyvenes évek végétől a kommunista diktatúra. Pogány György
